Amikor szóba kerül a Buick, akkor mindig az autós cimborák köréből Dody jut eszembe és az ő kétajtós Regalja. Illetve a rokonoknak is volt egy anno valamikor a 90-es években, egy szürke szedán. De alapvetően a Buickról nekem mindig is a full size szedánok rémlenek, nem pedig a koncepcióautók. Pedig elég sok ilyen járgányt alkottak az évtizedek során, sőt a General Motors és a világ egyik első koncepciója is ezen márkanév alatt született. Az 1985-ben bemutatott Wildcat ráadásul teljesen szokatlan a márka addigi és azt követő autóihoz képest. Ez ugyanis egy középmotoros sportautó, amit szériában sohasem készített az amerikai márka.
Valahogy teljesen kilóg a Buick arculatából ez a járgány, viszont annyira látványos a formája, sőt az utastere, hogy azt még lehet a legnagyobb olasz formatervezők is megirigyelnék, és lefogadom, hogy az egyikük találna benne ismerős részletet is. Charles Jordan, a GM egykori formatervezési igazgatója anno úgy nyilatkozott, hogy a Wildcat a cég egyik legvadabb autója. A rendkívül áramvonalas forma (mindössze 0,2 a légellenállási együttható), a középmotoros elrendezés és a hatalmas üvegbuborék mindez ebben a vörös vadmacska képében öltött testet.
Ám járjuk körbe a Wildcat csodás vonalait. Talán nem véletlen a neve sem, hiszen úgy néz ki, mint egy ugrásra kész vadmacska, amely folyton résen van. Hagyományos ajtók nincsenek rajta, ami a buboréküvegnek is köszönhető. E helyett az üvegbúrával együtt az egész eleje előre nyílik (amolyan canopy megoldás), a kormánykerék fölfelé billen, így könnyítve meg a méretes küszöbökön történő bejutást. A rendkívül kerekded formát David P. Rand alkotta meg. Az agyagmodell pedig a PPG Industries partnerségéből vállt működőképes valósággá, nekik nagy szerepük volt a számtalan karbon és üvegszálas elemet felvonultató váz és karosszéria megépítésében. Ennek köszönhetően egyébként csupán 1350 kg-ot nyom a mérlegen. Ez a forma akkoriban szöges ellentéte volt a sportautók világát meghatározó Ferrari Testarossa, vagy a Lamborghini Countach éles formáinak.
A beltér sem akármilyen, ezt Nellie Toledo neve fémjelzi. A kormány agyában egy kijelző és körülötte kapcsolók találhatóak. Nincsenek hagyományos műszerek, egy digitális kijelzőn láthatjuk az olajnyomást, az akkumulátor töltöttségét, az üzemanyagszintet és a vízhőfokot. Közvetlenül a vezető látóterében helyeztek el egy kis átlátszó panelt, amolyan head-up display, amelyen a sebességet és a fokozatokat mutatta. De ez még mind semmi, hiszen a középkonzolon is trónolt egy kijelző, amelyen háromdimenziós grafikákon mutatták a különféle motoradatokat, mint például a lóerő, a nyomaték, a G-erők, az olajhőfok. Ugyanitt kapott helyet egy elektronikus iránytű és még az alacsony guminyomást is jelezte a rendszer. Ma már ebben semmi újdonság nincs, de akkor 1985-ben ez űrtechnikának tűnt, és nagyon a jövő autóját prezentálta.
A motorról még nem ejtettünk szót. A kétüléses utastér mögött helyezték el a 3,8 literes V6-os motort, aminek a fejlesztésében még a McLaren is részt vett. Ez a motor akkoriban a márka motorsport részlegének az üdvöskéje volt. A 24 szelepes, hengersoronként két vezértengelyes szív a szekvenciális befecskendezésnek is köszönhetően akár 360 lóerőt és 540 Nm forgatónyomatékot is produkált. A négyfokozatú THM 700-R4 automatikus váltóművön keresztül mind a négy kereket hajtotta. Az első tengelyekre 35% nyomaték jutott. A gyorsulása 0-ról 100 km/h-ra 4,5 másodperc volt, a végsebessége pedig 290 km/h, bár állítólag ezt jelentősen korlátozták. Ez utóbbiban lehet valami igazság, mert mivel működő autóról van szó, ezért az akkori emissziós normáknak meg kellett felelnie, és emiatt a teljesítményét is visszafogták 230 lóerőre.
A Buick Wildcat teljesen egyedi autó, soha nem került szériagyártásba. Ráadásul egyetlen formai eleme sem köszön vissza a későbbi szériamodellekről. Teljes egészében kilóg a márka típusai közül. Aki látni szeretné, annak Michigan-be kell utaznia, ott a GM Heritage Center múzeumában a mai napig ki van állítva.
Forrás, képek: GM, Buick, supercars.net, autoevolution.com
