Az ördög bikája

Ha a Ferrari maga az olasz csődör, akkor a Lamborghini az olasz bika. A Sant’Agata-ban működő kis olasz manufaktúra legismertebb típusa a Diablo volt, amely idén már 25 éves. Ebből az alkalomból nézzünk kicsit vissza a múltba és tekintsük át a típus történetét a tervezéstől az utolsó szériáig.

Ritka a Monterey Edition, csupán 20 példány készült kizárólag az amerikai piacra

A Lamborghini a Countach óta egy radikálisan éles vonalak által övezett stílusirányzatot követ a szupersportautók világában, ha tehetnék, akkor még a kerekeket is vonalzóval rajzolnák. A Diablo pedig ennek az irányzatnak a legmarkánsabb példája, lapos és széles, ördögi kinézete van. A fejlesztéstől a gyártás 2001-es leállításáig ez volt a Lamborghini olyan modellje, amely a gyár három tulajdonosát is megélte.

A Lamborghini védjegyként szolgáló scissor doors

A cég 1978-as csődjét követően a Mimran testvérekhez került a márka, akik finanszírozni kezdték a Diablo kifejlesztését is. Project 132 kódnéven futott a gyári program, amelyet 1985 júniusában indult. A fő célkitűzés az volt, hogy egy olyan sportautót készítsenek, amely legalább 315 km/h végsebességre képes. A formaterv kezdetben Marcello Gandini nevéhez fűződött, aki már a Diablo két elődjét is tervezte. 1987-ben azonban a Chrysler megvásárolta a Lamborghinit és az amerikaiak túlságosan is radikálisnak találták a Gandini-féle formatervet, amelyet finomított a Chrysler Styling Center, amelyet akkoriban Tom Gate vezetett. Így tehát az eredeti tervek puhításából született egy amerikaiak által tervezett, de mégis ízig-vérig olasz bika. Gandini persze csalódott volt emiatt, ezért lelépett a cégtől, de az eredeti tervét nem hagyta veszni, abból született meg a Cizeta-Moroder V16T, de arról majd máskor írunk.

Túl erősnek találták ez a formát a Chryslernél, így nem lett belőle Diablo, de szerencsére másként megvalósult

Öt év fejlesztés, valamint 6 milliárd elköltött olasz líra árán 1990-re készült el az új Lamborghini, amely nevét arról a híres bikáról kapta, akit ‘El Chicorro’ 1869-ben Madridban győzött le egy viadalon. A Diablo név, egyébként spanyolul annyit jelent, hogy ördög, ami nagyon találó erre az autóra. A ’90-es premierkor az autóba egy 5,7 literes V12-es motor került, amelyben elektronikusan vezérelt befecskendező rendszer etette a 492 lovat, amelyek együttes ereje 4,5 másodperc alatt lőtte ki a hátsókerék meghajtású ördögi szekeret 100-ig, onnan pedig egészen 325 km/h-ig lehetett gyorsítani.

Az első években még ilyen volt a Diablo műszerfala, az évek során sokat változtattak rajta

Az előd Countach-tól némileg jobban felszerelt lett a Diablo, állítható kormányt és üléseket, valamint elektromos ablakokat is kapott, a sztereó rendszer pedig az Alpine-tól érkezett. A furcsán darabos műszerfalban érdekesen mutatott a svájci Breguet által gyártott óra, már persze annak aki kifizette érte a bő tízezer dolláros felárat.

Nehéz elképzelni ezt a svájci klasszikus órát a fenti középkonzolban, pedig meg lehetett hozzá rendelni

1993-ban került először 4WD rendszer a Lamborghinikbe. A Diablo az LM002 terepjáró némileg módosított összkerekes hajtásláncát kapta meg és a neve után odabiggyesztették a VT betűkombinációt, ami a viscous traction-re utal. Ha a hátsó kerék megcsúszott, akkor a nyomaték 25%-ka az első kerekekre került, ezzel biztosítva az autó stabilitását, tehát nem volt még állandó összkerékhajtású, mint a mai Lamborghini modellek.

Feltűnő jelenség az SE30 ebben a speciális lila színben

1994 két szempontból is jelentős a cég és a Diablo életében, egyrészt a Chrysler eladta a céget a maláj Mycom Setdco és az indonéz V’power Corporation vállalatoknak, másrészt ebben az évben volt a gyár 30. jubileuma, amely alkalmából bemutatták a Diablo SE30 és SE30 Jota változatokat. Ezek a standard Diablo-tól könnyebb és erősebb változatok voltak, az SE30 már 523 lóerőre volt képes a módosított befecskendezőnek és a magnézium szívócsöveknek köszönhetően. A tömeget elsősorban úgy csökkentették, hogy kizárólag hátsókerék hajtást alkalmaztak, fix plexi oldalablakokat építettek be (mint a versenyautóknál), kidobták a légkondit, a hifit és a szervót, valamint karbonvázas üléseket építettek be négypontos biztonsági övekkel, valamint kapott egy tűzoltókészüléket is, mint az igazi versenyautók.

A jubileumi változatok belsejét jelentősen leegyszerűsítették

Összesen 150 példány készült az SE30 változatból, illetve 15 Jota készült el, amely még rátett egy lapáttal a jubileumi modellre. A Jota változatban már 595 ló gyötörte a hátsó gumikat, a teljesítménynövekedés leginkább a nyitott kipufogórendszernek köszönhető, ami miatt csak pályán lehet használni az autót. Valamint ezen változat érdekessége, hogy nincs benne belső tükör, mivel egy olyan, az aerodinamikát javító motortérfedelet kapott a Diablo, amitől nem lehetett kilátni hátrafelé.

