A hegy alatt vezető úton autóztam hazafelé, letekert ablakokkal. A korai hőség kellemes idővé enyhült így estefelé, a menetszél néha lágyan simított egyet az arcomon.
A visszapillantó tükörben a nap lassan a horizont alá csúszott egy áttetsző felhőcsúszdán, miközben narancsszínű fényekkel árasztotta el a környéket.
Baloldalon a hegy üde erdei vonzották a tekintetem, jobbra szántások domborodtak ki a semmiből, majd tűntek tova.
Az út kellemesen kanyargott a kerekek alatt, a hangszórókból pedig jóféle zene szólt.
A lábam a gázpedálon, a mérföldóra mutatója meg az ötvenes számon pihent.
Épp nem járt arra más, egy kicsit csak az enyém volt a világ.
Az ilyen perceket szeretem igazán, ezek vésődnek be örökre az emlékeimbe. Ilyenkor érzem a legjobban, hogy ez az én otthonom: az országút.
A Volbeatet én mostanában fedeztem fel. Jól nyomják a srácok, nekem a másik nagy kedvenc északi bandáim a svéd Mustasch és a Sabbaton.