Hosszas szünet után újraindítottuk Vendégíró rovatunkat. A célunk most is az, hogy lehetőséget biztosítsunk a megjelenésre bárkinek, aki ki szeretne állni a publikum elé egy saját alkotással, ezzel is színesítve a hazai palettát. Elsőként Göncz Gábor rendkívül érdekes történetét olvashatjátok, aki élete párjával és egy Fiat 850-essel célozta meg a napsütötte Toszkánát. A cikkhez jó szórakozást kívánunk, Gábornak pedig köszönjük, hogy jelentkezett felhívásunkra és megosztotta velünk a történetét!
Mindenkinek porosodott már elméjének polcain olyan vágyból épített álma, amit sokáig dédelgetett és a szerencséseknek sikerült is realitásra váltani a fantazmagóriát. Egyszer az életben nekem is lehet szerencsém. A ügy hátterében pedig keresd a nőt!
A mozdony füstjének csapkodását már születésem előtt lengette felettem a szél, hisz a múlt század hetvenedik évében egy fiatalember– kanadai rokonok segítségével biztosított kőkemény valutáért- megvásárolta élete első autóját. Egy FIAT 850- est. Aztán- miután háromszor borult virágba és lengte be illatával a közeli erdőt a gyöngyvirág- hazafuvarozta frissen született gyermekét. Az autó, amivel az új családtag (itt, ezen családtag szerepében lépek színre én) hazaszállíttatott egy FIAT 850.
Aztán ez a palánta (történetünk hőse, azaz én) még ülni sem tudott rendesen már apukája ölében kapaszkodott egy autó kormányába, ami- kitalálták- egy FIAT 850 volt. A gyermek cseperedett és- mikorra a kertben álló fenyő tizenhét új évgyűrűt növesztett karcsú fadereka köré- beleült élete első saját autójába. Igen, egy Nyolcötvenesbe.
Aztán autók jöttek- mentek, de az első szerelem maradt, a polcomon mindig volt és van legalább egy kulcs és forgalmi a fenti típusból. Régóta- talán még amikor én a jogosítványra, az autó a műszakijára várt és órákat üldögéltem benne, fantáziám szárnyain vetítve a szélvédőre a közösen bejárt tájakat- álmodtam egy utazásról Toszkána dimbjein-dombjain a „Nyolcötvenessel” és ez az álom elkísért évtizedeken át, nem halványult, nem fakult, hogyan is tehette volna, mikor úgy tápláltam, mint jó kertész a kedvenc cserepes virágját. Ezt, az addigra jócskán felnőtt korba lépett vágyamat – mint utóbb kiderült – valamikor a közös időszámításunk kezdetén kikotyogtam a lánynak, aki aztán pár év múlva kimondta velem a boldogító igent. Mikor aztán a násznak útját tervezgettük biztosra vettem, hogy Párizsi kiruccanást fog javasolni, én meg- mint ifjú papucs- rábólintok majd…erre felvetette, hogy hintónk legyen a FIAT, úti cél meg Toscana. Itt már tudtam jól választott(am)… Majd mire gyűrűt húztunk egymás ujjára és nevünket a szerelem tintájával írtuk szívünkbe összeállt az útiterv.
Másképp alszol, másképp ébredsz, talán még a kávénak is más íze van és egészen más érzés kora reggel úgy elfordítani a kulcsot és életre kelteni az autót, hogy tudod nem csak a környéken sétakocsikáztok, hanem taljánok földjét veszitek a nyakatokba és jópárszor átfordul a kerék, mire este megpihentek majd. Ilyenkor a felpakolt autóba helyet foglal a hátsó ülésen mindkettőnk jó ismerőse, Jóleső Izgalom is, de itt még csak sejteni sem sejtettük, hogy életünk egyik legjobb nyári kalandjába vágunk bele.
A kapun kifordulva már nincsen visszaút, kerekeink alá gördítettük a szlovén autópályát és faltuk a kilométereket, óránként kilencvenet, beszélgetve, nézelődve, melyhez az autó szolgáltatott duruzsoló aláfestést. Sztrádán autózni nem nagy élvezet, de ez valami egészen más volt, más mint eddig bármikor. Oldalüvegekre tapadó gyerekarcok, mosolyogva integető családanyák, hüvelykujjat magasba emelő családapák kísérték utunkat Veronáig, első állomásunkig. Mellénk érkezve autók lassítottak, fényképezőgépek (na jó, telefonok) kattantak, hófehér Ferrari utasai intettek de a legemlékezetesebb talán az az öregúr volt, akinek ködös, ábrándozó tekintetén látszott, hogy 40 évvel ezelőtti, ifjú kori emlékek peregnek szemei előtt az autónkat látván…
Itália földjére lépni nekem mindig csodás, átjár a hangulata, megérint valami jóleső érzés… először hallani olasz szavakat, először megállni egy kávét inni – amit énekelgetve készít a barista… Kicsit mindig hazaérek ilyenkor… Még az autók is jobban mutatnak olasz rendszámmal valamiért. (Ezt más is észrevette, vagy bennem van valami elállítva fejileg?!) Mosollyal voltam tele és lelkemen vastag mázat vontak a nap élményei, mikor Veronában leparkoltuk a Nyolcötvenest a városfal tövében. Kicsit sétáltunk, andalogtunk, Júlia erkélye alatt állított szobrának- mivel úgy illik és Vera sem emelt ellene kifogást- megfogtam a mellét, majd folytattuk utunkat a Garda tó melletti szállásunkra. Fáradtan pihent meg gép és ember, 650 kilométerre az otthonunktól, legalábbis nekünk, mert a FIAT éppen most érkezett haza, szülőföldjére, melyet 45 évvel azelőtt elhagyott.
