Talán még emlékeztek a ’70-es évek kultikus sorozatára, a Minden lében két kanál című Tony Curtis és Roger Moore fémjelezte akció-kaland komédiára, amelyet fanyar angol humorral fűszereztek. A sorozat főhősei, Lord Brett Sinclar (Moore) és Daniel „Danny” Wilde (Curtis) a playboyok aranyéletét élték, azaz partiztak, koktélokat szürcsöltek a Côte d’Azur napfényes partvidékén, csajoztak és természetesen a legjobb négykerekűekkel autóztak két évadon keresztül.
Minden lében két sportautó
A két évadot megélt sorozatban Lord Sinclar, akit Danny sokszor „Felség” néven szólított, ezzel is szívva a kékvérét, egy Bahama Yellow színben pompázó Aston Martin DBS-t, a bronxi fenegyerek Danny pedig egy Dino Ferrarival furikázta a szebbnél szebb nőket. Talán véletlenül hozta így a filmtörténet és az élet, de cikkünk főszereplőit adó mindkét autó immáron 50 éves múltra tekint vissza, így ezen apropóból is érdemes őket kicsit körüljárnunk.
Az angol telivér – Aston Martin DBS
Személy szerint az angol autómárkák közül az Aston Martint értékeltem mindig is a legtöbbre, egyedi design, erős autók és magas minőség jellemezte mindig is a márkát. Az első DBS a cég történetének egy igen különleges autója, hiszen a klasszikus formákat felváltotta a sokkal modernebb szögletes design, a DB6 közvetlen utódjaként fejlesztették ki ezt az autót. A hosszú négyüléses grand turismót az előd soros hathengeres motorja mozgatta, a négy literből ebben az autóban is 282 lóerőt hoztak ki, amely ötfokozatú manuális vagy Borg-Warner-féle automatikus váltón keresztül hajtotta a hátsó kerekeket. Ugyanakkor elérhető volt egy Vantage opció is, amivel a Weber karburátorok által 330 lóerőig tudták fokozni a teljesítményt.
A DBS egy új korszakot nyitott az Aston Martin történetében
1969-ben a sorhatos motort mellett elérhetővé tették a V8-as változatot is, amelyet az utolsó modellfrissítés után már szimplán Aston Martin V8 néven forgalmaztak, elkülönítve a DBS-től. A sorozatban Brett autóján egyedi rendszám volt: „BS 1”, csupán a The Golden Napoleon részben volt látható az autó valódi plakettje: „PPP 6H”. A sorozat befejezése után a sárga Aston egy magángyűjtőhöz került, aki teljesen felújította azt, majd többek között Concorso d’Eleganza Villa d’Este és a londoni Salon Privé rendezvényeken is feltűnt az autó. A DBS csomagtérfedelének belső oldalát mindkét főszereplő aláírta, így emiatt is igen értékes és különleges darabnak számít. A típus egyébként a David Brown éra utolsó autója is egyben, pályafutása során mindösszesen 787 példány készült belőle.
Ez a szín is bejövős, de a felni nem típusazonos
The Persuaders!
Eredetileg ezen a címen jelent meg az ITC Entertainment sorozata, amely két évadot élt meg 1971-1972 között. A könnyed és pörgős műfaja, valamint a két főszereplő csipkelődése és a humor egyből népszerűvé tették a 24 részes sorozatot, amelyben állandó szereplőként tűnt fel Fulton bíró, aki az első részben egy kis nyomásgyakorlással veszi rá Lord Sinclart és Dannyt, hogy segítsenek neki elkapni a felső körökben is megforduló bűnözőket. A kezdetben egymást nem kedvelő főhös szépen lassan összekovácsolódik a különféle kalandok során és maguktól is gyakran botlottak bele a bajba, valamint a nőkbe is. Brett legtöbbször nyugodt úriemberként nyilvánult meg, míg az amerikai Danny sokkal lazább stílust képviselt. Idehaza igen hamar a tv képernyőjére került, először 1972-ben vetített a Magyar Televízió egyes csatornája. Roger Moore magyar hangja Láng József volt, Tony Courtist pedig Sztankay István szinkronizálta.
A kis olasz csikó – Ferrari Dino 246 GT
Az amerikai gentlemanus Danny által a sorozatban használt Dino sztorija jóval szövevényesebb, mint az Astoné. A Commendatore pusztán üzleti szándékból szeretett volna az alsóbb kategóriában is sportautót kínálni, főként a Porsche 911 ellenfeleként, másrészt az autósportban való részvétele is megkövetelte egy kisebb modell kifejelsztését, azonban semmiképpen sem akarta, hogy az exkluzív és nagyteljesítményű autók által viselt Ferrari nevet elhomályosítsa, ezért született meg a Dino márkanév, amelyet az elsőszülött fia után keresztelt el.
