2019. december 17. Robog alattunk az öreg Iveco autómentő, miközben Gyula cimborámmal beszélgetünk. Különleges nap a mai, a plató még üres, de hazafelé már az álomautóm utazik majd velünk: egy 33 éves Lancia Delta.
Íme, az én álomautóm!
Nem tudom megmondani pontosan, mikor lett az álomautóm a Delta. A 90-es évek elején, a nagyszüleim fekete-fehér tévéjén láttam egy olasz tv-filmet, amiben ilyen kocka-Deltával versenyeztek. Aztán később az utcánkban lett egy Diesel-motoros, ami nap, mint nap elrobogott a házunk előtt. Ekkor még nem tudtam, hogy ez a raliautók királynője (vagyis az izmosabb verziók), nem is érdekelt. A forma tetszett. Akkoriban még jellemzően mindenki Wartburggal, meg Ladával járt, volt talán egy új F Astra is a faluban. Ebbe a kis zárt világba érkezett az utcabeli, kissé fényevesztett Delta. Nekem viszont olyan volt, mint semmi más, amit addig láttam. Nagyon külföldi, nagyon elegáns, és piszok formás autónak találtam akkor és még most is, hiszen ez a szerelem örök. Furcsa fordulat a sorstól, hogy éppen a típus 40. születésnapjának évében sikerült megvásárolnom.
Egy ideje már nem kerülgetik a motorosok.
Lancia Delta? Az meg mi?
Az autók világában Giorgetto Giugiaro formatervei voltak a legnagyobb hatással rám. Minden idők legszebb Volkswagenje, az egyes Golf is neki köszönhető, annak elkészülte után bízták meg a Delta megrajzolásával. Az 1979-ben bemutatott, 1980-ban Az Év Autója-díjat elnyerő típus fejlesztéséről már írtam korábban, ITT elolvashatja, akit mélyebben érdekel a téma. 1993-ig összesen 525.231 darab készült belőle, aminek mára úgy a 95%-a eltűnt az idő vasfogai között. Nem szeretnék részletekbe menő típustörténettel untatni senkit, így csak pár érdekességet emelnék még ki: az első generációs Delta, majd’ másfél évtizedes (!) pályafutása alatt összesen 3 faceliftet élt meg (1983;1986;1990). Forgalmazták Saab – Lancia 600 néven is. A HF 4WD és az Integrale A-csoportos verziói egymás után hat alkalommal nyertek rallye világbajnokságot. A motorválaszték a 64 LE-s 1.1-estől (a görögökre sózták rá) a 215 LE-s kétliteresig terjedt.
1986. Miközben én még oviba jártam és olvasni tanultam, valamint a fehér Wartburgról úgy gondoltam, hogy nincsen lefestve, azért fehér, a Brugnerában élő Bertolo Pier Giorgio úr átvette a Benedetti autószalonban az új, 1.3-as, LX kivitelű Lancia Deltáját. Sűrűn nem használta, hiszen fél év alatt alig 1400 km-t sikerült beletekerni az órájába. Hogy mi történt a szülőföldjén a kis ezüst Lanciával a későbbiekben, arról nem sokat tudni, ahogyan a tulajdonosáról sem.
A motortérben is lesz dolog.
Jónéhány év múlva viszont felpakolták egy trélerre, és megindult egy távoli ország felé. Mármint nem a tulajdonos, hanem az addig a PN 232076 rendszámot viselő Delta. Magyarországon egy igen kedves hölgy vezette sok éven át, aki végül meghirdette, így kerültem én a képbe, 3 évvel ezelőtt.
Érdemes lenne róla egy videót készítenem, olyan érdekesek.
Akkoriban jöttem ki a kórházból, ahol az intenzív osztályon, egy szívizom-gyulladásnak köszönhetően három napom volt gondolkodni, mi is fontos az életben. A család, a szerelem, az utazás és a boldogság mellett egyetlen tárgyi jellegű dolog bukkant fel a lelkem bugyraiból: a Delta. Gyarló benzinvérű vagyok, tudom. Élet-halál között lebegve is egy mocsok olasz rozsdaboglya után áhítoztam, ez vagyok én.
