Kereken egy hónappal ezelőtt szálltunk le a lila-rózsaszín légitársaság Budapestről Bakuba tartó járatáról a Heydar Aliyev nemzetközi repülőtéren. Az egykori nagyvezérről egyébként sok mindent elneveztek Azerbajdzsán fővárosában, a körülötte lévő személyi kultusz szinte már ijesztő. Mindenesetre az egykori szovjet utódállam fővárosa óriási meglepetés volt számomra, és nem csak az autók miatt.
Persze most joggal merülhet fel bennetek a kérdés, hogy minek is megy az ember Bakuba? Autókat fotózni? A válasz ettől azért egyszerűbb, de mégis köze van a benzingőzhöz. A drága öcsém eléggé rákattant az F1-re és még az év első felében merült fel az az ötlete, hogy menjünk el egy futamra. Én azonnal rávágtam, hogy legyen a Hungaroring, ami idén tartotta a 40. futamot, de erre jött a kontra, hogy menjünk valami egzotikusabb futamra, legyen mondjuk az azeri verseny. Mivel 75 éves a száguldó cirkusz, ezért nem mondhattam nemet, elvégre én is eléggé régóta követem a szériát és mégis a motorsportok egyik csúcsszériájáról van szó.
Szóval a kaukázus legjelentősebb országába, Azerbajdzsánba vezetett az utunk. Azon belül is a fővárosba, Bakuba, amely a csodálatos Abşeron-félszigeten (Abşeron yarımadası) fekszik a Kaszpi-tenger partján, 28 méterrel a tengerszint alatt. A várost némileg több, mint 2,3 millió ember lakja, ennyien már majdnem vannak Budapesten is. Csak a két város között van némi különbség, némi…
Viktor barátom, amikor megtudta, hogy hova utazom, egyből azt írta, hogy fotózzak Ladákat, mert abból arrafelé van bőven. Való igaz, hogy tényleg vannak még az orosz járgányból arrafelé, ráadásul a reptérről kijövet pont bele is futottunk egybe. Viszont nem szaladnék ennyire előre, hanem írnék pár gondolatot az első F1-es élményeimről. Mert bizony számomra ez volt az első futam, amit élőben az időmérőtől a futamig végignéztem a helyszínen.
A futam helyszíne meglehetősen impozáns, Baku óvárosában kanyarog a városi pálya, érintve a parti részt is, olyasmi, mint Monaco. Az épületek csodaszépek, minden fel van újítva, ráadásul a modern épületek sem hatnak tájidegennek. Az építészek ügyesen összehozták a régit az újjal. Ami nagyon feltűnő volt, az az utcák tisztasága, nem csak a futam helyszínen, de bárhol a városban. A mi kutyaszaros fővárosunk elbújhat Baku mögött. A helyszínre taxival érkeztünk, alapvetően is sokat használtuk a taxit (Bolt), ami meglehetősen olcsó. A pálya körül sok önkéntes, rendőr és katona irányította a forgalmat, és ügyelt a biztonságra. Hozzáteszem, hogy az egyhetes ottlétünk alatt még sehol máshol nem éreztem magam annyira biztonságban, mint Bakuban. Budapest egyes kerületeibe már nappal se mennék be, nemhogy este, de Baku az ilyen szempontból is köröket ver sok más városra is. Szóval útbaigazítást gyakorlatilag bármelyik sarkon kérhettünk, szerencsére a többség beszél angolul. A mi jegyünk a Giz Galasi, azaz a Szűz-torony és a sirván sahok palotája részre szólt. Egy remek kis lelátó majdnem legtetejéről néztük a száguldó cirkusz versenyzőit.