Versenyautóból lett az utcára szelídítve
Alfredo „Dino” Ferrari fejlesztette ki azokat a V6-os motorokat, amelyekkel Enzo a Formula 2 szériában akart indulni az 1,6 literes kategóriában még 1967-ben. Azonban az akkori homologizációs szabályok előírták minimum 500 utcai példány legyártását, amelyek a szériában használt motorokkal mentek. Ekkor még a Commendatore nem igazán tervezett kisméretű sportautót, így megbízta a FIAT-ot, hogy építsen a V6-os Dino motor felhasználásával széria autót, így született meg a kétliteres FIAT Dino.
206 GT Prototipo 1967-ből
1966-ban a konkurens Lamborghini megalkotta a szupersportautók ősének számító középmotoros Miurát, a Ferrari első embere azonban ódzkodott a középmotor elrendezéstől, mondván, hogy az ő vevői azt nem tudnák vezetni, mert nem biztonságos. Igazi konok hozzáállása volt ez az öreg Ferrarinak, de mint tudjuk „az aerodinamika is csak azoknak való, akik nem tudnak motort építeni.” Végül a nyomásnak és az akkori piaci trendeknek engedve megbízta Sergio Pinninfarinát, hogy tervezzen egy középmotoros sportautót, amin csak és kizárólag a Dino név szerepelhet, de a Ferrari logó nem. Az 1966-os Torinói Autószalonon állították ki a Dino 206 S-t, ami a széria modell prototípusának tekinthető. A közönség lelkesen fogadta a kisméretű sportkupét, így Enzo Ferrari rábólintott a gyártására, a végső formaterv Leonardo Fioravanti munkáját dícséri. A 206 GT-be a FIAT Dino típusban is használt kétliteres V6-os motor került 180 lóerővel, 1968 és 1969 között ebből mindösszesen 152 példányt készítettek.
A Dino hozta el a középmotoros Ferrarik korát
A sorozatban is használt 246 GT-ben már a 2.4 literes motor került, amiben a tripla Webereknek köszönhetően 195 lóerő dolgozott, ami 235 km/h-ig röpítette legkisebb Ferrarit. A GT-ből, ami a kupé változat (Berlinetta) volt, összesen 2 295 példány készült, a GTS-ből, amely a targatetős Spyder változat volt, mindösszesen 1 274 darabot gyártottak egészen 1974-ig. Aki pedig jól ismeri a Dino történetét, az bizonyára tudja, hogy a 246-os motorja került a Lancia Stratos rallyautóba is.
Az egyik forgatáson
A Danny által a sorozatban vezetett Dino rendszáma 221400 MO, ebből az MO a Ferrari modenai központjára is utal. A filmben is használt Ferrari további története nem ismert, vélhetően egy olaszországi gyűjtőhöz került, nyilván sokat érhet. A végére pedig a klasszikus kezdő jelenetek és a jól ismert főcímzene.
Fasza cikk, de át kéne olvasnod mégegyszer, pl az ilyen mondatok miatt:
. A sorozat befejezése után a sárga Aston egy magángyűjtőhöz került, aki teljesen felújította, többek között Concorso d’Eleganza Villa d’Este és a londoni Salon Privé rendezvényeken is. – tehát a rendezvényeken ujította fel?
Szuper! Imádtam a sorozatot benne a kiváló autók és még jobb csajok miatt.
@enpera: Köszönjük, javítva! Többször, többen is átnézzük általában a cikkeket, de mégis az ördög nem alszik. 🙂
@Crip Lee: Szintúgy, amit még szerettem a korból, szintén Moore, a The Saint című sorozata.
Két szánalmas középszerű színész iszonyat modoros kínlódása, hogy viccesek meg szórakoztatóak legyenek. Iszonyat ripacs dolog volt. Az egyik olyan szinten volt hipochonder, hogy a kesztyűt nem volt levenni, a másik meg valószínűleg már gyerekkora óta magába volt szerelmes..
Szerintem meg jó színészek
@$pi$: Nem igazán. Tony Curtis a sorozat közben, illetve a forgatókönyv elolvasása után döntött úgy, hogy az általa játszott Danny Wilde bőrkesztyűt viseljen és nem azért, mert Tony hipochonder volt. A forrás Roger Moore önéletrajzi könyve a My Word is My Bond. Továbbá összekeverni a karaketereket a valós személyekkel és személyiségükkel sem bölcs dolog. Igen, a sorozat éppen az eltúlzottságra és a modorosságra épít, mégpedig nagyon jól. Aki ezt nem szereti, azt megértem, de ne keverjük össze az embert a magánéletben és a színészt. Másfelől Tony Curtis-t tehetségtelen ripacsnak bélyegezni eléggé a filmtörténet nem ismeretéről tesz tanúbizonyságot. Ami Moore-t illeti, ő mindig is bevallotta, hogy neki a pénz és a hirtelen jött sikerek fontosabbak voltak a művészetnél.