Nem is olyan lehetetlen álom ez a Delta-dolog – gondoltam magamban. Mások Ferrari 458 Italiákra, meg S8-as Audikra gerjednek, hozzájuk képest kifejezetten szerencsés vagyok. Így hát el kezdtem nézegetni a hirdetési oldalakat. Ha akadt eladó, arról minden infót begyűjtöttem. Igazából nem volt nehéz dolgom, évente talán 2-3 darab eladó példány bukkant fel.
Beülni valóságos időutazás.
Végül ezt az ezüst autót el is mentem megnézni, de aztán győzött az ész a vágyak felett, és félretettem a dolgot. A következő három, pokoli évben aztán mindig találtam rá indokot, hogy most éppen miért nem engedhetem meg magamnak, hogy Lancia Deltám legyen. Így ment ez 2019 év végéig, amikor itt, a nagy változások előtt álló vancello.hu villanyhasábjain új rovatot indítottunk, ahol valódi megvalósult álomautókról és tulajdonosaikról írunk Nektek. Ennek hatására jött elő beszélgetésekben újra és újra a Delta-téma, amire aztán néhány közeli barátom is rátett egy lapáttal. Szó szerint rábeszéltek, hogy márpedig én ezt az autót most fogom megvenni. Így is lett.
Az első megtekintéskor készült a kép, még 3 évvel ezelőtt. Háttérben a garázs, ahol lakott.
Most sem engedhetem meg magamnak, de már velem van, és a sorsa óriási felelősségként nehezedik a vállamra, miközben nagyon-nagyon örülök Neki.
Szóval közeledtünk a Győrhöz közeli kis falu felé, és én egyre idegesebb voltam. Mintha csak egy esküvőre igyekeznék, ahol én vagyok a vőlegény. Ez a kapcsolat azonban csak platói lehet (elnézést), hiszen a menyasszonynak nincs rendszáma, ideiglenesen ki van vonva a forgalomból.
Meglátni és megszerelni.
Vannak érzések, amikre nincsenek szavak. Ilyen volt az a pillanat is, amikor az Iveco megállt a takaros kis ház előtt, aminek az udvarán ott állt Ő, garázsporos menyasszonyi fátyolban, hiszen az elmúlt éveket egy garázsban pihenve töltötte. Meglátni azokat a hátsó lámpákat, azt a kecses kis kocka-testet, igazán szívmelengető érzés volt. Mártival, az elébünk igyekvő tulajdonossal már régi ismerősként köszöntöttük egymást, hiszen időnként felhívtam, és jókat beszélgettünk nemcsak az autóról, hanem mindenféléről. Az öreg autók összehozzák az embereket, mint lottóötös a rokonságot.
Elriasztásul. Szóval van rajta rozsda. A küszöb díszléceit is megkaptam.
Gyula, a karosszériagyógyász-szállító bűntársam rögtön alámászott, kinyitotta, ide-oda benyúlkált, és lelkesen konstatálta, hogy a rozsda inkább látványos, semmint súlyos a kis autón (vagyis csak egy normális autó árát nyeli el a lakatolás, nem kettőét, vihhihhí, szuper). Én meg mindeközben nem bírtam levenni róla a szemem. Mármint nem Gyuláról, hanem a Deltáról, aminek már évekkel ezelőtt kitaláltam a nevet: Simona. Az autó nálam nőnemű, és mindegyiknek nevet adok. A napi használatú Astrám pl. Engelhardt Asszony néven fut.
Miért Simona?
Sok-sok éve rajongója vagyok „A Polip” című olasz tv-sorozatnak, még a telefonom csengőhangja is a Morricone-féle főcímzene. Ha időm engedi, az első hat évadot rendszeresen újra és újra megnézem, nem tudom megunni. A negyedik évadban (aki emlékszik rá esetleg, ennek a végén lőtték le Cattani felügyelőt) Esther Rasi szerepét a szépséges Simona Cavallari játszotta, innen érkezett a név.
Szóval csak néztem Simonát, és eszembe jutott, hogy az alufelniket nem kéne itt felejtenünk, így azokat is bepakoltuk a kocsiba. Az 5 db gyári, csodás állapotú alufelnit, amiket másutt talán a szokott módon, valami Zsigulin csapnának szét, míg itt szükség lesz rájuk az eredeti állapothoz.