Mondanom sem kell, tényleg leírhatatlan élmény egy F1-es futam. A hangorkán, a hangulat, az egy lelátón összegyűlő különféle szurkolók, akik egy percig sem utálták egymást, vagy akartak egymásnak esni, mint mondjuk a fociban. Sőt Verstappen győzelmekor mindenki ugyanúgy tapsolt. Még az idő is kegyes volt hozzánk, habár eléggé szeles időnk volt, de ez sem véletlen, hiszen Baku nevének jelentése valami olyasmi, hogy a szelek városa. A környezet, ahogy fentebb is írtam, rendkívül impozáns volt. Szemben az óváros, balra a Flame Towers, mögöttünk a Kaszpi-tenger öble. Ami külön tetszett, hogy a verseny területén a vendéglátósok nem akartak senkit se lehúzni. A helyi fizetőeszköz a manat, ami kb. 197 Ft-ot ér (ott kb. egy liter benzin ára). Egy pizzát például 1500-2000 Ft-ért tudtál venni, szemben a Hungaroring 6000 Ft-os gyros és lángos áraival azért ez igazán baráti.
Hétfő reggelre a forgalomnak vissza lett adva minden lezárt útszakasz, szerdáig pedig az utolsó lelátókat is elbontották. Ezután kezdődött csak igazán a város felfedezése. Ami feltűnt, hogy a verseny egyáltalán nem zavarta meg a közlekedést. Sehol nem volt dugó, a forgalom mindig haladt. Az utak rendkívül jó minőségűek, a forgalmasabb helyeken sok a rendőr. Meglepődtem azon, hogy BMW-ket használnak, de végtére is ők tudják, hogy az autónak mennyit kell szervizben és szolgálatban lennie. Elég sok a többsávos egyirányú út és a körforgalom. Az emberek többsége autóval jár, de persze van azért tömegközlekedés is. Buszok és metró alkotja a helyi BKV-t, ezeken a járműveken egy feltöltőkártyát használva lehet fizetni, még az ősrégi Daewoo buszokon is ott a leolvasó és a rengeteg kamera.
Az autópark igen változatos. Valóban vannak még ősrégi Ladák, sőt egy kombi Daciát is láttam. Ugyanakkor sok az új autó is, amelyek többsége valamilyen japán vagy koreai márka, de és akkor most jön az igazán nagy de. Rettentő sok fut a számomra kimondhatatlan nevű kínai autókból, akiknek a városban fényűző autószalonjaik vannak. Ezzel szemben nagyon kontrasztos volt egy elhagyatott Jaguar-Land Rover szalon. Leginkább szedánokat és SUV-kat használnak. A tehetősebb kör kedveli a Mercedeseket, az állami autók főként BMW-k. A VW csoport portékája errefelé nem nagyon kelendő. Az emberek meglehetősen kulturáltan vezetnek, ha valahová be akarnak férni, akkor dudálnak, és olykor a kétsávos utakból önkényesen háromsávosat képeznek. Viszont az egy hét alatt egy darab balesetet sem láttunk.
Ahogy a város tisztasága és fejlettsége, úgy a helyiek vendégszeretete is lenyűgözött. A belváros teli van élettel, sok kis tér, parkok, boltok, kis üzletek, éttermek érik egymást. A boltokba pedig mindenkit szívesen beinvitálnak, még akkor is, ha csak szét akarsz nézni. Aki erre jár az a helyi konyhát mindenképpen próbálja ki, nem fog benne csalódni! A futamot követő három és fél nap még elég volt arra, hogy megnézzük a város legnagyobb botanikus kertjét és lombkoronasétányát (itt tényleg van lomb is), a szőnyegmúzeumot. Elzarándokoltunk a tűz templomához és a Bibi-Heybat mecsethez is. Az utolsó nap még a Hayder Aliyev Centerbe is eljutottunk, ahol a -3. szinten csodás autókincseket őriznek, de erről majd máskor.
A különleges utazásnak akkor lett igazán vége, amikor hazatérvén elhagyva a Liszt Ferenc repülőteret a 100E buszon baktattunk be a borzalmas minőségű úton az Üllőin. Körülöttem szürke házak és emberek, ez itt a ködös-borús magyar valóság.