Vacsoránk helyszíne egy közeli étterem, amely patikamérlegen grammra kimért jó ízléssel lett egy réges-régi épület bővítésével modern térré alakítva, de csillogóan fényes, vastag lakkréteggel bevonva megőrizték az évszázados faajtókat díszítésül, harmóniát teremtve a veretes múlt és a designolt jelen között. Jah, és a teraszról kilátással – méghozzá milyen kilátással – a tóra. Az, hogy a hagymakrém leves (mondom még én is, aki nem vagyok vezérszónoka a krémlevesevésnek) és a ruccolás pizza is mennyei ízekkel kedveskedett ízlelőbimbóink számára, már csak hab a tortán. Vacsorázó „törzshelyünkké” is lett arra a pár napra míg itt vertünk tanyát… Degeszre tömött pocakkal, csordultig élménnyel zuhantunk a hívogató paplanok közé majd pillanatok alatt mély álomba.
Kora reggel zöld, levélről levélre szökkenő nyári szöcskeként hagytam el az ágyat- valahogy mennyivel könnyebben megy ez nekem, ha nem a munkahely hívogató karja vár reám, hanem a Lago d’Garda… Mert az volt terítéken, vagyis először a reggeli, de az mondjuk nem sokáig, mert hamar eltűntettük onnan.
Lecsorogva a hegyen lévő szállásunkról a tóparti útig vezető szerpentinen értelmet nyert a sok négykerék-hajtású, új és régi verziójú FIAT Panda, amit a környéken látni (hiába hajtogatják ki középső óvodás csoport fiai és lányai technika foglalkozás alkalmával kartonlapból játszi könnyedséggel a régi Panda modelljét, az a forma heves szívdobogás okoz bennem akárhányszor akad is meg rajta a szemem…)
Lassan, csordogálva autóztuk körbe a tó északi részét, sokszor meg- meg állva, gyönyörködve, fotózkodva, bámészkodva, élvezve a pillanatot, megpróbálva betelni a látvánnyal, amit a hegyek közé zárt víztükör nyújtott… Ha a jéghideg vízben nem is, de egymás társaságában lubickoltunk, boldogan pöfékeltünk egyik megállótól a másikig, újabb és újabb „hűha” hagyta el a szánkat, újabb és újabb fénykép készült ahogy a szemérmes hegycsúcsok a Nap melengető szavaitól megváltak felhőtakarójuktól.
Aztán Limone sul Garda-nál, a Strada della Forra nevezetű út irányába fordítva a Nyolcötvenes malomkeréknyi bakelitkormányát rá kellett ébrednem, hogy addig csak a kirakatát bámultuk a csodák kicsiny boltjának és a küszöböt csak most léptünk át. A nyalókát celofánon keresztül nyalogattuk, de most végre valaki levette a csomagolást. A szűk úttest egyik felén sziklafal magasodik fölénk, másik oldalról kőkorlát véd a mélybe pottyanástól és egyre magasabbra és magasabbra mászva egyre csodásabb és csodásabb látvány nyílik az égszínkék vízre. Be tudtunk telni vele?!
Dehogy! De egy visszafordító után nem csak a kanyar volt éles, hanem a váltás is a látványban, ugyanis a tóra nyíló panoráma helyett egy szűk, sziklák közé szorosan beékelődött patakmeder mellett kanyarog az egy autó szélességű úttest, néhol inkább a sziklák alatt, mint mellettük osonva, a hatalmas köveken gyorsan a mélybe rohanó víz útját követve. Itt belebotlottunk két Morgan Plus 4-esbe, 34 olasz paripa feszült a hámba 154 angol telivér ellenében, kanyarról-kanyarra küzdöttünk a közel maradásért, engem elkapott a hév, le nem maradtunk tőlük. Persze, nekik senki nem szólt róla, hogy verseny zajlik éppen.
Felérve a hegyre kinyílt a táj, zöld völgy hömpölygött alattunk és újra megmutatta magát egy távolabbi profilból a Garda tó. Megpihentek ló és lovasai, újra a bámulásé és a pihegésé volt a főszerep, a gázpedál taposását felváltotta a fényképezőgép exponáló gombjának kattogtatása, az élmény teljes feldolgozására tett hiábavaló próbálkozás. A lefelé vezető úton aztán, mint katedra magasából a barna köpenyes, szigorú tanár a megszeppent diákjainak, úgy adta fel a leckét a meredek lejtő a négy darab dobfékünknek, amelyek valamelyest el is bukták a záróvizsgát. De leértünk, boldogok voltunk és szerelmesek.
Egymásba, a tájba, a mai napba és nem utolsósorban az autóba (legalábbis én bizonyosan). Még a csend is beszélt, ha meg sem szólaltunk, akkor is. A parti út hazáig olyan volt, mint egy kiadós esti futás utáni jóleső nyújtás és lazítás… Vacsora közben kibeszéltük a napot, az ezer élményt, áradoztunk, fel voltunk pörögve, de szempillantás alatt merültem mély álomba a szobába érve.
Reggel a Garda-tó másik, déli fele volt a kiszemelt áldozat, de szigorúan a reggeli és az elengedhetetlen koffeinadag szervezetbe juttatása után, melyet fűszerezett a portás nénink élménybeszámolója arról, hogy- hétfő lévén nagyobb volt a korai mozgás- minden arra járó olasz megnézegette a parkolóban szunyókáló autónkat… Kávé, balzsamos történet, jól indult a napom.