A gumi nem érték, a felni is csak nekem.
Fizettem, bepakoltunk, volt még egy kényszerű kerékcsere is az autómentőn (érted, az udvarban defektet kap az autómentő, tipikus), beszélgettünk is Mártikával a viharos szélben, aztán hazafelé vettük az irányt, de már egészen más emberként utaztam visszafelé. Egy olyan ember lettem, aki valóra váltotta élete legnagyobb négykerekű álmát. Az álmomat, amiről le sem tudtam venni a szemem a haza vezető úton, folyton a tükörben nézegettem, ahogy ringatózik mögöttünk.
Hazafelé…
A kis álom-Lancia egyébként a szokásos rozsdától eltekintve aránylag jó állapotnak örvend. 216 ezer km-t futott eddig, megvan az eredeti kezelési utasítása, részletes európai szervizlistája (önkritika level 99 – Magyarországon egyébként a MOGÜRT van benne megadva márkaszerviznek) szervizkönyve, átvételi értesítő levele, de még egy 1987-es számlát is találtam az egyik mappa mélyén az első olajcseréjéről. Szóval van némi ismeretünk az előéletéről. Az LX kivitel ebben az esetben az alufelniket, a hátsó ablaktörlőt, elektromos ablakokat elöl, valamint központi zárat tartalmazza. Voltak ennél jobban extrázott verziók is, de mindezek 1986-ban, amikor még a nagyobb testvére, a Delta S4 nevű „B” csoportos szörnyeteg hasított a rally VB-n, az év slágere pedig a Voyage, voyage volt, nem is számított rossz felszereltségnek.
Volt már Lanciám
Akik régebb óta követik a vancello.hu-t, talán emlékeznek rá, hogy volt már Lanciám, a nagyobbik testvér, egy 1989-es Thema. Hibái ellenére imádtam, de egyszer elment az eszem (valójában a volt barátnőmre emlékeztetett, aki velem volt, mikor vettem és talán még nálam is jobban imádta) és megváltam tőle. Igyekeztem jó kezekbe adni, volt pár érdeklődő, akit szó szerint lebeszéltem róla, mert már a kérdésekből kiderült, hogy nem az ő autója (Mennyit eszik? Van-e vonóhorga?). Sajnos az óvatosság ellenére is a legrosszabb helyre került, és a szükséges felújítás helyett szétbontotta az új gazda. Disznók elé gyöngyöt…
Sajnos nálam volt utoljára jó helyen. Nyugodjon békében!
Még rozsdás, még kicsit szakadt itt-ott. Még esetlen szegény, és rendszám sincs rajta. De már a sors összefonta életünk fonalát, és határidőt nem szabva, de szépen meg fog újulni, hogy mindenki örömét lelhesse benne. Hogy szavak nélkül mesélhessen a rég letűnt kocka-nyolcvanas évekről, hogy hallhassuk a hangját, hogy érezhessük az illatát. Te és én. Mi, mindannyian. Mert ez az autó nem nekem, hanem nekünk készül. Remélem, velem tartotok és egy kicsit motiválhatlak vele benneteket arra, hogy igenis tegyetek meg mindent, hogy eljussatok az álmaitokig. Akkor is, ha hosszú és nehéz az út, mert igenis érdemes.
Megvenni könnyen ment, a java még csak most jön. Tarts velem!
Sok balesetmentes kilométert és kevés szívást Simona kisasszonyhoz!
hajra…joleszez
@camell: @Burgermeister: Köszönöm!
Üdv!
Bár igen ritkán írok, de igyekszem követni téged, a számomra legnívósabb és hozzám legközelebb álló autós blogot!
Hol eszel ezentúl az fb-n kívül?
Szomorúan olvastam most, hogy te is megbetegedtél 🙁
A legjobbakat kívánom!
Nekem is megromlott az egészségem, amiről itt inkább nem írnék, ha gondolod, akkor a gmail.com ímélen megtalálsz: nem nehéz rájönni a címre 🙂
A Lancia vételéhez szívből gratulálok, rengeteg örömed teljék benne!