A veteránozás kaland. Kaland, ami sokszor kiszámíthatatlan. Így esett meg az is, hogy a 2025-ös Tour Del Nord túrára tartalék autóval érkeztünk. Az Ali-féle Bárónő, azaz az 1995-ös Maserati Quattroporte ugyanis még a túra idején is darabokban volt. No nem a szakemberek, hanem a Baronessa szekrényéből kidőlő csontvázak miatt.
Szerencsére mi a mindennapokban is öregautózunk. Így aztán a napi használatú, 25 éves Lancia Lybra SW-vel mégis meg tudtunk jelenni Eger várában, az ünnepélyes rajtnál, csupán a szerepek cserélődtek fel: Ali navigált minket a 225 km-es túrán, míg én vezettem. Bevallom, a nívós mezőnyt látva volt némi kisebbségi komplexusom. A sok ragyogó csoda között szinte kisegérré törpült a Diesel Lybra a kis nyomi vonóhorgával. Apró mentségként azért ott díszelgett rajta egy, „A másik autóm egy Lancia Delta” feliratú matrica.
Szóval ott álltunk a várban a szebbnél szebb talján gépcsodák között, és a megnyitóig gyönyörködtünk a látványban. A megnyitó családias és vicces hangulatban telt, az olaszautósok amúgy is túlnyomórészt derűs természetű emberek, a magamfajta introvertált idegen is könnyebben oldódik efféle környezetben. A tájékoztató és egy -khm- fasza különdíj átadása után, középkori ruhát öltött muskétás adott startlövést számunkra, amivel kezdetét vette a túra. Mi villámgyorsan felragasztottuk a rajtszámunkat, és behuppantunk az autóba, várva a jelzést, hogy indulhatunk. Oké, startlövés, meg nívós rajt, de tulajdonképpen miről is szól egy ilyen túra?
A Tour Del Nord az ősidők rallye versenyein alapul, a rajtnál kapott útvonal itiner segítségével kell különböző ellenőrző állomásokra eljutni és ott feladatokat megoldani. Nem olyan szigorú, mint a regularity versenyek, nincs századmásodperces időmérés sem. Itt inkább a kirándulás, a jó társaság, a kikapcsolódás kerül előtérbe. Ettől aztán sokkal könnyedebb az egész, és a nap végén mindenki győztesnek érezheti magát, eredménytől függetlenül. A célban úgy láttuk, hogy a recept kiválóan működik, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen éppen csak elrajtoltunk!
Kigurultunk a várból, Ali pedig folyamatosan mondta az instrukciókat. Elhagytuk a várost, nyomunkban egy 75-ös Alfával, míg előttünk egy 155-ös Alfa Romeo, előtte pedig egy Ferrari 365 GT 2+2 kanyargott. Azt hiszem, ezt nevezik inspiráló környezetnek! Míg az Egerbe autózás alatt a napi dolgok jártak a fejemben, itt már elnémult a mókuskerék zaja, helyt adva a közelünkben haladó autók szólamainak. Az első megállónk egy bemelegítő feladat volt, Tarnaszentmárián kellett lefotózni az Árpád-kori templomot.
Ezután a Siroki vár felé vettük az irányt. Eger környéke bővelkedik a festői tájakban és kanyargós utakban, a Lancia is jó kedvvel vette az egymás után következő kanyarokat. A vár alatt a kötelező felszerelést ellenőrizték, majd arra kellett választ adnunk, hogy milyen Alfa Romeo szerepelt a Római vakáció című filmben, amit úgy öt éve szeretnék megnézni… Ali tippelt azért egyet, de itt nem jártunk sikerrel. Sebaj, elindultunk Szilvásvárad irányába, ahol a ménesbirtok épületénél fotózta Bús Dorka, Bíró Martin és Dobos Boldizsár a mezőnyt, feszítettünk is, mint Spyderen a négylevelű lóhere. Elnézést, mint pók a lucernásban! Alfás környezetben könnyen téveszt az ember.
Utána átgurultunk a kocsimúzeumba, ahol alaposan körbe kellett nézni, egy későbbi feladat miatt. Az egész túrára jellemző volt, hogy olyan helyekre mehettünk be az öreg járgányainkkal, ahová normál esetben lehetetlen bejutni. Nemcsak a fotókon mutat ez jól, hanem hozzáadott valami pluszt az élményekhez is. Egy ilyen túrát nemcsak megtesz az ember, hanem megéli minden pillanatát. Azt hiszem, ebben rejlik a Tour Del Nord varázsa.
Ezután Bélapátfalvára, a tópartra vezetett a túránk, ahol ebédszünetet iktattak be nekünk a szervezők. A páratlan látványt nyújtó környezetben végre alaposabban is körbenézhettük a mezőny autóit, miközben remek beszélgetésekben is részünk volt. Itt időztünk a leghosszabban, így az arra kirándulók is hosszasan csodálták az impozáns autósort. Mintegy másfél óra múltán megkaptuk az utasítást: indulni kell Lillafüredre.
