Gördülő elegancia: Bucciali TAV 8-32

A francia autókat lehet nagyon szeretni és lehet nagyon utálni, azonban a francia autóipar számos olyan műalkotással lepte már meg a világot, különösen a boldog békeidőkben, amelyek nélkül ma sokkal vékonyabbak lennének az autós enciklopédiák és üresebbek lennének a múzeumok, illetve a magángyűjtemények. A Bucciali név talán ma már nem cseng olyan ismerősen, mint mondjuk a Simca, a Renault, vagy Delahaye, ennek ellenére a kis francia autómanufaktúra rövidke, 1922 és 1932 közötti pályafutása során készített pár igen különleges automobilt. Ezek közül is kiemelkedő a legutolsó modelljük, a Bucciali TAV 8-32 “Fleche d’Or”, amelynek karosszériáját a neves Saoutchik készítette.

2,88 tonna, amelyet 113 lóerő mozgat.

A Bucciali fivérek, Angelo és Paul-Albert az autók világával 1902-ben került először kapcsolatba, ekkor szemtanúi voltak egy autóversenynek, amely kapcsán a gépek világa rendkívül megtetszett számukra. Négy évvel később, az akkor alig 18 éves Albert elhatározta, hogy versenyautót fog építeni és részt vesz a korabeli futamokon. Az egyetem befejezése után így is tett, megvette élete első autóját, némileg átalakította, ráírta a nevének első három betűjét, és így létrehozta a “Buc” márkanevet. Később az érdeklődése a repülők felé fordult, a világháborút követően a légierőtől leszerelt és ismételten régi szenvedélye, az autók felé fordult. A két testvér a kis manufaktúrájukat Courbevoie-ben alapították meg 1922-ben, kezdetben más gyártók utcai és versenyautóinak átalakításával foglalkoztak, majd rövidesen megalkották az első “Buc” automobilt, amely egy kis cyclecar volt.

Később autóikkal versenyeztek is, így a helyi verseny körökben kellően ismertté váltak, amely segítette őket az autók eladásában. 1926-ban úgy döntöttek, hogy az erőforrásaikat a szokványos autók gyártása helyett sokkal inkább az autóipari ötleteik kifejlesztésébe és értékesítésébe fektetik. A nagy ötletük az fronthajtás fejlesztése volt, az első modell a Bucciali TAV 1 volt, a névben a TAV a Traction Avant kifejezés rövidítése, amely franciául annyit jelent, hogy elsőkerékmeghajtás. A fejlesztéseik a TAV 6 modellel értek be igazán, ez az 1928-as Párizsi Autószalonon igazi szenzációt keltett, két évvel a DKW F1 és hat évvel a Citroën Traction Avant bemutatása előtt. 

Óriási, 24″ átmérőjű kerekeken gurul az arany nyíl.

A kis Bucciali manufaktúra utolsó alkotása volt a TAV 8, amelyet eredetileg az 1930-as párizsi autós seregszemlén mutattak be. Ekkor sikerült eladniuk ugyanis az első fronthajtású autójukat, méghozzá a kellően erős anyagi háttérrel rendelkező Georges Roure részére. A bemutatóautó nagyon látványos és meggyőző volt, az első kerekeket 16 henger hajtotta, amelyet két egymás mellé szerelt sornyolcas Continental motor alkotott. 

Roure is eredetileg ezzel a konfigurációval rendelte meg Buccialiék típusát, azonban az építés során a fivérek közölték vele, hogy egy éven belül nem tudnak elkészülni az autóval. A megrendelő ezért annyi módosítást kért, hogy akkor építsenek a járműbe szimpla sornyolcas motort. A munkálatok lassan haladtak, időközben Roure ismételten módosított a specifikáción és végül a sornyolcas Continental motor helyett egy V12-es Voisint kért a “Fleche d’Or”, azaz az arany nyíl nevű modellbe. 

A gólya annak a repülőszázadnak volt a jelvénye, amelyben Albert Bucciali is szolgált az I. világháborúban.

Időközben karosszériaépítő mestereket kerestek, mondván, ha több autót akarnak eladni, akkor ahhoz kocsiszekrény is szükséges, nem csak működőképes alváz. A TAV 2-t a Saoutchik, a TAV 3-at a Guillet műhelyébe küldték karosszálni. A Saoutchik egy csodálatos kabriót álmodott meg az alapokra, Guillet pedig limuzin karosszériát, amely Albert Bucciali számára csalódás volt. Aggódni kezdett az időközben 8-32 nevet felvevő alvázért – a 32 a készítés évére utal -, amely szintén Guillet műhelyében volt abból a célból, hogy egy kabrió karosszériát szabjon rá.

Albert és Roure novemberben vették át az autót, majd egyből 1000 km-t autóztak vele egészen Nizzáig, ahol az év utolsó concours d’elegance rendezvényére. Albert az út jelentős részében csak a negyedik sebességi fokozatot használta, ezzel is be akarta bizonyítani a vevőjének, hogy az autója mennyire megbízható. Mindketten elégedettek voltak a műszakilag nagyszerű Bucciali-val, meg is nyerték Grand Prix d’Honneur díjat, azonban a karosszériával egyikük sem volt elégedett. Egyedül az autó motorházának mindkét oldalán elhelyezett gólyát mintázó domborművel voltak megelégedve.

Georges Roure természetesen nem sajnálta a pénzt, ezért felkérte az ukrán születésű Jacques Saoutchik-ot, hogy a TAV 2-n látott limuzin karosszériát építse fel a 8-32 alvázára. Ne felejtsük, ekkor a világ a nagy gazdasági válságban még nyakig volt, szóval ekkoriban az egyedi autók készíttetése igazi úri kiváltság volt. 1932 áprilisában Saoutchik elkészült az arany nyíllal, ekkor vált hivatalosan is Georges Roure az első és egyben egyetlen Bucciali TAV vásárlóvá. 