A hegy oldaláról ismét leereszkedtünk a tó menti úthoz, de most ellenkező irányba fordítottam a kormányt, mint előtte nap, irány Sirmione! Rohanni nem rohantunk, időnk, mint a tenger – akarom mondani Garda-tó -, meg-megállni mindig szakítottunk belőle egy kicsit, megérte az „elvesztegetett” percekért. Utunk során összesen egy- láthatóan napi használatban lévő – első szériás huszonhetes FIAT-ot, egy bogarat (ha már Itália, akkor maggiolino) és egy kacsát láttam (kész állatkert), na meg pár ötszázast. A többi, élemedett korú autó java, ami utunkba került, itt jött velünk szembe néhány régi FIAT 124 Spider személyében, akik pár, akkor megjelent mai reinkarnációjukkal vonultak falkában, gondolom reklámfotózás apropóján.
De ne veszítsük szem elől a célt, azaz a hajdan volt kis halászfalut, haladjunk Sirmione felé, letekert ablakkal, napszemüvegben, ahogy ezt a hely és az autó szelleme megköveteli.
A félszigethez érve aztán belvárosi forgatag és zsúfoltság várt, parkolóhely vadászat kezdődött, melynek sikeres befejeztével embertömegben hömpölygés vette kezdetét, míg be nem jutottunk a település szűk utcáira, ahol kissé szétszéledt a népsereg… Körbesétáltuk, megcsodáltuk, itt is jártunk… Aztán felfedeztük a békés, csődülettől mentes részeit, ennek köszönhetően bukkantunk egy ódon, kőből épült templomra, melynek hűvös félhomályba burkolózott csendjét csak néhány messziről jött hívő apró neszei és léptei valamint a templomhajóban fészkelő fecskepár csivitelése törte meg, körben az ezer éves altemplom maradványa és freskótöredékek árasztották az időtlen nyugalmat. Itt nem voltak turisták tömegei, csak béke és a múlt érintése, jó volt kicsit elmerengeni és megbújni a kánikula elől.
Visszatérve az autóhoz széles mosollyal örvendtünk a viszontlátásnak, a Nyolcötvenes meg én. Mindig jó érzés megmarkolni a fémből készült kilincseket, belehuppanni a szivacs helyett epedarugókkal hívogató ülésekbe, elfordítani a műanyag toktól mentes slusszkulcsot és zeneként megélni, ahogy a gázlengések zajongva keresik a kiutat a kipufogóban. Most sem volt ez másképp, vigyorogva pörgettük tovább a part menti tájat az ablakok előtt, a lassan csordogáló forgalomban néha- kihasználva a megfelelőnek vélt hátteret adó helyeken való megtorpanásokat- kizökkenve az autóból egy-egy fényképpel megörökítve az ittjártunkat. Shiva, a sokkarú isten sem tudná összeszámolni az ujjain, hányszor, de hányszor nézegettem már rongyosra ezen út során készült fotókat, hogy gyönyörködjem a tájban, az autóban és az emlékekben, amiket felidéz bennem a visszatekintés…
De itt még éppen megéltük az élményeket, tároltuk a hangulatot, száraz szivacsként szívtuk magunkba a látottakat, állóképként beégetve a memóriánkba az út menti, kilátónak is beillő parkolóban szalvéta-tálalásban szervírozott uzsonna elfogyasztásának emlékét… Ezer apró, jelentéktelennek tűnő pillanat, amelyek később visszatekintve összeállnak életed nyaralásává.
Estebédünk bevált helyszíne felé andalogván, mint Kukorica Jánosnak az Ő szépséges Juliskáján, úgy akadt meg a szemem egy motel parkolójában lapuló Alfa Romeo, Giulia-kék fényezésén. Persze, hogy a régi fajtáról beszélek, akarom mondani, írok… Másnap reggel – útnak indulván Firenzébe – beálltam mellé pár közös fénykép erejéig, de a „felfordulásra” gyorsan előkerültek a tulajdonosok, egy idős, német házaspár képében, akik szintén lábon csorogtak le ide autókázni szeretett olasz veteránjukkal. Nem beszélek németül, Ők sem magyarul, de az öregúr felnyitotta a motorháztetőt, felfedve a dupla vezérműtengelyes hengerfej pornográfiába hajló látványát, beindította az Alfa motorját és máris megvolt köztünk a közös nyelv.
A kellemes epilógus után mellékutakon, melyek, mint sirályok a hajót, hol jobbról, hol balról, néha közvetlen közelről, néha látótávolság határáig elcsatangolva- követték az autópályát, leautóztunk Firenze melletti szállásunkig. Kicsit gondolkodóba estem, hogy nem lett volna- e jobb választás felmenni a sztrádára, hisz ugyanazt a látványt nyújtotta onnan is a táj, de így érintésnyi távolságra volt a zöld és nem gémberedett el a karom a mozdulatlanságtól… Olyan volt mintha a középhegységeink valamelyikének nagyobb, és néha kisebb útjain kanyarogtunk volna, megadva számunkra a lehetőségét egy farakás mellett, erdő illatban, madárdalban gazdag rövid pihenőnek. Nem haladtunk gyorsan, de hát nem is siettünk, laza masnival voltunk csak az időhöz kötve de végül befutottunk az úti célunkhoz, a Firenze agglomerációjában megbújó szálláshelyünkre, ahol a meglehetősen haragos arcát mutató Arna folyó közvetlen szomszédságában parkoltuk le kicsiny, fáradt autónkat. (Gyorsan légtelenítettünk a megelőző napok kanyargása által meggyötört, érzésre kissé megpuhult féken, amely munkálatban útitársam és immár hites feleségem volt segítségem, aki szorgalmasan nyomkodta a pedált, míg én a leszerelt kerék helyén matattam.
