Az olasz autóversenyzés számtalan híres versenyzőt adott a világnak, a tehetségek sora a különféle hazai és külföldi autómárkák gyári csapatainál a legnevesebb futamokon brillíroztak, csakúgy mint napjainkban. Az ismert olasz pilóták sorát erősítette Alberto Ascari is, aki édesapja nyomdokait követve lépett a motorsportok világába és rövidke, de annál érdekesebb pályafutása során két F1-es világbajnoki címet is szerzett, hogy aztán tragikus körülmények között lépjen az égi versenypályákra. 100 évvel ezelőtt, 1918. július 13-án született Alberto Ascari, akire most egy rövidke visszatekintésben emlékezünk.
Korának egyik legpontosabb és legügyesebb pilótája volt, akkoriban valóban veszélyes műszak volt a versenyzés.
A milánói születésű ifjú Ascari a szintén autóversenyző Antonio Ascari fia volt, aki a ’20-as években az Alfa Romeo színeiben versenyzett. Apját igen fiatalon, egy nappal a hetedik születésnapja előtt veszítette el, aki az 1925-ös Francia Nagydíjon halálos balesetet szenvedett. A kis Alberto már gyerekkorában is érdeklődött a versenyzés világa iránt, és igen fiatalon eldöntötte, hogy az apja nyomdokaiba fog lépni. 19 évesen lépett kapcsolatba először a versenyzéssel, akkor a Bianchi csapathoz szerződött motorversenyzőként. Két keréken igen keveset versenyzett, hamar beszippantotta a versenyautók világa.
Ciccio volt a beceneve, avagy a Pocakos.
1940-ben ült először autóba, méghozzá az apja jó barátja, Enzo Ferrari legelső versenyautóját, az Auto Avio Costruzioni 815 típust vezethette a híres Mille Miglia futamon, vagy ahogy akkoriban nevezték a Brescia Grand Prix-n. Ugyan a futamot műszaki probléma miatt nem tudta befejezni, de itt indult el autóversenyzői karrierje. Ez azonban a II. világháború kitörése miatt a béke beköszöntéig megszakadt. A világégés idején az Ascari család kis műhelye a hadsereg szolgálatába állt, katonai járművek javításával foglalkoztak, illetve Alberto egy másik versenyzővel, Luigi Villoresivel karöltve egy másik vállalkozásba is belefogott; üzemanyagot szállítottak a hadseregnek Észak-Afrikába. Ez nem csak jövedelmezőnek bizonyult, de a két pilóta így mentesülni tudott a besorozás alól is.
Ferrari első autójával, az AAC 815-tel kezdődött az autóversenyzői karrierje.
A háború után ő és Villoresi a Maseratihoz szegődött, ahol a Maserati 4CLT versenyautót terelgették igen nagy sikerrel Észak-Olaszország különféle versenypályáin. 1946-ban az FIA bejelentette a Formula 1 szabályrendszerét, amellyel a korábbi Grand Prix struktúrát kívánták felváltani. Az ezt követő átmeneti négy évben Alberto Ascarit már a legjobb autóversenyzők közé sorolták, számtalan versenyt nyert meg Európában és azon kívül is. Az első győzelmét a Gran Premio di San Remo futamon szerezte meg még mindig a szigonyos márka színeiben.
A Brit Nagydíjon a Maserati 4CLT volánja mögött (1948).
Karrierjében a legnagyobb fordulatot az 1949-es versenyszezon hozta, ekkor ugyanis Enzo Ferrari Ascarit és Villoresit is szerződtette, ugyanis a Commendatore F1-es törekvéseihez tehetséges pilótákra volt szüksége. A Scuderia Ferrari berkein belül már az első évben három győzelmet szerzett, és a pilótapárossal nevezett a következő évben az első F1-es futamra is az olasz istálló. Az első F1-es szezon a Ferrari és Ascari számára is vegyesen sikeredett, az Alfa Romeo még mindig előttük járt. A következő évben már sokat fejlődtek, a nürburgringi futam volt az első Formula 1-es győzelme, Alberto Ascari a szezon végére mindösszesen két ponttal volt lemaradva Juan Manuel Fangio mögött, a világbajnoki cím sorsa az utolsó, spanyol futamon dőlt el. Sajnos a rossz gumiválasztás miatt az olasz csak a negyedik helyen ért be, így lecsúszott a vb címről.
Az ’52-es Indy 500-on, mint az első európai F1-es pilóta vett részt.
