Ferrari 250 GTO. Azt hinnénk, hogy aktív versenyzői múltjuk után ezeket az autókat még a széltől is óvták. Lehet, hogy a többségükkel ez volt a helyzet, de mai cikkünk főszereplőjének olyan mostoha sors jutott, mintha csak valami leélt KGST lom lenne. Vessük bele magunkat a 3589 alvázszámú, 1962-es versenygép (vad)regényes történetébe, az elképedés és felhördülés garantált!
Ronnie Hoare ezredes a brit tüzérségtől történő leszerelést követően előbb autóversenyzéssel, majd drága sportkocsik értékesítésével kezdett el foglalkozni. Hamar bekeveredett a Ferrari üzemébe, később pedig Enzo Ferrarival is jó kapcsolatot alakított ki, így minden kérésének eleget tettek a gyárban. 1962-ben egy 250 GTO-ra adott le megrendelést. Az autó sötétkék színben, vörös bőrbelsővel került megrendelésre. A vásárló Tommy Sopwith volt, aki túraautós versenycsapatot működtetett. Ő maga 1958 után már nem versenyzett, de egy Jaguarral szerzett túraautó-bajnoki címmel a háta mögött még vezette az édesapja yachtjáról elnevezett csapatát, az Equipe Endevaur-t.
A csapat pilótája, Mike Parkes már az autó első versenyén az abszolút második, és kategória első helyet hozta a 12 hengeres szépséggel, és 1962 folyamán később is sorra szállította vele az első-második helyezéseket.
Az év végén Amerikába értékesítették az autót Tom O’Connor számára, így már a Rosebud Racing Team színeiben indult vele Innes Ireland, aki három harmadik helyezéssel gazdagította a GTO eredménylistáját. A következő évben már nem várt sok fényes győzelem az autóra, 1964-ben pedig – kapaszkodjatok meg – a helyi Victoria Középiskolának ajándékozta O’Connor, hogy autószerelő-tanoncok gyakorolhassanak rajta!
A GTO egészen 1971-ig ebben a szerepkörben hervadozott, amikor Joe Cortan rátette a kezét. Egy darabig hajtott, majd az udvarában berakta a többi lom közé. Az akkor még csak tizenéves, nem sokra tartott Ferrari ott aztán erős pusztulásnak indult. 16 évig állt egyre reménytelenebb állapotban a gazban, mire 1987-ben felfedezték, és 1988-ban végre megmenekült az enyészet elől. Ládába csomagolták és új tulajdonosához, Engelbert Stiegerhez került. A textiliparban vagyont szerzett Stieger csinos kis Ferrari-gyűjteményt hozott össze magának, fia a mai napig őrzi a gyűjteményét.
A 3589-es GTO karosszériája annyira tönkrement a kíméletlen jenki kezei között, hogy jobbnak látták, ha a restaurálás során egy teljesen új lemezborítást kap a csőváz. A művelet hibátlanul sikerült, ám a régi, eredeti burkolatokat sem hajították szemétre, egy speciális idomszerkezeten tárolva őrizték a teljesen restaurált autó mellett egészen 2021-ig, a gyűjtemény egyik viseltes ékeként.
2021-ben a már méltó körülmények között nyugdíjas éveit töltő 250 GTO új tulajdonoshoz került. Tom Hartley, a nagyon-nagyon felső polcos ritkaságokkal és szuperautókkal kereskedő üzletemeber magángyűjteményébe került, az eredeti karosszériaelemeivel együtt. Hartley úgy gondolta, hogy a legnagyobb hozzáadott érték az lenne, ha ismét az eredeti lemezek borítanák a ’62-es Ferrarit, és a lehető leghitelesebben lenne helyreállítva. Ehhez pedig sehol másutt nem talál megfelelő dokumentációt és szakembert, mint Maranello-ban. Így került egy végső helyreállításra a 3589-es a Ferrari Classiche műhelyébe, a Ferrari-gyárba.
Az egykor öntödeként szolgáló épületrészben a világon létező legnagyobb alapossággal és gondossággal nyúlnak ezekhez a műkíncs kategóriájú gépekhez, és a legkiválóbb szakemberek segítik a Ferrarik újjászületését. Így volt ez ebben az esetben is. A legkényesebb, karosszériát érintő beavatkozásokat a Ferrari bevált alvállalkozója, Roberto Brandoli végezte el. Elmondása szerint iszonyú nehéz feladat volt, az egyetlen támpontot a csővázon és a lemezburkolatokon is felfedezett eredeti rögzítési pontok jelentették. Mivel ez az autó egyedi, keskenyebb levegőbeömlővel rendelkezett, így az orr-részen is rengeteget kellett dolgozniuk. A kasztnin kívül a fényezés szintén az eredeti technológiával újult meg, és az autó minden porcikáját úgy állították helyre, hogy pontosan azonos legyen az egykori „szalon” állapottal.
Az eredmény lenyűgöző lett, ahogy az a képeken is látható. A 250 GTO-n elvégzett munkák minőségét a Pebble Beach Concour d’Elegance zsűrije egy kategória első hellyel díjazta.
Így ma már az egykor sikeres versenyautóként, majd autószerelők gyakorlótereként, később pedig egy hanyag amerikai eldobott játékszereként sokat megélt autó minden kérdőjelet pontra cserélve, kifogástalan négykerekű műkincsként tekinthet a jövőbe. A jövőbe, ahol értéke egyre csak növekszik.