Lelkére kötöttem, hogy csak nyomja, fel ne engedje, míg nem szólok, semmiképp sem, égből potyogó öregasszonyok, fejőstehenek és aprószentek együttes megléte esetén sem! Szót is fogadott, szegény, begörcsölt, elgémberedett alsó végtaggal taposta a középső pedált, mikor nekem végre- miközben már helyére szerelt kerékkel lefelé engedtem az autót- eszembe jutott, hogy odarikkantsak néki: „Felengedheted!” Nem mondom, arany élete van mellettem az első pillanattól, mindenki láthassa’!)
Eme kis közjáték után hullafáradtan tanakodtunk a szobában, miközben kint esett az eső, bemenjünk- e ma este a városba. Időben és térben, na meg emelkedőben és lejtőben sok volt az út idáig át a hegyeken, késő is volt már…de végül elindultunk, vonattal, a Nyolcötvenest pihenni hagytuk 2 napig, kicsit pihegett, hallgatta a folyó morajlását és talán még álomba is szenderült, ha ugyan tudnak a gépek is álmodni.
Mire beértünk a városba az eső megállt, bolyongtunk, sétáltunk és persze elkészült a kép, ami egyetlen helyi képeslapárus kínálatából sem hiányozhat, azaz megörökítettük az éjszakai fényében pompázó Ponte Vecchio-t. Nem is igazán hangulata, hanem sokkal inkább varázslata van ennek a városnak, egyszerre érint meg benne a múlt, a kultúra és a szépsége. Utunk során nem terveztünk be nagyobb volumenű városnézést sehol, mert inkább a táj, a „menés” volt a hangsúlyos, az autóval átélhető élményeket kerestük, de Firenze nem elégszik meg ennyivel, többet kér, sőt, követel magának. Így a következő nap szintén csak az Övé volt- dehogy volt rá elég, de ezzel tisztában voltunk előre-, szintén vonattal bejutva a központba. Sok gyaloglás, andalgás, üldögélés, nézelődés ezer meg egy fénykép, remek vacsora, életem panna cottája… sok minden fért bele ebbe a napba is…
Reggel újra felmálháztuk a fogatot (tudjátok, mennyi mindent bele lehet tuszkolni 180 liternyi csomagtartóba?!) és a közeli kávézóig meg sem álltunk, ahol éles képet kaptunk a taljánok koffeinista életviteléről: kutyasétáltató idősebb hölgytől a reverendás papig sok mindenki megfordult ott míg mi a capuccino-inkat szürcsölgettük, betértek, mindenki bedobott egy espresso-t és ment tovább dolga végeztével… Utolsó morzsa croissant és csésze alján bujkáló korty kávé eltüntetése, és némi diskurzus után egy olasz úrral- az autóm külső jegyeiről, amelyekből kiderül, hogy „normale” és nem „Special” kivitel- magunk mögött hagytuk Firenzét és San Giminano városát vettük célba.
Vagy én néztem be valamit és újratervezés „áldozatai” lettünk vagy a GPS eleve volt velünk ilyen kegyes, de olyan szűk, kanyargós, olajfa és szőlőültetvényekkel szegélyezett, hangulatos, filmekben illő, vidéki utakon vitt, hogy megint nem a megérkezés, hanem az odáig vezető út volt a „mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána” élmény. Kövekből rakott kerítések, talján építészeti stílusban készült réges-régi kisebb- nagyobb építmények, apró falvak, útpadka nélküli keskeny aszfaltcsík, olajfák semmivel össze nem keverhetően selymes zöld színe. .. megint egy olyan élmény, amit csak azért éltünk meg, mert autóval vettük nyakunkba a tájat, sőt, megkockáztatom, hogy csak azért, mert a Nyolcötvenes hozott bennünket és fel sem merült bennünk az autópályán való gyors helyváltoztatás gondolata sem.
De egyszer minden jónak vége szakad, hogy a helyét átvegye egy – bizony néha megesik – még jobb dolog. De ne szaladjunk ennyire előre, előtte még hátra van San Giminano megtekintése (nem mintha az nem lett volna csudaszép és maradandó élmény, csakhogy a nap koronája címet más lopta le a tornyok városának fejéről, de azt itt még nem tudtuk). Megtekintést azonban megelőzte a parkolóhely keresgélés, amit nagyon élvezek ezzel a kis olasz vasdarabbal, hisz’ toronyháznak tűnő szabadidő autók, focipálya területet elfoglaló, mai kor normái formálta szabásminta szerint alkotott monstrumok által használhatatlan kis résekbe lehet betámasztani, sarokba leejtett papírzsebkendőre be lehet vele parkolni. Itt sem történt másként, zsúfolt parkoló használhatatlannak tűnő, falatnyi szegletébe gurítottuk be, és vettük az irányt– immár gyalogosan- a város belseje felé, hogy úgy járjuk keresztül és kasul, mint szuvak a korhadt fa törzsét, majd fáradtan érkezzünk vissza, szusszanjunk és adjunk feladatot a GPS-ünknek a magyar szállásadóink Siena melletti kis faluban lévő címéhez vezető út kiokoskodásával.
