Busso, a halhatatlan

Haydn mondta, hogy az ő beszédét mindenki érti. Nem volt szerencsém személyesen ismerni Giuseppe Busso-t, de úgy érzem, az ő „beszédét” is úgy lehet érteni, mintha zene volna. A megannyi általa végzett számításból, a papírra vetett rajzokból létrejött V6-os Alfa Romeo-motor, a legszebb nyelven szól a benzinvérű szívhez.

2017. utolsó napján Gergő barátom látogatott meg, hogy egy ilyen motorral készült 156-os Alfával tehessem meg az év utolsó kilométereit. Giuseppe Busso 2006. január 3-án távozott az élők sorából – néhány nappal azt követően, hogy az általa tervezett motor gyártását leállította az Alfa – így az év végi autózással az ő emlékének is adóztunk.

A 156-os Alfa Romeo nem ismeretlen számomra. Tudom, szörnyen elfogult vagyok, de a 90-es évek legnagyszerűbb autójának tartom. Apró érdekesség, hogy az első 156-os teszt is Gergő Alfája volt, ennek a 2,5 literes, V6-osnak az elődje, amiről itt olvashattok.

Ez a ráncfelvarrás előtti 156-os, talán még szebb, mint amibe Giugiaro mester már belepiszkált, a műszerfal tetején nincsen Halálcsillag, nekem már ennyi is elég a boldogsághoz.  2,5 liter, 192 lóerő – ízlelgetem magamban a száraz adatokat. A háromhengeres bevásárlóautók korában az átlagfelhasználó számára visszataszító adatok lehetnek, engem viszont annál inkább kíváncsivá tettek. A Valter da Silva által rajzolt forma tökéletes csomagolás egy ilyen remekműnek, még a saras, vizes karosszéria is szemet gyönyörködtető, Gergő szabadkozik, de ilyen időben lehetetlen tisztán tartani az autót a fényképek elkészültéig. Mindenütt latyak és sár, a Vértesben pedig némi hó fogadott minket, szerencsére csak az út szélén. A gyönyörű, fekete autóról lassan csepeg a víz, amikor megállunk fényképezni, legszívesebben lenyalná róla az ember, mint Anita Ekbergről a Trevi kútban való megmártózás után.  Marcello, Vancello…

A fogaim között még morzsolom az ázott porszemeket, amikor nyílik a motorháztető.

Szerintem az olaszautósok nyitják a legkörültekintőbben a motorháztetőt, ezt magam is tapasztaltam, amikor Lanciám volt. Hamar kap az ember egy kaján vigyort, még ha csak az olajszintet is ellenőrzi. „Nézd, a szarolasz lerohadt, hehe!”

A valóság viszont egész más. Hat polírozott szívócső tükrözi az ámuló tekinteteket, a jókora motor pedig tisztességesen kitölti a rendelkezésre álló helyet. V6 24V felirat piroslik a szelepfedélen, alább pedig a cirkalmas betűkkel írt Alfa-felirat. Utóbbi az autóipar egyik legszebb betűsora, nálam kenterbe veri a felső vonalról alálógatott Ferrari, valamint az 1700-as években született betűtípussal írt Lancia feliratot is (Bodoni a betűtípusa), pedig azokért is rendesen odáig vagyok.

Az előttem virító fémtömb viszont nem csak egy tárgy, az autó szíve-lelke ebben lakik. Statikus állapotában is balzsam a léleknek, de igazán csak akkor pezsdül fel az ember vére, ha beindítják.

Hamar a vezetőülésbe huppanok, beállítom, aztán a tükrök következnek, végül átfésüli tekintetem a márkához méltóan sportos műszerfalat és a kapcsolókat. Öv kattan, aztán elindítom a motort. Az elindítom nem megfelelő szó, inkább úgy mondanám, hogy életre keltem. A több mázsa fém hirtelen lélegezni kezd, cseppet sem tolakodó, rendkívül kellemes orgánumú alapjáratot hallunk.

A hatsebességes váltót egyesbe kapcsolom, és valami könnyed természetességgel megindul alattunk az autó.

