Az automobilizmus európai és nemzetközi zsurnalisztái, autórajongók és arisztokraták, álmodozók, valamint maga de Gaulle tábornok is részt vett 1965. október 7-én, csütörtökön Párizsban a Parc des Expositions de la Porte de Versailles különleges falai között megrendezett pompás rendezvényen. Ez volt az 52. Párizsi Autószalon, amelynek impozáns helyszínén a legkiválóbb autóipari bonbonok sorakoztak ezüst tálcákon, különösen a sport- és luxusautókat készítő francia, brit és itáliai casa-k standjai vonzották a szemeket.
Georges Pompidou, az akkori miniszterelnök is tiszteletét tette a francia autós seregszemlén. Ő kifejezetten a sportautókat szerette, nem is titkolta, hogy volt egy Porsche 356-os autója. A minisztert a Ferrari hivatalos standjánál a francia importőr, a Franco-Britannic Autos első embere, Donald Sleator üdvözölte. Ő a francia piacon és mondhatni Európában is olyan fontos szerepet töltött be a Ferrarik értékesítésében, mint az USA-ban Luigi Chinetti. Az ágaskodó lovacskás márka standja három autóval hívogatta a tehetős vevőket, egy 275 GTS, egy 275 GTB és egy csodálatos 330 GTB 2+2 Series 2, amely Verde Scuro színben és bézs bőrbelsővel pompázott a francia szalon kristálycsillárjai által kibocsátott fénypompában. Imádnivaló perszóna ebben a csodálatos színkombinációban, a bézs beltér amúgy is a gyengém.
Donald egy különleges fejezetét írta az autótörténelemnek, 1958 és 1968 között a Ferrari importőre volt a francia piacon. E mellett 1955 és 1967 között az Automobile Club de l’Ouest hivatalos pilótájának a szerepét is betöltötte, aki a Le Mans-i 24 órás futamon a felvezető autót vezette, mellette pedig mindig a versenyigazgató ült. Ez 1960 és 1967 között mindig egy Ferrari típus volt, 1966-ban épp egy 330 GT 2+2 Series 2, pontosan az az autó, amit az autószalonon is kiállítottak. Donald nem előzmények nélküli szereplője az autós világnak. Az édesapja, a brit származású Alexander Walter Sleator, Párizsban működtette a patinás szalonját, amely olyan neves angol márkák importőre volt, mint a Bentley, a Rolls-Royce, vagy a Rover. Alexander 1958 őszén egy igen jó barátja, az olasz Battista ‘Pinin’ Farina unszolására Modenába utazott, hogy exkluzív importőri szerződést hozzon tető alá Enzo Ferrarival Franciaország és Monaco tekintetében. Amikor visszatért Párizsba, akkor megbízta a fiát, Donaldot, aki éppen 26 évesen akkor fejezte be a gépészmérnöki tanulmányait a Rolls-Royce-nál, hogy ő legyen a cége műszaki igazgatója és egyben megbízta az importőri és forgalmazási tevékenység megszervezésével.
1958 óta a Ferrari minden Le Mans-i 24 órás futamot megnyert. 1966 ilyen szempontból egy történelmi fordulat éve is. Ez volt az a híres-neves futam, amelyen a Ford történelmi győzelmes aratott a világ leghíresebb autóversenyén, legyőzve a Ferrarit. A verseny, amelyen a felvezető autó ismételten egy Ferrari volt, méghozzá a #07557GT alvázszámú 330 GT, amely a Párizsi Autószalonon rivaldafényében tündökölt. Igazi homéroszi csata volt ez az olasz és az amerikai autómárka között. Henry Ford II. stílusosan tette le a névjegyét Le Mans-ban. A verseny hivatalos rajtánál és a leintésnél is ő lengethette a zászlót, a kockás zászlót, amely alatt az első három helyen a Ford GT 40 versenyautók haladtak át, legyőzve legfőbb ellenfelüket, a Ferrari 330 P versenygépeket.
A különleges Ferrari 330 2+2 GT egy évig Donald Sleator tulajdonában volt, aki főként sajtós és vevői tesztelésre tartotta ezt a különleges autócsodát. A dokumentumok szerint 1966. október 25-én értékesítették a párizsi Ecurie Saint Christophe nevű vevőnek. Furcsamód az autó alig egy év után, 1967. október 24-én ismételten visszakerült a francia importőrhöz. 1968. április 19-én ismét új gazdára talált az olasz gran turismó, ekkor egy bizonyos Philippe Stouffot tulajdonába került, aki lízingalapon vásárolta meg. A francia fővárosban ezt követően még két tulajdonosa volt a történelmi olasz sportautónak.
1974-ben ismételten fordulat következett be ezen különleges Ferrari életében. Egy normann rajongóhoz került, aki Calvadosban regisztrálta. Majd egy Villeneuve-sur-Lot-i műhelyen keresztül egy Biscarosse-ban lévő restaurátor vásárolta meg. Furcsamód egy kisebb baleset részese is volt ekkor az autó, a hátulját találták el, de teljesen mértékben megjavították. Ekkor az eredeti gyári zöld fényezését felváltotta a ma is látható szürkés-kék színe, valamint ekkor kapott egyedi hátsó lámpákat is. Az új tulaj csak 1977-ben helyezte ismét forgalomba, de rövid időn belül a Bordeaux-ben található Garage Mercier-en keresztül egy új gazdára talált, aki alig 29 ezer francia frankot fizetett érte 1977 május 23-án. Az akkori tulajdonosra csak titokzatosan „A” úrként hivatkoznak, aki szintén Calvadosban regisztráltatta az autót, ekkor kapta meg a máig viselt 8174 RE 14 rendszámot.
„A” úr sok évig használta a Ferrari 330-ast anélkül, hogy tudatában lett volna a híres múltjának. Nagyon gazdag ennek a különleges hátterű olasz autócsodának a dokumentációja, egészen a 2000-es évekig, „A” úr haláláig vannak különféle szervizszámlák. Évente többször is beindították a V12-es szívvel szerelt gran turismót, azonban 4 éve már csak áll a járgány „A” úr francia kastélyának melléképületének a mélyén.
A kastély pora évről évre fátyolként rétegződött a Pininfarina által alkotott csodálatos kosztümre, amelyet ez az igazán egyedi maranellói csoda visel. Itt-ott már a rozsda is felütötte a fejét és késsel-villával falatozik a különleges fogásból, amelyet még a francia chéfek is csodálattal néznének. A négyliteres V12-es motor egy alapos felújítás után ismét közel 300 lóerővel gyűrné a hátsó kerekeket az ötfokozatú váltóművön keresztül. Az autót az Aguttes tavaszi aukcióján szerezte meg valaki, aki remélhetőleg visszaállítja eredeti állapotába, és visszakapja az eredeti zöld színét is, amelyben egykor a Párizsi Autószalonon és a Le Mans-i versenypályán ragyogott.
Forrás, képek: Aguttes