Kis toszkán település kőfalai közt gördültek a tizenkét colos, apró kerekek vendéglátóink helyi stílusban épült, autentikus házának udvarára, ahova úgy illett a Nyolcötvenes, mint ropogósan barnára sült, illatozó hal mellé a frissen szelt citromkarika. Érezni, látni, tapintani lehetett mennyire jól érzi magát ezen a tájon, ide született, Petőfi lelkének sasmadaraként szárnyalt ezeken az utakon, ezek között az épületek között. Megérkezésünkkor örömében pár csepp olajat is eresztett maga alá a kőre és a farkcsóválást, szeleburdi ugrándozást sem volt nehéz odaképzelni a mosolygós ábrázata láttán. Én mindenhol szépnek látom a formáját, imádom apró részleteit vagy akár domborodó sziluettjét, de itt volt az, ahol a festmény és a kerete, a torinói présgépek adta forma és a régi olasz, vidéki építőmesterek kérges keze alkotta épületek olvadtak olyan egységgé , amitől az ember lelkére sűrű mázként csordogál a harmónia. A leanderbokrok már csak a giccs apró, ételszínezéktől tűzpiros, apró cukorszirup cseppjei ezen a bevonaton.
Pakolás után már nem csak az éhkoppot, hanem némi harapnivalót is nyeltünk és a házigazdák által kölcsönzött térkép alapján kocsikázásra indultunk, ugyanis a papír alapú navigációnak van egy hatalmas előnye: külön színnel kiemelve jelöli az igazán látványos útvonalakat. A mi kiruccanásunknak pedig csak egy célja volt, kóborolni a környéken és szép helyeken autókázni. Na és persze fotózni. El is készült a kép, cédrusokkal szegélyezett, kanyargós, toszkán úton büszkén pózoló autómmal, de ezt tudtam előre, hogy készülni fog, dekódolva volt már elinduláskor, mint gyermekkori patakparton horgászatban a naptól pirosra sült bőr és a viszkető szúnyogcsípés. Fejben már sokszor megalkottam, ez a kép volt az álmom beteljesülésének tárgyi bizonyítéka, az én Csomolungmám csúcsára katartikus állapotban, reszkető kézzel kitűzött zászlóm. A nap csúcspontja, gondoltam magamban. Aztán jött valami, ami kifakította színeit a pillanatnak, méghozzá nem is csak egy valami, hanem mindjárt kettő.
Sétakocsikázás közben, egy út menti szerviz udvarán villant be egy mai autóktól idegen, gömbölyded forma, egy épülőfélben lévő, halvány almazöld színű FIAT 600, aztán az oda kapott tekintetemet megragadta pár másik régi autó is a társaságában. Megálltam- e? Felveszi- e az utcán heverő 100 dollárost az első arra szédelgő járókelő?! Na ugye! Bementem, fényképeztem párat, a tulajdonos is- munkáját hátrahagyva- előkerült, elbeszélgettünk konyhanyelvi olasz tudásommal, na meg kézzel és lábbal, az igazi közös nyelv persze megint az öreg macchina-k szeretete volt. Fényképek kerültek elő, körbejártuk az udvart, történetek mesélése folyt erős mutogatással, élveztem. Élveztem a számolatlanul rohanó minden percét, ahogy két ember, akiket két országnyi távolság választ el egymástól, két külön nyelvet beszélnek, és nemrég még egymás létezéséről sem tudták, egy mindkettőjük általi közös imádatuk tárgyát megtalálva mulatta az időt. A nap kronológiáján a sok- sok éve hőn áhított fénykép elkészítése mellé tett „Mai csúcspont” bejegyzést kisatíroztam magamban és átfirkantottam ehhez a pillanathoz. Itt még nem tudtam, hogy újra elő fog kerülni a radír… Búcsúzkodás után (amit Vera – aki hősies türelemmel viseltetett irántam – biztosan jobban várt, mint én) továbbálltunk a környék felderítésének folytatására.
Ámultunk és bámultunk, mint Misi Mókus az örökké termő fák országára, andalogtunk, a táj és a Nyolcötvenes semmihez nem hasonlatos, műbőrből, gumiból, fémből és ki tudja, még miből összeálló illata (vagy lehet, hogy ez inkább már feromon?!) olyan kellemes, reprodukálhatatlan elegyet alkotott, amiben könnyű volt teljesen elmerülni és eggyé válni vele. Kis mellékutacska ágazik le, mely egy domb tetején lévő település felé vezet, az óra nem ketyegett, célunk a bolyongás, így hírtelen felindulásból adta magát a kérdés: „Bemenjünk?” A válasz ugyanaz volt, mint pár nappal megelőzően az anyakönyvvezető színe előtt állva és… és ami ezután várt ránk az a Mensano név mögé rejtett csoda! Felkapaszkodtunk a hegytetőre, az egész falu ódon épületek között futó, egyetlen szűk utcácska, ahol a jövő Bonucci-ai rúgták a bőrt a évszázados házak között, addig felkapták a lasztit amíg átgurultunk a „pályán”, asszonyok ültek kint a kapuk előtt és beszélgettek, a látványból és a levegő illatából üvöltött a múlt…
Visszacsöppentünk az időben, pontosabban az örök időtlenségbe, melyben írhattunk volna éppen úgy 1971-et, mint 2016-ot, vagy akár 1928-at.. Beleszerettem egy perc alatt az egyszerűségében megkapó szépségébe, idilljébe, harmóniájába, ehhez nem fér kétség! Készültek fotók, persze, de sajnos a képek SEMMIT nem adnak vissza a hangulatból, a hely varázsából, de ha van igazi Toszkána, akkor ez az! (és sehol egy turista, sehol egy ajándékbolt, ami lerombolná az időutazást) Firenze, Siena, San Gimiglano,… mind, mind látni kell, de ezt a hömpölygő embertömeg közt nem kapjuk meg, csak ha be- betérünk egy kis toszkán városkába, messze a nyüzsgéstől, ahol felfedi magát az igazi vidék, a kendőzetlen Toszkána, a hamisítatlan helyi mindennapi élet. Aztán kifele tartva a falucskából (tolatva az egyetlen utcán) odaszaladt egy nő és megkérdezte Mit keresünk? Így, édes anyanyelvünkön szólva! Elmondta, hogy mikor meglátta a magyar rendszámot egyből nekiállt futni, mert Ő budapesti volt, de itt él egy ideje. Kicsit még beszélgettünk vele és továbbálltunk.