Saoutchik

Franciaország egyik leghíresebb karosszériaépítő műhelye volt a Saoutchik, amelyet Iakov Savtchuk alapított 1906-ban. Savtchuk 1880-ban született a mai Ukrajna területén, majd az 1900-as évek elején került Párizsba, ahol felvette a Jacques Saoutchik nevet. Eredetileg bútorasztalos volt, de hamar kitanulta a karosszériaépítés mesterségét is. A műhelyét Párizs egyik elővárosi ipari negyedében, Neuilly-sur-Seine-ben nyitotta meg, elsőként egy Isotta-Fraschini alvázra épített komplett felépítményt. A kortársai is elismerően nyilatkoztak a munkásságáról, Howard ‘Dutch’ Darrin, a Hibbard & Darrin műhely egyik alapítója azt mondta róla, hogy “ő egy igazi kézműves volt, azon kevés kocsiépítők közé tartozott Franciaországban, aki nem másolt senkitől.” Eredeti és merész ötletei voltak, csodálatos áramvonalas testek, a karosszériával párhuzamosan nyíló ajtók és a számtalan díszítés, amely munkáit jellemezte. Műhelyéből számtalan Hispano-Suiza, Mercedes-Benz, Jaguar, Delahaye és Talbot Lago gördült ki. Számtalan csodálatos kabrió, kupé és limuzin forma hirdette évekig a párizsi sikességet, amelyet a mester halála után is elismertek a különféle autós szépségversenyek díjai által a Côte d’Azur-től egészen az Atlanti-óceán nyugati partvidékéig


A Bucciali fivéreket is utolérte a kicsúcsosodó válság, újabb megrendelőket nem találtak a forradalminak nevezhető technológiájukhoz. A konvencionális hátsókerékhajtás teljesen bevett megoldás volt még a gyártók körében, senki sem akart egy új megoldásba invesztálni, amelynek a piaci sikere akkoriban megkérdőjelezhetőnek tűnhetett, így 1932 végén a kis manufaktúrát bezárták. A két testvért talán csak annyi vigasztalhatta, hogy egy vevőjük megkapta álmai autóját, egy gördülő szobrot. Talán ez a legjobb kifejezés a Bucciali TAV 8-32 “”Fleche d’Or esetében, egy csodálatos gördülő szobor. Mivel nem volt a hátsó kerékhez kapcsolódó kardántengely, ezért lehetőség volt a teljes kocsiszekrényt közelebb vinni az alvázhoz, így a korabeli autókhoz képest drámaian alacsony magasságot lehetett elérni. Az eredeti karosszéria gólyáit megtartották, amely az autó egy különlegesen szép részlete.

A belteret is míves munka jellemzi.

Az autó története azonban ’32 után is tovább íródott. Roure nem sokáig birtokolta a TAV 8-32-t, rövidesen eladta Rivaud grófnak, aki egy párizsi bankár volt. Annyira tetszett neki a Saoutchik-féle karosszéria, hogy azt később átrakatta egy Bugatti Type 46 alvázára is, azonban a Bugatti alapjai nem annyira volt működőképes a dolog. Ezt követően nem ismert az autó további sorsa, egészen az 1970-es évekig. Ekkor ezen csodálatos és egyedi műalkotás egyes darabjaira, mint például a karosszéria, a hajtáslánc és a ritka Voisin motor, az USA-ban bukkantak rá. Hogy miként került oda, azt máig nem tudja senki, vélhetően a II. világháborút követően einstandolhatták az amerikaiak. 

Azokban a pedálokban több munka lehet, mint a mai formatervezőkben fantázia összesen.

Szerencsére jó kezekbe kerültek a megmaradt darabok, és az eredeti tervrajzok alapján újjáépítették az egész autót. A fő cél az volt, hogy a lehető legkorhűbben sikerüljön minden részletét rekonstruálni, mint például az első tűzfalat, vagy a hátsó tengelyt. A legnagyobb nehézséget a motor életre keltése jelentette, ugyanis nem állt rendelkezésre semmiféle információ a gyújtás időzítésére vonatkozóan. Szerencsére a kitartó munka meghozta az eredményét és 1997-re újból a régi fényében ragyoghatott a fekete színű arany nyíl. Amint elkészült nyomban árverésre is bocsátotta Pebble Beachen a Christie’s aukciós ház. Mivel egy újból felépített autóról volt szó, amely ugyan tartalmazott eredeti alkatrészeket, azonban számos eleme újból legyártásra került, ezért az értékét is nehéz volt meghatározni, így az első aukció sikertelenül zárult. Egy évvel később egy svájci gyűjtő a Retromobie kiállításon figyelt fel az autóra, az aukciós ház végül neki adta el az utolsó és legpompásabb Bucciali automobilt. 

2006-ban a “Fleche d’Or” visszatért Pebble Beach-re, hogy részt vegyen a Concours d’Elegance shown, mint kiállított autó. Akkor ugyan nem jelölték az autót a szépségversenyre, de méltóképpen emelkedett ki az olyan résztvevő autók közül, mint a “Best of Show” díjas Daimler Double Six és a szintén V12-es motorral szerelt Voisin C20. A Bucciali TAV 8-32 “Fleche d’Or” egy nagyon régen letűnt kor utolsó ékköve, a francia autóipar zsenialitásának egyik legszebb szobra.

Forrás: coachbuild.com, ultimatecarpage.com

Total
0
Shares
1 hozzászolás
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Kapcsolódó bejegyzések
Total
0
Share