A Fiat 125 a maga idejében egy korszerű és szép autónak számított, boldog ember lehetett, aki ilyet hajtott (hát még most). A remek műszaki alapokra több különlegesség is épült – és most nem éppen a Nagypolskira gondolok, ami a karosszériáját kapta meg – ezek közül az egyiket Samanthának hívták. Ismerkedjünk meg vele!
A szép vonalú, ám szemből bájosan bamba kupét Virginio Vairo vetette papírra Alfredo Vignale megbízásából, aki szeretett volna egy kellemes, elérhető árú gran turismo-t építeni a 125-ös alapjaira. A Samantha bemutatására 1967-ben került sor, értékesítését pedig kisebb autószalonokra bízták.
A karosszériát annyira átszabták, hogy jóformán csak a hátsó lámpák lehetnek ismerősek. A korai Polski Fiat 125p hátsó lámpái is ilyen, „Mustang-lámpák” voltak, így a vasfüggöny rosszabbik felére születetteknek sem idegen a látványuk. (Itt van egy bal hátsó a szobában, vihető, ha valakinek ennyi hiányzik a Nagypolskijából) A beltérre sem lehetett panasz: fabetét, elegáns bőrülések négy személy részére, sportkormány, elektromos ablakemelők – ennél többre nem is vágyhatott a 60-as évek végén valaki, aki olasz kupét vásárol.
A Samantha idomai alatt lakó hajtáslánc nem volt ellene a sportos közlekedésnek, hiszen a Lampredi-féle 100 lóerős, dupla vezérműtengelyes motor, a hozzá kapcsolt ötsebességes váltóval és a tárcsafékes hátsó híddal megfelelő technikát kölcsönzött a Fiat 125 padlólemezére épített különlegességnek. A külső megjelenést tovább ékesítette a Cromodora felniszett.
A Vignale-féle különlegesség a rövidke gyártás alatt mindössze 100 példányban készült 1967 és 1971 között. A normál 125-ös Fiat árának kétszeresét kérték érte akkoriban, de akinek nem tellett Lamborghini Miurára, biztosan boldogan huppant a vezetőülésébe, kapcsolgatta a bukólámpát, és élvezte a 13 másodperces 0-100-as sprinteket.
Nagyjából 25 működőképes darabról tudnak a típus szerelmesei, amiknek az ára természetesen mára az egekbe szökött, nemrég 9,2 millió forintnyi fontért cserélt gazdát egy 1969-es példány.
Nagyon szép autó.