Szállásunk szomszédos, Torri nevezetű falujának éttermében nem mi lehettünk a legkedvesebb vendég aznap este, mivel mi voltunk az utolsók, gondolom kellettünk egy fárasztó műszak végére pincéreknek, szakácsnak egyaránt, mint levesbe a légy, de mentségükre legyen mondva, olyan marhasültet rittyentettek, hogy azóta is megnyalom az ujjaimat és Pavlov kutyáját lepipálva nyelem a nyálamat, ha eszembe jut az a vacsora. Maga az épület-ami talán valami gazdasági lehetett hajdanán- esti kivilágításában olyan fenomenális volt és belül is oly jól mutatott, hogy méltó helyszíne volt ezen pompásan sikerült nap lezárásának. Mondanom sem kell, mire párnát ért a fejem már mély álomba zuhanva húztam a lónak a bőrét.
Következő délelőttre beterveztük Siena-t, délutánra pedig – előző nap élményein felbuzdulva – céltalan kocsikázást a környező tájakon. De ki látott már olyat, hogy minden a terv szerint alakul?! Mi sem! Egy kereszteződéshez közelítve mintha egy régi Alfa Spider villant volna el a többi autó között, de áhh, mit képzelődöm?! Aztán már a kikanyarodásra várva jött még kettő! Most már biztos voltam benne, hogy nem lidércet láttam az előbb. Ellenkező irányba röppentek el, mint amerre mi mentünk, jól utánuk bámultam, mint építőipari szakemberek egy libbenő miniszoknya után és irányba álltunk Siena felé. Hanem mikor pár száz méter után szembe jött egy nagyobb csapat belőlük, olyan gyorsan fordultam meg, hogy egy olajozott szélkakas is csodájára járt volna. Talán még Verát sem kérdeztem meg a programváltozásról, de mentségemre szóljon, hogy csak éppen tanulgattam a férj szerepét. Mindegy, válás nem lett a dologból (azóta is kitart velem, amit néha nem is értek, bár emlékezetem szerint volt valami olyan a szövegben hogy „jóban – rosszban”…), utánuk eredtünk, hamarosan utol is értük a konvoj végét és kanyarogtunk Őket követve egy darabig. Voltak közöttük Giulietta Spider-ek (amiből egy biztosan állna az álomgarázsomban), Duetto-k és a majd’ harminc évig gyártott leszármazottai… mint később kiderült mind bérautó- kb. 20-30 darab- és egy német cég szervez túrákat velük a kornyéken, etetik, itatják a vendégeket, egy tréler pedig követi a csapatot, hátán egy csereautóval vész esetére…
Illatát veszített fakuló virág, végéről visszafelé olvasott krimi, só és bors nélkül főtt vasárnapi húsleves nekem így ez a történet, a lényegét érzem elveszni, de megértem, hogy nem mindenkinek lapul otthon egy előrántható olasz veteránja, vagy nincsen kedve szervezni, nem akarja megélni a De_mi_van_ha – faktort, a kényelem győz az izgalom helyett. De így csak egy jópofa díszletté válnak ezek az ízig-vérig autók, megkockáztatom, sok-mai, „digitális” járműhöz, vagy még ahhoz sem, szokott- résztvevő szájában hagy keserű ízt a mechanikusságuk, gépiességük, ami nem kiszolgál, míg haladunk, hanem kiszolgálnunk kell, hogy haladjunk. Ez néha látszott a bőgő motorral való elinduláskor, világból kicsúsztatott kuplungokon, rossz ütemben való visszaváltásokat kísérő, kipufogógázokkal távozó olajpamacsokon. De jó látvány és balzsamos érzés volt velük gurulni a szűk, kanyargós toszkán utacskákon, kicsit segítettek bemutatni a környéket, majd mikor megálltak egy kis étteremnél, mint előre tervezett és szervezett táplálkozó és pihenőpont-miután alaposan volt alkalmam körbenézni és fotózni a parkoló autókat- bedobtunk egy kávét velük és saját utunkat kezdtük járni.
Le és fel, kanyar erre, kanyar arra, gabonaföldek, cédrusok sorfala által őrzött utacskán, domb tetején toszkán, sok-sok éve kőből felhúzott házak, olajfák, messze röppenő láthatár… Néhol határozottan Zalát, az én imádott Zalámat láttam benne. Az épületek nem egyeztek és a növényzeten kellett volna kicsit állítani, és máris egymás tükörképe lehetett volna a kettő egymásnak. Szívemnek nem véletlenül mindkettő épp ugyan oly kedves. A megállókkal, gyönyörködős, fényképezős pihenőkkel dúsan tarkított, melankolikus délelőtti kirándulást felváltotta a nap hátralevő idejére a turistákkal zsúfolt Siena nyüzsgése, a magányos andalgást a tömeg hömpölygése.
