A Ferrari a korai motorsportsikerei miatt nagyon gyorsan az emberek vágyott tárgyává vált. Enzo Ferrari is csak az autóversenyzésért rajongott, az utcai autók gyártását csak szükséges rossznak tekintette, amiből finanszírozni tudta a Scuderiát. Tudta jól, hogy a tehetős vevőinek nem csak erős, de szép autókat is prezentálnia kell, ezért a legjobb olasz stúdiókra bízta a karosszálást. Ebben a Pinin Farina (a kezdetek kezdetén még így írták a nevét), a Touring, a Vignale és a Ghia is hasznára voltak. Bár utóbbi stúdió igen kevés Ferrarinak készítette el a ruháját, tőlük talán csak a Bertone nevével fémjeleznek kevesebb lovacskás autót. Ezen cikkünk alanya azonban a torinói stúdió érdeme. Nem akármilyen járgányról van szó, a Ferrarik között is az egyik legkülönlegesebb példány a 342 America Coupe.
A Ferrari, mint autógyártó alig három éve létezett csak, amikor is 1950-ben, elsősorban Luigi Chinetti biztatására elkezdték meghódítani az USA-t. Az újgazdag amerikaiak európai sportautókra vágytak, köztük a Ferrarira. A Commendatore ugyan megválogatta, hogy kinek ad el autót, de azt mindig szem előtt tartotta, hogy a lehető legtöbb pénzt fizessék a portékájáért. A tengerentúli piacra ezért egy külön szériát készítettek, ezt egyszerűen csak America névvel illették. Az első ilyen típus a 340-es volt, amelybe a 4,1 literes Lampredi-féle V12-es motort szerelték. Ezzel a típussal a Ferrari belépett a gran turismók világába. Igaz ugyan, hogy a 275 S versenyautó alapjaira építették, és 1951-ben egy ilyen típussal nyerte meg a Mille Miglia-t Luigi Villoresi, de megjelenésében teljesen utcai modellnek tűnt.
A következő modell, a 342 America már az elődjétől is jóval konszolidáltabb túraautónak szánták. A típusneve is egy kicsikét megtévesztő. Ekkoriban még javában egy henger köbcentijét jelezte a nómenklatúra, azonban a 342-es típusban is ugyanaz a motor volt, mint elődjében. Ráadásul 20 lóerővel vissza is fogták, így már „csak” 200 lóerő és egy négyfokozatú manuális (az elődjében ötös váltó volt) váltómű állt a sofőr rendelkezésére. Az autó ráadásul 1,2 tonnára hízott a korábbi 900 kg helyett, igaz némileg hosszabb lett, összesen kilenc hüvelykkel. De ez még így is egy nagy teljesítményű utazóautó az újvilág újgazdagainak.
A típus alvázszámában az „AL” jelöléssel különböztették meg ezeket az autókat, amelyek az „American Lungo” rövidítéséből jön. Elődjéhez hasonlóan ezt az autót is főként királyi családok, iparmágnások, híres sportolók, vagy gyűjtők vásárolták. Köztük volt többek között III. Lipót, belga király, Attilio Monti, olasz vállalkozó, vagy ismert svájci gyűjtők, mint Otto Wild éx Georges Filipinetti. Főszereplőnk, a 0130 AL alvázszámú példány története 1951 márciusában kezdődött, ekkor kezdték el a vázszerkezet főbb elemeinek a gyártását, majd a járóképes alváz augusztusra lett kész. Ezután került át Torinóba, a Ghia stúdióba, ahol elkészítették a csodaszép kupé karosszériát.
A Ghia műhelyében 2+2 üléses kialakítású kupé formát álmodtak meg egy csodaszép kosztümben, amelyet sötétkékre fényeztek, a tetejét pedig ezüst színűre. A beltérben a műszerfalon ugyanez a színkombináció köszönt vissza a valódi bőrborítás által. Az autó ezen része egyébként is a Ghia kézműves zsenialitásának legragyogóbb példája. Egyetlen kerek egységbe integrálták az összes lényeges Jaeger műszert. Amikor az autó elkészült, akkor Ferrari maga választotta ki ezt a kivitelt a típus világpremierjére, amelyet 1951 október 4-10. között tartottak, a Párizsi Autószalonon. Ott egy 212 Touring Barchetta és egy 212 Inter Vignale Coupe társaságában állították ki a pazar gran turismót. Egy héttel a francia seregszemle után az egyedi Ferrarit Londonba szállították, ahol az október 17-27. között megrendezett 36. Nemzetközi Autószalonon állították ki Earls Courtban, méghozzá a Brooklands of Bond Street autókereskedés standján. Ez a cég akkoriban Mayfairben volt megtalálható, és olyan neves presztízsmárkák értékesítésével foglalkozott, mint az Alvis, az Aston Martin és a Lagonda. Ekkoriban ez a cég volt a hivatalos Ferrari importőr az Egyesült Királyságban.