Rövid ismerkedés után már kicsit bátrabban, de a tulajdonosához mérve sokkal visszafogottabban húzatom ki a fokozatokat. Hihetetlen, milyen szólamokat tud ez a V6, minden fordulatszámon más és más hangok törnek belőle elő, de mindegyiktől feláll a karomon a szőr. Borzongatóan gyönyörű, a fordulatszám középső tartományáig csak kellemesen tekergőzik be az utastérbe a muzsika, aztán elszabadul a pokol, és hat harsonán üvölt, nagybőgőzik, sípol-dobol-nádihegedül az Alfa.

Aki egyszer lenyomhatja a gázpedált egy Busso-féle V6-nak, az hamar megérti, miért nem kapcsolja be soha Gergő a gyári rádiót, amit csak azért szerzett be, hogy ne lógjon ki az egység a műszerfalból.

Ez, vagyis ő nem csak egy motor, olyan akár egy hangszer: tudni kell rajta játszani, és ehhez bizony nem árt gyakorolni is. Néhány tank benzint nekem is át kellene küldenem a motoron, míg úgy mernék vele muzsikálni, ahogy illik, de próbálgatni sem rossz azért, sőt! Lángba borul a szívem a gondolattól, hogy nem is olyan régen, a kilencvenes évek végén még ilyet is tudott a számomra mára már szinte teljes egészében elkorcsosultnak ható autóipar.

Miközben a kellően direkt kormánnyal játszom, és később kapcsolok fel a hangok miatt (nem azok, amik a fejemben mondják, hogy meg kell ölnöm Frank Drebint, hanem a motorról beszélek), szinte mind a négy kerék tenyérnyi tapadási felületét érezni vélem, mintha csak hozzákapcsolódtam volna az autóhoz, valami láthatatlan adatkábellel.

A fék is elég harapós, elsőre sikerül is egy gyengébb helyett egy emberesebbet belefékezni, de a tesztút vége felé már kezdek ráérezni az ízére. Ő kiváló, csak én járok egy gyengén motorizált, átlagos fékkel rendelkező német autóval, ahol ez egészen másképp van. Minden jóban van valami rossz. A fék és a gázpedál között túl nagy a magasságkülönbség, utóbbi túl mélyen van.

Az Alfa úgy falja a kilométereket, mint mohó óvodás a szaloncukrot. Észrevétlenül, szinte titokban pereg a kilométer-számláló, én meg nemhogy a Vértest, de minimum az Alpokat autóznám körbe, majd keresztül-kasul vele. Talán haza sem jönnék többet, ott autóznék a fekete géppel, míg a szalagkorlát el nem választ.  Jó társaságban mindig gyorsan telik az idő…

Végül félreállunk, és visszaadom a helyét a tulajdonosnak, Az én kezemben nem áll olyan jól a Busso vonója, mint az övében, játsszon még nekem valami szépet rajta! Utólag számoltam ki, hogy nagyjából 30 kilométer kerülővel érkezünk vissza. Amikor a motor újabb szólamokon énekel nekünk, akkor csak csendben mosolygunk, két izmosabb gázadás között pedig szóba kerül Busso mérnök mellett Ferrari, vagy az, hogy hogyan kell kiejteni Chiti nevét.  Jó kis óévbúcsúztató, nemde?

Egy átlagos tesztben olvasható, hogy mennyi a fenntartása az adott autónak, valamint hogy mennyit fogyaszt.  Valamiért nekünk ez kimaradt. Nem is számít. Komolyan.

A vezetés öröméről írni olyan, mint az építészetről táncolni, márpedig ez az autó maga a vezetés öröme. A fenti sorok képtelenek visszaadni mindazt, amit átélhet az ember benne ülve. Ebben az Alfában minden benne van, ami arról szól, amit igazán szeretek az autókban. Nem kell rá bugyuta szárnyakat aggatni, nincs szükség rendszámrezegtető mélyládára, kék LED-es ablakspricnire, malomkerék méretű felnire. Úgy tökéletes, ahogyan a gyár kapuján kigurult. Igen ritkán adatik meg a romlatlan tökéletesség érzése (illúzió?), ami ebben a 156-osban. Próbáld ki egyszer, szerintem érteni fogod, én maximum csak kedvet tudtam csinálni hozzá.