Az év eleji hengerfej tömítés-csere után ismét a Lanciával jelentkezem. Két hiba akadt rajta, ami sürgős javítást igényelt. Az érdekessége a dolognak az, hogy ezek egyikét szakműhelyben csináltattam meg, a másiknál pedig szinte csak topogtam kiöltözve az autó mellett, míg NaNo cimborám megoldotta. Sohasem voltam az a nagy szerellllő – a kisebb javításokat megoldom magam, a nagyobb munkáknál inkább csak segédkezni szoktam, de ennyire kimaradni a dolgokból már tényleg nagyon szokatlannak tűnik tőlem, ezért megírtam, hogy miért így történt.
Elsőként a kipufogóról írnék. Egy emelkedős udvarnál a kapun való behajtáskor akadt el az alja az autónak tavaly novemberben, és a kipufogó harmonika részét sikeresen megsértettem a kapuvassal. A Lada mindig átment felette utasokkal, a Lancia azóta már csak egy személlyel közlekedik ugyanott. Szerencsére másban nem esett kár. Eleinte nem lehetett észrevenni, hogy baj történt, amikor alánéztem, akkor sem láttam semmit. Februárban aztán egy szokásos budapesti út alkalmával elkezdett kicsit kifújni a kipufogó. Éppen csak annyira, hogy jelezze, valami nincs rendben. Az amúgy csendes gép egyre inkább traktorhangot kezdett kiadni, én meg nekiláttam lehetőségek számbavételének. Alá se kellett volna néznem, tudtam, hogy az a bizonyos kapuvas nem végzett félmunkát. Végül a javítás napjára már teljesen különvált a leömlő és a középdob, és igazi herélt kipufogós Zsiguli-hangot árasztott a digó limó.
Először arra gondoltam, hogy kicserélem az egész leömlőt, úgy gondoltam, a javítás is kerül annyiba. Hiába nincs egy éves az amúgy hibátlan olasz gyártású rendszer, ha megsérül, akkor muszáj tenni valamit. Az árak feltérképezése után aztán elment a kedvem a sima cserétől. A legolcsóbb helyen is 49.500 Ft-ot vettek volna ki a zsebemből az említett alkatrészért. Így jött képbe először a házi (hamar elvetettük, a harmonikát vékony lemezből készítik, így nem lehet hegeszteni), majd a kipufogós műhelyben történő javítás. Megmondom őszintén, 2005-ben jártam utoljára hivatásos autójavító műhelyben, akkor is csak a lámpákat állíttattam be. A Ladát házilag lehetett javítani, sőt, a 9 évvel ezelőtti teljes felújítás is egy garázsban (és az udvaron) zajlott, szét-összerakástól a motorkiemelésig, csupán a festéshez került az autó egy másik garázsba.
Szóval nagy esemény volt ez nekem, maradjunk annyiban. : ) Most páran meg fognak utálni, de nagyon tetszett a javítóműhelyig az út. A Lancia vaddisznómód röfögött és recsegett, szegény járókelők biztosan valami NASCAR gépre számítottak, de csak a zöld Themát látták. A javításról azért nem készült kép, mert a csápos emelőn álló autóban felejtettem a fényképezőgépet. Mindig is mondtam, hogy vérprofi vagyok. Sok érdekességet amúgy sem lehetett volna fényképezni: előbb egy nagy koronggal kiflexelték a rossz harmonikát, majd gyakorlott mozdulatokkal egy újat hegesztett a mester a helyére. Az egész nem tartott húsz percig, én addig a fékeket, és a szilenteket néztem át, ha már meg van emelve az autó. Mindent rendben találtam, bár a hátsó tárcsáknak nem ártana a közeli jövőben némi felszabályozás. (Akkor már az ember az elsőket is viszi, és már be is indult a láncreakció, aminek a végén csak a két rendszámtábla marad változatlan, közöttük minden cserélődik.)
Közben az egyik várakozó ügyfél megnézte és megdicsérte a gépet, kis idő múlva pedig az egyik szerelő is csatlakozott hozzá. Ennyi májhizlalás kell is az öregautós lelkének, ha már szervizbe kellett mennie.
A művelet végeztével fizettem és távoztam, majd életem párját felvéve folytattam volna az utamat. Itt véget is érhetne a történet, de visszaérve a parkolóba egy kisebb pocsolya éktelenkedett az autó alatt. Akármilyen hihetetlen, nagyon megörültem neki. A Hengerfejezés óta ugyanis folyamatosan tűnt el a hűtőfolyadékom, de semmi nyoma nem volt szivárgásnak. Biztos voltam benne, hogy szivárgás, hiszen a hengerfejtömítés cseréjénél nagyon jó minőségű cuccokat használt NaNo, és ő sem a faluszéli tákmesterek közé tartozik, ezen felül azóta szó nélkül teszi a dolgát az autó. Minden hosszabb (100 km+) utam úgy szokott végződni, hogy villámgyorsan nyitottam a motorháztetőt, és a benzinkutakon is mindig az autó alá bámultam, hátha egy kis pocsolya elárulja az inkontinencia helyét. Sajnos semmit nem találtam soha, most viszont ott csordogált a hűtőfolyadék a parkoló autó alatt. A motorháztető villámgyorsan nyílt, és már lehetett is látni, hogy a hűtő alsó bekötőcsövénél a bilincs mellett, egy tűszúrásnyi lyukon keresztül folyik el a fagyálló. A probléma viszonylag könnyen orvosolható, hiszen csak le kell engedni a fagyállót, levágni egy cm-nyi darabot a csőből, majd visszatenni és meghúzni a bilincset, visszatölteni a hűtőfolyadékot. Kiöltözve már nem olyan egyszerű, szerencsére NaNo gyorsan megoldotta – hozzá tettem kitérőt, én csak addig mentem le az aknába, míg a hűtővizet leengedtük. (Köszi neki!)
Mire hazaértünk, a parkolóban már nyoma sem volt a hűtőfolyadéknak, pedig nem mondanám, hogy kánikula volt. Bele sem merek gondolni, hányszor nézhették lesajnálva az “öregolaszfost”, miközben maga alá “pisil”.
Így esett meg, hogy egyetlen nap alatt két régóta lappangó hiba is megoldódott. Azóta egy másik is közelebb jutott a megoldáshoz, ugyanis a jobb első ablak nem akart lemenni a vásárlás óta. Felfelé lekattog, de le még egy millimétert sem sikerült megmozdítani. Tegnapelőtt viszont Szarka úr – aki ezt nem tudta, hiszen először utazott az autóban – egy jobbos kanyarban simán leengedte, majd felhúzta, igazolva ezzel a gyanúmat, hogy egyszerű kontakthibáról van szó. Azóta persze ismét nem működik. Azt hiszem, hétvégén szánok rá egy kis időt és megjavítom.