Reggeli rozsda: porosodó Bizzarrini

Giotto Bizzarrini nevét mindenki ismeri, aki rajong az olasz autókért. A nagy sikerű tervezőmérnök pályafutása során olyan nagy márkáknál dolgozott, mint az Alfa Romeo, a Ferrari, az Iso, az ATS, vagy a Lamborghini. Nevéhez olyan világhírű autók kötődnek, mint a Ferrari 250 GTO, a 250GT Drogo, az Iso Rivolta és a Grifo, valamint a Lamborghini Miura is, amelynek V12-es motorját Bizzarrini tervezte. 

_mg_5563_preview.jpeg

1964-ben Giotto Bizzarrini az Iso-val kötött komplikált megállapodásából kilépett és megalapította a saját autóépítő manufaktúráját, ez volt a Prototipi Bizzarrini s.r.l., amelyet 1966-ban átkeresztelt Bizzarrini S.p.A. névre. A mester a saját ötleteit szerette volna megvalósítani a kicsi manufaktúra keretein belül, azaz nagy teljesítményű és különleges sportautókat, valamint versenyautókat kívánt építeni. A rövid életű autómárka működése során csupán három típust volt képes produkálni, az 5300 GT Strada, a P538S és annak versenyváltozata, valamint az alig 17 példányban készült 1900 GT Europa. 

Ezek közül nem olyan régen egy Strada került elő az USA-ban, ebből a típusból készült a legtöbb, de még így is ritkaságnak számít, hiszen 1965 és 1968 között csupán 133 darabot szereltek össze, egy évvel később pedig már csődbe is ment Bizzarrini. A Strada valójában egy Iso Grifo GL, amelyet még szintén Bizzarrini kis cége, a Società Autostar fejlesztett az Iso számára. Az olasz mester az Iso-val történő szakítását követően továbbvitte a projektet és a saját elképzelései szerint fejlesztette az autót, igaz a Grifo nevet nem használhatta, hiszen az az Iso joga volt. 

A kétajtós gran turismo igazi szépségnek számít az autók világában, a szegecselt alumínium karosszéria alatt amerikai erőgép dolgozik. A Strada szíve egy 5,3 literes Chevrolet motor, amelyet a Corvetteben is használtak. Ez a 327-es small block ebben az autóban 365 és 385 lóerő között teljesített, a Corsa változatban kereken 400 lóerőt préseltek ki belőle. A motorhoz a BorgWarner T-10 négyfokozatú váltóművet társították, amelyen keresztül  a hátsó kerekeket hajtották meg. Hátul De Dion futóművet alkalmaztak, valamint részlegesen önzáró differenciálművet is. Az autó lassításáról pedig négy darab Dunlop-féle tárcsafék gondoskodott, így a gyönyörű Strada típussal nem csak száguldani, de megállni is lehetőség volt. 

A fotókon szereplő példányt az USA-ban fedezték fel, és bár nincs túl szép állapotban, de az alumíniumot szerencsére nem tudja megenni a rozsda. A beltér is egészen egyben lévőnek tűnik, és szerencsére mindene megvan. Ez a piros Bizzarrini Strada 1966-ban készült, elsőként Olaszországban értékesítették, majd onnan került át Amerikába valamikor a ’70-es évek végén. Az információk szerint a ’80-as évek óta állt egy helyen és lepte be a por, nagyon nem használhatták, hiszen csak 14 334 km-t mutat a számláló, így szinte még bejáratós. Több Bizzarrini szakértő szerint is ez lehet az utolsó olyan Strada, amelyet még a gyártása óta senki sem bolygatott meg, így különösen értékes lehet. A magam részéről a Mikulás meglephetne vele, idén kifejezetten jó voltam. 

Képek: Classic Driver

Total
0
Megosztások
1 hozzászolás
  1. “az aluminiumot nem tudja megenni a rozsda”

    Tévedés, hasonlóan el tud korrodálni mint a vas, lásd a sózott utaktól “elrothadó” klima és víz hűtők, ahol pedig közvetlenül érintkezik más fémmel pl acélcsavar ott fokozottabban lép fel az elektrokémiai korrózió.

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Kapcsolódó bejegyzések
Total
0
Share