A brit autózsurnalisztákra óriási benyomást tett ez a járgány. John Bolster, az Autosport újságírója megjegyezte, hogy „egy újabb gyönyörű autó”, és kiemelte, hogy ő győzte meg Stirling Mosst, hogy üljön bele, Moss pedig méltatta, hogy „a vezető üléspozíciója és az összes kezelőszerv ideális”. Bolster továbbá megjegyezte, hogy „a pedálok megfelelően vannak elhelyezve, és a kicsi, fakarimás kormánykerék kellemes érzést nyújt a kézben”, mielőtt ironikusan arra a következtetésre jutott, hogy bár a 9700 fontos árcédula már akkor is félelmetes volt, sajnos Stirling és ő is elfelejtették magukkal vinni a csekkfüzetüket.
A brit autókiállítás után 1952. február 22-én a 342 America Coupe visszakerült Maranellóba, hogy elvégezzék rajta az utolsó simításokat és az utcai teszteket. Ezt követően ismét visszaszállították a Brooklands of Bond Street szalonba, ahol értékesítették első tulajdonosának. Az első szerencsés tulaj ráadásul legalább annyira ismert és különleges személy volt, mint maga az autó. Az úriembert David Brownnak hívták, aki ekkoriban az Aston Martin Lagonda tulajdonosa volt. Ráadásul a fáma szerint a 0130 AL alvázszámú Ferrari volt a márka első sportautója, amelyet Nagy Britanniában értékesítettek. Az XMY 324 rendszám ekkor került fel rá, amelyet jelen állapotában is visel. Hogy Brown birtokában meddig volt, azt homály fedi, de az biztos, hogy versenyzésre is használta. Egy 1955-ös fotón látni az autót az Oulton Park paddockjában, illetve más korabeli futamokon is a 87-es rajtszámmal. A lökhárítón még most is ott van a British Racing Drivers’ Club emblémája, illetve a szélvédőn a Tulip Rally matricája is felfedezhető.
Az autó további sorsáról annyit tudni, hogy az 1950-es évek közepén eladták Oxfordshire környékére, a következő tulajdonosa G.M. Focquet volt, aki átfestette a klasszikus Ferrari vörösre. Az őt követő angol tulajdonosok sorban a következők voltak: az egzotikus autókkal foglalkozó Michael Ward, a Ferrari-gyűjtő Colin Crabbe és Stephen Pilkington. 1966 végén, vagy 1967 elején is gazdát cserélt a Ghia-féle Ferrari, a Los Angeles-ben élő Edwin K. Niles szerezte meg az autót aki számos más Ferrarit is importált az USA-ba. Azt nem tudni, hogy az autó valaha is eljutott-e Kaliforniába, hiszen ’67 májusában már a new york-i Robert Chevako garázsában állt, aki ugyanezen év júniusában a Watkins Glen Sports Car Grand Prix-n állt rajthoz.
Ezt követően évtizedekre eltűnt az autó, amely nem olyan régen került elő Chevako hagyatékából. Az évek hosszú sora és az idő vasfoga megrágták ennek az egyedi és autótörténelmi szempontból is különleges autónak a testét. Ennek ellenére zömében egyben van, nem hiányos, még a motorja is az eredeti.
A napokban a Gooding Christie’s aukcióján talált új gazdára ez a csoda, 480 ezer dollárt fizettek érte. Gyanítom, hogy alapos restaurálás következik, ami után biztos, hogy a neves concoursokon is fel fog tűnni. Megmondom őszintén, hogy én meghagynám ebben az állapotában egyfajta időkapszulaként.
Képek, forrás: Gooding Christie’s, Ferrari