Mikor a városba egyre beljebb hatoltunk, egyre kisebb utcácskákon autóztunk, kezdett gyanús lenni, majd mikor úgy szeltük ketté az autónkat kerülgető, emberekből gyúrt masszát, mint patak vizét a meder közepén álló kőszikla, már bizonyosan tudtam, hogy tilosban járunk, nekünk itt autóval nem lenne keresnivalónk, de egy keresztező sikátoron át pár méterre az ovális főteret megpillantva már kétségeim sem voltak afelől, hogy bűnben járunk. Kikecmeregtünk valahogy, leparkoltunk, megnyugodtunk. Városnézés végeztével aztán találtunk a szélvédőre biggyesztve egy nyolcvan euróról kiállított csekket.
Ettől függetlenül jól sikerült napnak vetettünk véget este, az ideiglenes otthonunkban párnára hajtva a fejünket…
Következő reggel továbbálltunk Siena-ból, San Marino felé véve az irányt átautóztunk Toszkánán, a lankás gabonaföldeket leváltották a magasabb, erdős részek. (Zalát a Bükk) Jó sokat kanyarogtunk, nem rohantunk, tartottunk egy nagyobb pihenőt Anghiari mellett, mielőtt elhagytuk volna a vidéket. Erre a napra is jutott egy útmenti szerviz, ahol pár régi olasz autó pihent. Éppen befutott a tulajdonos, akinek saját szavaival élve az autók a szenvedélye. Nem tűnt szószátyárnak, extrovertált személyiséggel sem lehetett volna megvádolni, de úgy tűnt az autóiról – köztük egy versenyzésre épített ötszázas FIAT-ról – büszkén és szívesen mesél. Nem vagyok benne biztos, hogy ha egy mai autóval ácsorgunk befelé kukucskálva a kapuja előtt, akkor is ugyanilyen szívélyességgel vezet körbe bemutatni a gyűjteményét. De hát mi nem is azzal voltunk.
Az egyik random pihenőnket, nézelődésünket egy hosszú, de húzós jobbos kanyar után tartottuk, ahol beszélgetésünket végletekig pörgetett belsőégésű erőforrások visítása törte ketté és ezzel úgy rabolva el figyelmemet a párbeszédünkről, mint éhes kutyáét az ugatástól egy szaftos velőscsont-darab. A hang tulajdonosai gyorsan közeledtek és kirobbant a kanyarból egy motor, melynek lovasa mélyen lógott az úttesthez közel, pedig a kétkerekűje is eléggé lapra volt döntve, mindeközben a gáz markolatából vizet facsarva tekerte koppanásig azt, alatta a vasdarab az egyenetlen aszfalton táncolt, mint egy betöretlen mén, de Ő gyakorlott partnerként vitte táncba azt, egyensúlyozva a fizika szabta határvonal külső oldalán. Man-szigetek TT felvételeit idéző pillanat – hisz valóban nem tartott tovább, míg üvöltve tovaszáguldott – volt és virtuális kalapomat mélyen emeltem az addigra már messze járó idegen után.
Akkor irány Rimini, ahol az esti szállásunkat foglaltuk. Senkinek nem kívánom azt az élményt, amit ott éltünk meg… A (sokkal) szebb napokat látott- egyébként tengerparti- szálloda keveréke volt egy vérbeli orosz munkásszállónak és egy harmadik ország béli börtönnek, melyet nyakon öntöttek olcsó rózsaszínnel (Rosa névre hallgatott eme büntetés-végrehajtó intézmény). A képek a foglalási oldalon hazudnak, akárcsak egy csúnya nőről profi fotós által lőtt felvétel az Instragramon, a való megtapasztalásának birtokában ugyan már látod, de addigra túl vagy a randevún… Egy estét kibírunk. Valahogy. A közérzetemen az sem javított, hogy a szanitereken egy egy lovacska ágaskodott, melyeknek hogy volt-e köze Enzo cavallino rampante-jéhez, sosem tudom meg. Gyártott-e vagy adta-e a nevét csaptelepekhez Maranello büszkesége?! Ha igen, az is csak a múltbéli tündöklését világítja meg a helynek éles fénysugárral egy sötét színpadon állva és még szomorúbbá teszi jelenlegi, Tirana- külsőt idéző helyzetét.
Ilyen élmények közepette értünk San Marino-ba, hogy szétnézzünk a városállamban és bevéssük a képét emlékezetünk kőtábláiba. A Nyolcötvenes felkapaszkodott velünk a tetejére, leparkoltuk, csendesen lihegett, szuszogott párat, mi pedig körbesétálva bejártuk az államot az államban… nem volt nehéz dolgunk. Közben egy vendéglátóhely teraszán belenéztem a Forma-1 Európa-nagydíjának olasz nyelvű közvetítésébe pár percre (nekem annyinak tűnt, Vera óráján bizonyosan gyorsabban szaladt körbe-körbe a nagymutató) és megcsodáltuk a kilátást, innen a természet alkotta toronyból a környező tájra, szájtátva bámultuk alattunk a mélyben elterülő panorámát. A nézelődésünk közben botcsinálta meteorológusokká avanzsáltunk és nagy bizonyossággal jósoltuk zivatar közeledtét, ami azért – valljuk meg – nem követelt meg tőlünk nagy tudományos ismereteket, sem levelibékát, vagy szamarat megszégyenítő képességeket. A velünk egy magasságban vonuló felhők közül az egyik nem bírta tovább, kiszakadt a varrás mentén és ömlött belőle az eső, mely innen szemlélve egy hatalmas oszlopként vonult, éppen felénk tartva. Háttérként használva kattant párat a fényképezőgép és szaporázva lépteinket a parkoló felé indultunk, épp a zuhatag megérkeztekor bemenekülve négykerekű esőkabátunkba.