1952-ben kihagyta a világbajnokság első futamát, ugyanis az Indianapolis 500 futamon vett részt, ő volt a verseny történetében az első európai F1-es pilóta, azonban 40 kör elteltével fel kellett adnia a küzdelmet. Ezt követően visszatért Európába, majd a Formula 1-es bajnokság mind a hat hátralévő futamát megnyerte a Ferrari Tipo 500 volánja mögött, ráadásul a legjobb köridőket is elérte. Az ’52-es év eredményei meghozták számára és a Ferrari csapat számára is a várva várt világbajnoki címet, amelyet a következő évben sikerült megvédenie.
Első F1-es győzelmét a Nürburgringen szerezte.
1954-ben ott hagyta Enzo Ferrarit, ugyanis nem tudtak megegyezni a fizetésen, a Lanciához igazolt, amely életében az utolsó gyári csapatot jelentette. A Lancia azonban csak a szezon végére készült el az új versenyautójával, addig privát csapatoknál versenyzett Maseratik és Ferrarik volánja mögött. Az év folyamán sikerült megnyernie a híres Mille Miglia-t egy Lancia D24 Spider típussal, majd az év végén már az új Lancia D50 versenyautóba ülhetett a Spanyol Nagydíjon, amelyen megszerezte a pole pozíciót, azonban a versenyből kiesett váltóhiba miatt.
Megnyerte a Mille Miglia-t is a Lanciával (1954).
A következő évben a Monacóban rendezett futamon igen komoly balesetet szenvedett, a kikötőnél a tengerbe zuhant a Lanciával, ugyanis megcsúszott azon az olajfolton, amely Stirling Moss autójából származott. Ezt az incidenst még kisebb sérülésekkel megúszta, nem úgy a pár nappal későbbi balesetet Monzában.
A monacói incidenst még megúszta…
Monzában a Ferrari legújabb versenyautóját, a 750S-t próbálta ki 1955. május 26-án, amelyet jó barátja és csapattársa, Eugenio Castellotti ajánlott fel részére. A harmadik körben a Vialonében nagyot bukott az autóval, amelyből kirepült és az aszfaltba csapódott. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a helyszínen meghalt. Az eset kísértetiesen hasonlított az apja végzetes balesetéhez, aki az 1926-os Francia Nagydíjon az Autodrome de Montlhéry pálya egy balos kanyarjában bukott, majd olyan súlyosan megsérült, hogy a kórházba szállítás közben meghalt.
…négy nappal később Monzában már nem volt szerencséje.
A végzetes baleset körülményei máig rejtélyesek; vannak akik szerint azért következett be, mert Alberto Ascari nem versenyfelszerelésben ült az autóba, hanem ingben és nyakkendőben, amelyet a menetszél az arcába fújt és nem látta be jól a veszélyes kanyart. Tudni kell, hogy Ascari nagyon babonás volt és sohasem ült be egyetlen egy versenyautóba sem a szerencsét hozó kék sisakja nélkül, ez lehetett egyfajta balszerencse is. A világbajnok Mike Hawthorn azonban jóval földhöz ragadtabban magyarázza az esetet: az Engelbert-féle gumiabroncsok vélhetően túl nagyok voltak a Ferrari 750S-re, amelyeket az aszfalt lerázott az autóról. Ezt a vélekedést alátámasztja, hogy a baleset helyszínén az aszfalton karcolások nyomait fedezték fel.
Azonban a pálya burkolatán találtak mást is, erős féknyomokat, amely arra utalhatott, hogy Ascari vagy meg akart állni, vagy ki akart kerülni valamit. A baleset után egy helyi lap arról számolt be, hogy a versenypálya egyik alkalmazottja akart öngyilkos lenni, átfutott a pályán éppen Ascari előtt, emiatt okozva a balesetet, ezt azonban egy másik lap később cáfolta. Akárhogy is történt az a végzetes harmadik kör, Alberto Ascari és édesapja, Antonio Ascari halála között rengeteg hasonlóság van: mindketten 36 évesen vesztették az életüket egy veszélyes balkanyarban, a haláluk hónapjának 26-án napján, ráadásul úgy, hogy négy nappal előtte mindketten megúsztak egy súlyos balesetet. Ahogyan Antonio, úgy Alberto is feleségét és két gyermekét, Antoniót és Patriziát hagyta maga mögött, valamint mindketten 13 Grand Prix győzelmet szereztek.
A Ferrari és egyben az F1 első kétszeres bajnoka volt.
A Curva de Vialone kanyart később róla keresztelték át, majd az idők folyamán a gyors kanyart chicanená alakították, ma a Variante Ascari nevet viseli. A buenos airesi pálya, az Autodromo Oscar Alfredo Gálvez egyik kanyarkombinációját is róla nevezték el. Rómában egy utca is viseli a nevét. 1992-ben beválasztották az International Motorsports Hall of Fame-jébe is. Nevét egy brit autómárka is viselte, az Ascari Cars szupersportautók építésével foglalkozott 1995 és 2010 között.