Egy ideje már csak az utolsóként hivatkozok a jelenlegi, napi használatú orosz vasra. Igazából semmi különleges nincs benne. Teljesen széria állapotú, leszámítva a fehérre festett lemezfelniket és a műbizonylatos sportkormányt. Idős tulajdonostól vettem még a nyáron, ebből kifolyólag nincs szétfaragva és tákolva rajta semmi. Azóta gondtalanul rójuk a kilométereket.
Hogy miért nevezem utolsónak? Segített ráébreszteni arra, hogy a 2003-ban vásárolt 1.3-as kockámba értelmetlenül ölném a pénzt, hogy egy ennél gyengébb és sokkal többet megélt (khm) autóm legyen, így őt az örök országutakra küldöm. Az alkatrész-készletemet már eladtam, a Lada Baráti Körnél sok hasznát veszik majd az összegyűjtött karosszéria elemeknek és a számtalan apróságnak. Megváltam a hibátlan ’84-es donor autómtól is.
Hogyan tovább? Nem tudom. Lehet, hogy ettől a piros géptől is megválok, de az is lehet, hogy megmarad téli autónak. A sors majd eldönti. Mindenesetre ladázni még mindig jó, de már nem szeretném napi használatban tartani. Fiatalabbra nem, de kicsit komfortosabbra, gyorsabbra vágyom a három, Lancia Themában eltöltött év után.
21 évesen kezdtem a zsigulis éveket, és most, 35 évesen elmondhatom, hogy ebben a típusban nőttem fel. Hihetetlenül sok élményt köszönhetek a hátulhajtós orosz gépeknek. Ezeket az emlékeket semmire el nem cserélném, csodás évek voltak! Aki hasonlóan cipőben jár, biztosan megérti, hogyan érzek, mit gondolok most.
A Lada számomra azt a régi, kedves iskolapadot jelenti, amibe a régi iskolájába visszatérve beleül az ember, elmereng a régi szép időkön, de azért már kényelmetlennek, szűknek érzi, és nem szeretné minden napját ott tölteni.
Vegyél magadnak egy Ladát, soha nem fogod megbánni. Ez 14 év tanulsága.