 A Jota egy kiélezett utcai versenyautó volt

A fejlesztések persze folytak tovább, 1995-ben mutatták be az SV, azaz super veloce változatot. Ezt a jelzést a Lamborghini addig csak a Miura esetén használta, ma már szinte mindegyik modelljéből készít ilyen kiadást a márka. A Diablo SV a normál verzión alapszik, ugyanakkor átvették a VT hajtásláncát és megnövelték a motor teljesítményét 510 lóerőre. Továbbá javítottak az autó fékrendszerén, elöl megnövelték a tárcsák átmérőjét, valamint állítható hátsó szárnyat kapott az autó, amelyet lehetett kérni a karosszéria színében, vagy karbon kivitelben is. Mindezek a fejlesztések elősegítették a bátor rodeó bajnokokat, hogy meg tudják ülni ezt az új szuperbikát is.

A Miura után újból visszatértek a Lamborghini kínálatába az SV változatok

A Lamborghini természetesen kedvezni szeretett volna a nyitott sportautók kedvelőinek is, így még 1995-ben az SV modell mellett piacra dobták a Diablo VT Roadstert, amely egy karbonszálas nyitható targatetőt kapott. A további fejlesztéseknek köszönhetően pedig megnövelték a motor teljesítményét 530 lóerőre, valamint a 17-es felniket 18-asokra cserélték, amelyeken már 335 km/h sebességgel lehetett száguldani.

 A roadster változat meglehetősen ritka

1998-ban a Lamborghini két tulajdonosa eladta a céget a VW Group-nak, amely az Audi felügyelet alá helyezte a márkát. Ekkor volt a Diablo nagy megújítása is, többek között áttervezték a teljes műszerfalat, száműzték a kínálatból az alap változatot és a belépő szint az SV lett. A legnagyobb és egyben talán legfurcsább újítás a bukólámpák lecserélése volt. Ezt úgy oldották meg, hogy a Nissan 300ZX Z32 első fényszóróit ültették át az autóra, ami eléggé olcsó megoldás volt, de a végeredmény talán nem lett annyira szörnyű.

Ez a poszter vélhetően sokak falán ott volt a 90-es évek végén

További újítás volt, hogy a V12-es motor megkapta a változó szelepvezérlést, valamint növelték a fékek átmérőjét, áttervezték az első lökhárítót is, valamint innentől kezdve minden Lamborghini modellbe beépítették az ABS rendszert is. A cég 1999-ben ünnepelte fennállásának 35. évét, ebből kifolyólag kizárólag a svájci importőr részére elkészítettek egy mindössze 9 példányból álló Diablo SV SE35 szériát.

Az Audinak köszönhetően javult a beltér design és a minőség is

A modell utolsó éveiben készült pár különleges kivitel, mint amilyen az amerikai piacra szánt Alpine Edition is volt, ebből 12 példányt készítettek, az autó különleges felszereltsége volt az akkoriban csúcsnak számító Alpine CVA-1005 fejegység, DVD lejátszással és integrált navigációval. Ugyanekkora példányszámban pedig egy MOMO Edition-t is készítettek szintén az amerikai piacra, de ez már az VT Roadster változatra épült.

A szimfóniákat itt állítják elő a Lamborghini karmesterei, még a gyújtási sorrend is ott van

Természetesen limitált szériákból ezután sem volt hiány, a 2000-es modellévre elkészült egy 30 darabos „Millenium Roadster” változat, amelyet csak sárga, vagy a speciális titán metál fényezéssel lehetett megvásárolni. Ebben a kiadásban ráadásul csökkentették a difi áttételét, javítva a gázreakción. A legdurvább kiadás, a búcsú széria a Diablo GT volt, amelybe már a hatliteres erőforrás került, amely 575 lóerőre volt képes.Ugyanezen motorral szerelték az utolsó modellévre (2001) a VT 6.0 és a VT 6.0 SE modelleket is, amelyekre már az OZ aluöntvény monoblokk felnijeit szerelték, az a tipikus ötlyukú. Az SE változatot két speciális fényezéssel lehetett választani, az Oro Elios a napfelkeltét reprezentálta a Marrone Eklipsis pedig a napnyugtát.

Oro Elios, a napfelkelte színe

Marrone Eklipsis, a napnyugta színe

A motorsportok világából sem maradt ki a Diablo, először 1995-ben tűnt fel, mint az F1 egyik biztonsági autója. Versenyautóként először a Diablo SV-R jelent meg, amely a Lamborghini Supertrophy szériában versenyzett négy évig, amelyet később GTR Supertrophy váltott fel, melyben már a Diablo GTR volt a főszereplő. Az SV-R változatból 1996-ban 28 példány elindult a 24 órás Le Mans-i megmérettetésen is, mindegyik célba is ért.

 A GTR változat volt a legkeményebb Diablo

Az egyik leghosszabb ideig gyártott Lamborghini típus volt a Diablo, amely 11 éves modellciklusa alatt összesen 2884 példányban készült, utódja a Murciélago volt, amelyből közel ugyanennyi idő alatt 4099 példány készült. A Diablo mai szellemi utóda a nagyszerű Aventador, amely ugyanott készül, ahol egykor a Diablo is.