Ez volt talán a szívünknek legkedvesebb szakasz. Az előttünk és mögöttünk muzsikáló klasszikus olasz gépek hangja, a zöldellő fák, a jobbnál jobb kanyarok olyanná tették az utat, mintha valami földi benzinvérű mennyországba cseppentünk volna. És ami fontos: senki nem száguldott, nem rohant ész nélkül. Kulturált, tempós haladással teljesítettük ezt a szakaszt is, hogy a végén mindenki mosolyogjon, hiszen erről szól az egész. Lillafüreden a Palotaszálló parkolójában gyűltünk újra össze, ahol a legmenőbb kép készült a résztvevőkről, köztük a hűséges kis Lybrámról. A parkban, a sétányra kellett betolatni érte, ahová állítólag még a kertész is gyalog megy be. Mit ne mondjak, meg voltam illetődve, miközben a napi használatú autómmal betolattam. Nem is bántam, hogy Ali Maseratija nem készült el. A szálló épülete pazar hátteret biztosított az emlékezetes fotóhoz, teltek is a memóriakártyák a gépekben.
Innen ismét meseautós utazásban volt részünk, egészen Noszvajig. Az út úgy maradt meg az emlékeimben, mintha csak álmodtam volna. A kanyarok, az előttünk suhanó Spyder kartervédőjének szikrázása az úthibákon, az égen kergetőző felhők a napfényben, a motorok illata és hangja mind-mind a varázslat részeiként olvadtak egyetlen álom-folyamba.
Ilyen mesés körülmények között érkeztünk meg a Thummerer Pincéhez, ahol 3 egri bort kellett megnevezni, Ali pedig Egerben lakik, így felsorolta az összeset. Legnagyobb örömömre, mert a Bikavérnél elakadtam volna, ugyanis nem iszom. Innen már a cél felé vettük az irányt, Egerszalókra egy újabb kanyarvadász etappal, ahol az utolsó feladat várt ránk, pontosabban rám. Egy kis kapura kellett ötször rácélozni egy labdával, aminek nem sok köze van az autózáshoz, de annál szórakoztatóbb, főleg, ha utoljára 25 éve rúgott legutóbb labdába az ember.
A pályát nehezítette a közelben álló fél tucatnyi négykerekű ritkaság, amik együtt egy utcányi kertes ház árát tették ki. Mint kiderült, olyan jól megy nekem a kapura rúgás ( elhagyjuk a kispályát, Ali!), mint szerzőtársamnak a borok ismerete, ötből négyszer találtam a kapuba, ami nagyon meglepett. Bónusz, hogy egy autóban sem tettem kárt. Tehát célba futottunk, a túránk itt véget ért, a kifogástalanul szervezett és lezajlott esemény pedig elérte a célját: kivétel nélkül mindenki nagyon jól érezte magát, hiszen itt nem a századmásodpercek miatti küzdelem (az is izgalmas), hanem az autós kikapcsolódás volt a fő cél.
Mindketten bizton állítjuk, hogy nem utoljára álltunk rajthoz a Tour Del Nord-on, ráadásul több új ismerősre is szert tettünk, ami külön öröm számunkra! Ne csukd be az oldalt, történetünk nagy fordulata még csak most következik! A svédasztalos vacsora után, este 8-kor kezdődött az eredményhirdetés. Első körben a két hivatalos fotós, Bús Dorka és Biró Martin áldozatkész munkája (hogy csinálták, hogy mindenhol ott voltak és még fotóztak is?) egy-egy pár, kézzel készült autós kesztyűvel lett elismerve. Ezután következtek a résztvevők.
Az esemény szellemiségét kiválóan jellemzi, hogy az abszolút utolsó helyezett kapott elsőként közülünk díjat Bíró Lajos személyében, akinek gyönyörű szép 164-es Alfáját már itt, a vancello.hu hasábjain is bemutattuk. Ezt igazán szép gesztusnak tartottuk és még jobban hangsúlyozta azt az elképzelést, hogy ebben a nagy csapatban valóban mindenki győztesnek számít. Ezt követően az abszolút harmadik helyezett következett, amikoris legnagyobb meglepetésünkre a mi nevünket hallottuk Krizsán Zoltántól.
Mondanom sem kell, mennyire elképedtünk! Egy érdekesen szép, Mile Ibolya keramikus által készített műalkotással lettünk gazdagabbak, de ami még jobb volt az egészben, hogy e díj átadása közben végig tudtam pillantani a vidám arcokon. Az, hogy mindenki mosolyogva tapsolt, sokat elmond erről a közösségről. Jó volt egy nap erejéig Veletek autózni, beszélgetni, és ebben a viharos, széthúzó világban egy másik, sokkal szebb világot megélni közöttetek. Köszönöm mindenkinek, aki személyiségével és négykerekű csodájával igazán gazdaggá tette a napomat. Azóta erről a kis szoborról minden nap eszembe juttok.
A második helyezettek Unger Lászlóék lettek egy Alfa Romeo Giulia fedélzetén, míg az első helyen Balog Zoltánék futottak célba, egy Alfa Romeo 156 GTA-ban suhanva. Gratulálunk nekik és minden résztvevőnek!
A túra során Kokos László kísérte a mezőnyt, hogy segíthessen egy esetleges műszaki hibát elhárítani, de szerencsére nem adott neki feladatot egyik autó sem. Hiába na, az olasz vasak csak a rémtörténetekben rosszak, nem a valóságban. Ugye?
