Az 1960-as évek elején a Maserati úgy döntött, hogy elkészít egy sportos szedán modellt, amelyet nagyon egyszerűen Quattroportének neveztek el, ami annyit jelent, hogy négyajtós. Az akár 255 km/h-val is száguldani képes típussal nem csak a világ akkori leggyorsabb szedánját alkották meg, hanem a sportos négyajtós autók kategóriáját is. Ez megtetszett Piero Rivoltának, aki az apja halála után átvette az Iso márka irányítását és az ő irányítása alatt megszületett a neves olasz autómárka egyetlen négyajtós típusa, amely az antik görög világ híres szobrásza, Phidias után kapta a Fidia nevet.
Nem egy ismert autó, mint mondjuk a Grifo, habár lehet azonnal ez sem ugrik be minden benzinvérűnek. 1967-ben tartották a nemzetközi premiert a Frankfurti Autószalonon, azonban a Fidia gyártását csak jóval ezután kezdték meg. Az európai bemutatóra 1969-ben került sor, a helyszínül Athént választották, ami az autó nevével függ össze, bár ne tették volna. Akkoriban Görögországban nem volt túl jó minőségű az üzemanyag, az alacsony oktánszámú benzin miatt az újságírók szörnyen kopogó motorokról számoltak be, amely nem tett túl jót az Iso megítélésének.
Az Iso Fidia első pillantásra úgy tűnik, mintha a Grifo vagy a De Tomaso Mangusta orra után rajzoltak volna egy négyajtós karosszériát. A hasonlóság nem véletlen, hiszen mindhárom típust Giorgetto Giugiaro rajzolta. A formaterv leghangsúlyosabb eleme a masszív C oszlop. A beltérben az aprólékosan megmunkált fa díszítőelemek és a kézzel varrott bőrfelületek adták meg a luxus hangulatot és érzést, az 1971-es modellfrissítéskor a műszerfalon csökkentettek a fabetétek számát, helyette a bőr felületet növelték meg.
A gyártása nem volt olcsó, tekintve, hogy kézzel készült, így az árcédulája lepipálta még a korabeli Rolls-Royce modelleket is. A géptető alatt, a többi Iso típushoz hasonlóan, a Fidiában is egy Chevrolet V8-as motor teljesített, az 5,4 literes blokk 355 lóereje az ötfokozatú ZF váltón át 7 másodperces 0-ról 100 km/h-ra történő gyorsulást eredményezett. Nem véletlenül reklámozták anno úgy, mint a világ leggyorsabb négy ülése, amely kerekeken gurul. 1973-ban a GM megváltoztatta a fizetési feltételeket és a leszállított motorok árát előre kérte, ezért az Iso a Ford 5,8 literes V8-as egységére váltott, amely csak 325 lóerőt adott le, viszont a kényelmet keresők választhatták hozzá a Borg Warner háromfokozatú automatikus váltóját is.
Nem olyan rég Floridában bukkant fel egy példány a 190-ből, amelyet 1974-ig összesen készítettek. Az autó a képek alapján is igen kopottnak tűnik kívülről. Bár piros színűnek látszik, eredetileg kék volt, ami itt-ott ki is bukkan a lemezeken. Szögletes lámpás, amit legjobb tudomásom szerint az import változatok kaptak, hiszen az európai modellek kerek fényszórókkal voltak ellátva. A beltere viszonylag egyben lévőnek tűnik, ráadásul mivel 1970-es évjárat, így még a modellfrissítés előtti. Azt nem tudni, hogy a hajtáslánca érintetlen-e, van-e egyáltalán benne motor. Egy biztos egy ilyen ritka típus jelentős értéket képvisel, egy kiváló állapotú példány bő 120 ezer dollárt érhet, ezért a példányért 45 ezret kérnek.