Vacsoránkat a tengerparton költöttünk el inkább (magyarul szendvicseket majszoltunk a sziklákon), és onnan élveztük a naplementét – meg egymás társaságát -, finom leplet hintve ezzel gondolataimban szállásunk hiányosságaira. És arra, hogy az út során először egy mellékutcában parkolva kellett hagyni védtelenül az autót éjszakára…
Kisgyermek markába szorított finom grafit ceruza hegye nem törik úgy ki a papíron, mint az én örömöm, mikor magunk mögött hagytuk a szállodát és az emlékét. Irány Velence, a lagúnák és gondolják városa! Én már többször megfordultam ott, de bármikor szívesen visszatérek oda, nejem viszont még előtte állt ennek az élménynek. Saját első látogatásom Veneziában csalódás volt. valami tökéleteset vártam, valami patent és párhuzam szerinti látványt. Ez helyett azonban büdös, kicsit omlik, kicsit foszlik. Aztán a későbbi ottjártaim során kiépült és elmélyült a szerelem, ami azt hiszem örökké fog tartani.
A parkolóházba megérkezve rá kellett ébrednem- újra-, hogy mennyi homok lefolyt az autógyártás homokóráján, mióta a torinói gyártósor végén először felsírt a mi kis FIAT-unk motorja! A szabály szerint a műszerfal tetején kell hagyni a kulcsot a nyitott járműben, hogy az egymás hegyén-hátán beparkolt autókat a személyzet ki tudja szabadítani ha valamelyikkel odébb kell járni. Hát én ezt nem kívántam volna jobban, mint sánta mókus az erdőtüzet; a csomagtartó tele holmikkal, elektronikus cuccokkal, meg más ne vezesse a hátam mögött. Még valamit tönkretesz, elszakít, mit tudom én. Nem. Nem. Nem akarom. Viszont a régi világban nem úgy volt ám, barátocskám, mint manapság, hogy egy kulccsal nyitogatod az autódat meg azzal el is indítod! De nem ám!
Külön kulcs dukált az ajtónak, külön a csomagtartónak – vagy az én esetemben, a hátra épített motor miatt a gépháztetőnek – és megint másik kulcsot dugtunk a gyújtáskapcsolóba, hogy életre keltsük vele a gépjármű erőforrását. Így a slusszkulcsot levettem a karikáról, elhelyeztem a szélvédő mögé, a másikkal pedig bezártam az ajtókat és zsebre dugtam. Küldetés teljesítve, kecske is, káposzta is esete. (Mindenki megnyugtatására közlöm, üresben volt a váltó és a 670 kilós tömegét fél kézzel odébb lehet gurítani, akár a parkoló túlsó feléig is, pulzusemelkedés nélküli könnyedséggel.)
Sok legyalogolt óra után nem olyan őszinte a mosolygunk, bejártuk a nevezetességeket, fagyit ettünk, ha nem is karneváli szinten, de tülekedtünk a tömegben. Nem lehetne elintézni, hogy ha mi jövünk, legközelebb ne legyenek turisták rajtunk kívül?! Betévedtünk egy mellékutcába és olyan jó volt az a pár percnyi csend és nyugalom, csak enni a fagyinkat, szót váltani, úszni az ódon falak sugározza atmoszférában. Ugyanakkor Velence, mint mindig, most is elvarázsolt, valószerűtlen létezésével, különös életvitelével, most már hormonként ható dohos illatával. Remélem nem utoljára jártunk itt sem!
Jesolo-ig kellett csak autóznunk, az aznap esti és utazásunk utolsó szállására, mely- szerencsére- feledtette az előző éjszaka rémálomszerű emlékét. Teraszán megvacsoráztunk – ahonnan remek kilátás nyílt a sarkon parkoló autónkra – és noha térdig volt lejárva mindkettőnk alsó végtagja, elsétáltunk a közeli, napágyakkal téli, de üresen kongó tengerpartra. A kissé zord körülmények elriasztották a turisták hadát az esti fürdőzéstől, fújt a szél és hideg volt a parton nagyon. Nem az a tipikus nyaralós időjárás, de engem szorított az idő, hisz holnap reggel már indulunk haza, így belegyalogoltam a naplementében tükröződő habokba. Térdig. Kabátban.
Reggel, miután körbejártam az utcán éjszakázó autót, elköltöttük a svédasztalos reggelinket, melyre feltette a koronát, hogy-az elromlott kávégép helyett- a szálloda bárjában egy barista szolgáltatta az éltető feketét. Soha rosszabbul ne induljon a napom, még akkor se, ha ez a nap már az elválásról szól. Mármint Itália és köztünk, nem a házasságunk fonala szabatott ennyire rövidre.
Eljátszottuk az ismert és addigra már jól begyakorolt forgatókönyv szerinti bepakolást és a gépészet életre keltését, kényelmesen berendezkedtünk az üléseinkbe és ledaráltuk a hazától elválasztó négy és félszáz kilométert, mely során végre sütött a nap és megcsodáltuk Szlovénia autópálya menti szépségeit is.
Mint ebek által űzött vad mikor megpihen végre az erdő simogató sűrűjében, úgy érkeztünk mi is haza, 2 615 000 méterrel és rengeteg élménnyel a hátunk mögött az elmúlt 10 napban, hihetetlennek tűnő emlékképek kavargásával elménkben és egy trófeafallal felérő matricagyűjteménnyel az autó ablakán. Fáradtak voltunk- e?! Hát persze! Megérte?! Többszörösen is! Pár nap múlva már indultunk volna vissza, ha lehet?! A kérdést sem értem…