Mi még utaztunk bennük kölyökként, amikor az utcakép részei voltak, most pedig gyerekkorunk álmait vezetjük. Sokan furcsán néznek ránk, hiszen nincs semmi korszerű extra az autóinkban, mi mégis szeretjük őket. Nem zavar minket a kényelmetlenebb ülés, vagy a szervo nélküli kormány, és furcsa az a nagy csend, amikor egy modern kocsiban kell utaznunk.
Mi még ismerjük az autóink alkatrészeit, apró sajátosságait, és tudjuk, hogy miként repít minket előre az országúton. Nem műanyagba burkolt távoli idegen számunkra a technika, inkább olyan, mint egy családtagunk. Sokszor egy mások által nem is hallható apró zajból is tudjuk, ha valami baja van az öreg gépnek, és magunk is tudjuk orvosolni azt, mégpedig mindenféle kütyü nélkül, hagyományos szerszámokkal. Szeretjük vezetni őket, és örülünk, hogy megőrizhetünk egy darabkát a múltunkból, és velük együtt azokból a régi, kedves emlékekből is megmentünk valamit. Aztán amikor elfordítjuk a slusszkulcsot, újra és újra átélhetjük őket.
Mi vagyunk az utolsók.
Igen, van néha deja vu-ja az embernek, ha lát egy karburátoros szívómotort, hogy ránézésre ma is tudja, mit hogy kell benne megszerelni, de azért nem sírom vissza azokat az időket. Mert nem akkor kellett sosem szerelni, amikor az jólesett volna 🙂 A mostani autóm jön-megy 8 éve naponta, de kötelező szervizen, meg alap kopó-fogyó alkatrészeken kívül még nem kellett hozzányúlni, és nem is hagyott cserben sosem. Ami azért megfizethetetlen. Megváltozott a világ és benne szokásaink…
Teljesen egyetértek a cikk gondolataival. Az öreg autóknak stílusa van. Szokása. Rigolyája. S ahogy egy „rossz” gyereket is pont azért az egyediségéért szeretünk, amin változtatni akarunk, de valójában nem akarjuk, hogy megváltozzon. Ha a rossz gyerek megjavulna, s olyan unalmas lenne, mint a többi mintagyerek, pont a lényegét, a karakterét ölnénk meg. Az Öregautót sem azért szeretjük, mert tökéletes. Hanem mert egyedi, és pont eme egyediségéért szeretjük. Avagy másképp, a rigolyái ellenére is.
Az Öregautósok is törekszenek arra, hogy egy modern, új autóhoz hasonlóan tökéletes legyen a féltett járgányuk, de valójában sosem akarják elérni azt az állapotot, mert akkor a járgány iránti törődés veszti értelmét.
A megszállott Öregautósok nagy része vehetne új autót, de nem akar. Az új autó tökéletes. Mindig azt csinálja, amit az ember vár tőle. Néha még többet is. Hibátlanul. Jellegtelenül. Karakter nélkül. Mint egy robot. Újra és újra. Aztán ha egyszer már nem, akkor eldobjuk…
Ha a feleségünk egyszer hibát követ el, őt is kidobjuk…?
Az Öregautó nem egy helyváltoztatásra kitalált (illetve státuszimbólumként tartott) eszköz, hanem családtag. Akivel elmegy az ember kirándulni, s ugyanúgy törődik vele, mint a fiaival és a feleségével. S cserébe évről évre, egyre inkább megszépül.
Az Öregautós és az Újautós réteg között nem az anyagiak mennyisége a különbség. Hanem a felfogás. Hogy beérjük valamivel, amivel már összeszoktunk, megszerettük egymást. Amivel már oda-vissza ismerjük a másik minden rezdülését, vagy pedig mindig újra vágyunk. Ami ha lejárt, vagy meguntuk, akkor eldobjuk…
Az Öregautók hálásak és hűségesek. Kis törődéssel a világból is kimennek. Olcsón. Sokkal olcsóbban, mint a maiak. Egy mai autónál pedig elég ha csak felvillan a CheckEngine lámpa, már az 100eFt. Ha kuplungozni kell, netán füstöl, akkor annak a beugrója félmillió…
A félmillió már egy Öregautó felújításával mérhető össze. Ha a kettősstömegű lendkerék mellett netán a nagynyomású pumpát is cserélni kell, akkor abból a pénzből pedig már szépen fel lehet újítani egy valamirevaló Öregautót…
S a „sosem akkor kellett szerelni, amikor jólesett volna” pedig számomra azt jelenti, hogy már akkor sem foglalkozott a tulaja az autóval. Ahogy most sem. De ha nem foglalkozunk a feleségünkkel, az is el fog hagyni…
Az Öregautó családtag. Életstílus. Egy tökéletes robot sosem lesz az…