Franciaország, 1969. március 12-ét írunk, szép kora tavaszi idő, napközben 14 fok, délen vélhetően a hűvös északi szél, a Mistral tombol. Egy méretes Fiat 682 N2-es autószállító gurul a Champs-Élysées macskakövein, Párizs egyik luxusautókkal foglalkozó autószalonjába, a Thepenier-be igyekszik. A sofőr már sokszor megjárta a Modena-Párizs útvonalat, hozott már ide Iso-kat, Lamborghiniket, Ferrarikat. Most néhány különleges Maserati érkezett, Ghiblik és egy Mistral a rakomány. Utóbbi vélhetően az utolsó példány, ami Franciaországba érkezik, hiszen a következő évben már befejezik a gyártását, ez éppen két nappal ezelőtt gurult ki a gyárból.
A rázós köveken lassan halad a szerelvény, a sofőr tudja jól, hogy nem akármit hozott ma Párizsba. A visszapillantóban a Mistral különleges Rame Metallizzato fényezéséről visszaverődő tavaszi napsugarak csillannak meg. Az útmentén mindenki felfigyel a különleges autókkal megpakolt trailerre. Egy kisfiú az anyukája szoknyáját ráncigálja és mutat a Casa del Tridente guruló remekműveire, egy gran monsieur elismerősen emeli a kalapját az autók láttán.
A grandiózus szállítmány hamarosan befut a Thepenier udvarába, ahol megkezdődik a Maseratik átadása. A Mistral-t gurítják le legutoljára. Fabio már nem először csinálja ezt, eddigi élete során már számtalan drága autóval állt fel és le a trailerről. Nagy örömmel fordítja el a kétüléses gran turismo gyújtáskulcsát, miközben kényelmesen ül a fekete színű valódi bőr ülésben. Amint a hathengeres négyezer köbcentis motor életre kel, megidézi az egykori nyolcszoros Grand Prix győztes 250F versenyautót, amellyel 1957-ben Juan Manuel Fangio megnyerte a Formula 1-es világbajnokságot. A indirekt Lucas befecskendező által a benzin és levegő egyvelege élteti mind a 265 lóerőt. Ez volt a kínálatban a legnagyobb motor, a másik két szív 3,5, illetve 3,7 literes volt.
Szépen lassan gurult le, majd beállt vele a szalon központi helyére. Jean Thepenier elégedetten nézi a Mistral testét, amelyet Pietro Frua álmodott meg az új alvázra, a Tipo 109-re, és amelyet a Maggiora torinói műhelyében készítettek. Csodásan csillogtak a Ghiblin is alkalmazott Campagnolo magnézium kerekek, bizony ám, ezen nem a megszokott drótküllős Borrani van. A 205VR15 méretű Pirelli Cinturattók illata lengte be a szalont.
Jean emlékezett még az 1963-as bemutatóra, amit a Torinói Autószalonon tartottak. Frua akkoriban a prototípust még ‘Due Posti’ névvel illette. Az akkori Maserati importőr, Simone parancsnok javaslatára átkeresztelték a Mistral névre, ezzel kezdetét vette a márka történetében bizonyos típusok széljárások utáni elnevezése, mint a Ghibli, a Bora, és így tovább. A kereken 4,5 méter hosszú kétülésest remekül fogadta a közönség, de a Maserati különleges ügyfeleinek egészen 1964 tavaszáig kellett várni az első példányokra. Az évek során a francia ügyfeleknek is szép számmal adott el mind a kupéból, mind a spyder változatból.
Azonban ez itt egy nem akármilyen Mistral, az utolsó 20 darab egyike és most már a szalon legjobb reklámja, éjjel-nappal meg fogják világítani…
Valami ilyesmi lehetett ennek a Maseratinak a története, amelyet végül legelőször 1970-ben helyeztek forgalomba. Majd 1983-ban egy bizonyos Moschetti úrhoz került, aki 1987-ben eladta Marie Helenne Lindemann részére. Egy évvel később került a jelenlegi tulajdonosához, aki főként arra használta, hogy elvitte a gyerekét iskolába. Bizonyára különleges dolog lehetett ilyen autóval iskolába menni az akkori Franciaországban. Majd az iskolának vége szakadt, a Maserati pedig bekerült egy garázsba, ahonnan bő 30 éve nem mozdult.
Az idén 55 éves klasszikus járgány eddig mindösszesen 42 389 km-t futott. Megvan hozzá a Maserati Classiche tanúsítvány, a gyári szerszámkészlet és a Campagnolo pótkerék is. Az RM Sotheby’s január végén árverezi el ezt a csodás autót, amelyet 60 és 80 ezer euró körüli értéken fognak kikiáltani.
Forrás, képek: Maserati, RM Sotheby’s
