Gondolj arra az autóra, ami mindenek felett áll a benzingőzös lelkedben, és nincs számodra annál csodásabb. Megvan? Na, ez nekem a Lancia Delta. Decemberben vettem egyet, mert az álmok azért vannak, hogy megvalósítsuk őket.
Ott hagytam abba az első Delta-epizódot, hogy elhoztam a garázsából, ahol már sok éve állt és örültem egy sort neki. Ezzel véget is ért a 2019-es év, érkezett 2020.
Valójában úgy vettem meg az autót, hogy 3 éve, sok gyertyacsere után hallottam járni, de most nem indítottuk el. Teljes motorgenerálra készültem lelkiekben, mégiscsak 33 év, és 216 ezer km…
Ettől függetlenül mindenképpen akartam menni vele egy próbakört. Egyrészt azért, mert Lancia Deltát még soha nem vezettem – mégiscsak 30 éves álom -, másrészt pedig az előkészületek és a próbaút segítségével felmérhetem, milyen állapotban van a vas. Harmadrészt, mert miért ne mennék vele, ha már van?
Így aztán, amikor időm engedte, mindig kimentem Simonához (igen, neki is nevet adtam), és babráltam rajta valamit.
Egyik alkalommal megnéztem, van-e benne olyan apróság, mint a motorolaj. A fagyállót már akkor ellenőriztem, amikor elhoztam, hiszen december közepét írtuk. Aztán azt is megnéztem, milyen akkumulátor kell bele, meg hogy milyen állapotban van a vezérműszíj. Végül egy nap egy hozzáértő barátommal elugrottunk a vashoz, hogy beindítsuk a motort, hiszen egy ősi olasz bölcsesség szerint ez feltétlenül szükséges egy későbbi próbaút megtételéhez.
Szóval megérkeztünk a Nagy Indítás Napján, jóbarátom kotorászott a motortérben, gyertyacsere,gyújtás átnézés, miegymás. Én közben optimista hozzáállásom és bizalmam jeléül vagy húsz liter friss benzint öntöttem a tankba, meg persze párás tekintettel révedeztem a szép olasz test felett.
Miután az akkumulátor is az őt megillető helyre került, beültem és elfordítottam a slusszkulcsot. Gyújtásra téve az eddig hibernált állapotban pihenő Simona egyszerre életre kelt. A műszerek megmozdultak, a szememnek oly kedves zöld színben világító kvarcóra is vidáman villogott a négy darab nullájával, én pedig teljes izgalomban vártam az indítási parancsot a motor felett őrködő cimborámtól.
Indíthatod! – hangzott el az utasítás, én pedig elfordítottam a kulcsot. Kellett pár másodperc a benzinnek, míg előre ér, de aztán hopp, a motor beindult! Kicsit kelletlenül, de járt!
Ahogy melegedett be a motor, úgy lett egyre szebb alapjárata. Automata szívatós karburátorral szerelték, ami szépen tette a dolgát, már amennyire lehetőségeiből tellett. A gyújtáson is lett állítva fül típusú műszerrel, egész szépen dorombolt nekünk Simona.
Sajnos a tágulási tartály kupakja nem tartotta a nyomást és valószínűleg a termosztát is örökre nyitva maradt, így ugyan bemelegedett valamelyest a motor, de túl sok hűtést is kapott, miközben a tartályból a fagyálló is folydogált kifelé. Ennek ellenére fantasztikus érzés volt hallani a hangját!
Összesen nagyjából háromnegyed órát járt a motor, közben kipróbáltunk minden műszert, kapcsolót és világítást, hibák után kutatva. Vannak hiányosságok, de közel sem olyan tragikus a helyzet, mint feltételeztem. A motort sem kell gépműhelybe küldeni, inkább csak szervizelni. Mivel erősen sötétedett, így aznapra elköszöntem a kisautómtól, először zárva be a központi zárral az ajtókat.
Egy másik alkalommal viszont már nemcsak elindítottam a motort, hanem a kerekeket is levettem, alábújtam, mert a próbaúthoz fékre és futóműre is szükség lesz. Szerencsére a leállítás előtt gondját viselték az autónak, így megfelelő vastagságú fékbetéteket, újszerű gumiharangokat láttam mindenhol, a tárcsán is csak a felületi rozsda volt az, ami foglalkozást kívánt. A fékbetétek természetesen ennek ellenére cserélve lesznek, de egy próbaútra azért megfelelnek így is. Talán csak azért, mert mindig a legrosszabbra számítok, de ez az autó eddig több kellemes meglepetést is tartogatott számomra.
Végül márciusban jött el az a nap, amikor végre mindent átnéztem, és az időjárás is alkalmas volt egy próbaútra. Az autó aznap is szépen indult, majd egy kis melegítést követően a kormányhoz ültem, és magamra csuktam az egyébként tök finoman záródó ajtót, majd leengedtem az első ablakokat. Kapcsoltam egy egyest, és óvatos kuplungcsúsztatással megindultam az utca felé. A kuplung egyébként már a végét járja, úgyhogy szinte semmi holtjáték nincs, így elég bénán tudtam kezelni (lábalni?), pedig a hétköznapokon sokat látott Ikarus buszokat is vezetek.
Az elképzelésem az volt, hogy anélkül, hogy szégyenszemre haza kéne vontatni, teszek egy néhány kilométeres próbautat. Mivel számomra fontos esemény volt ez, így megörökítettem az első közös kilométereket, ebből láthattok alább egy kis szeletkét.
Az utat gyakorlatilag végigmosolyogtam, de hát ezért is vettem ezt az autót. Nem csupán használati tárgy, hanem kikapcsolódás, időgép, hobby, és egy álom beteljesedése is. Egyszerűen fantasztikus még csak simán bogarászni is rajta valamit, hát még 30 év vágyakozás után vezetni!
Összességében sikerült eljutni odáig, hogy beüzemeltük az öreg Lanciát, és már azt is tudjuk, mire van szükség ahhoz, hogy régi fényében tündököljön. Nagyszerviz a motornak, karbantartás a fékeknek, elektromos apróságok orvoslása, lakatosmunkák, fényezés, szóval lesz miről írnom Nektek a következő hónapokban. Azóta már lassan, de biztosan gyűlnek az alkatrészek a csomagtartóban…
