Új rovatot indítunk a vancello.hu-n, lehetőséget adva ezzel olyan szerzőknek, akik eddig nem nagyon kaptak nyilvánosságot. Ha van egy jó autós témájú írásod, akár Te is szót kaphatsz nálunk! Várjuk a jelentkezésedet a vancello@vancello.hu e-mail címen! Határidő nincs, ez ugyanis nem verseny, hanem egy lehetőség.
Első alkalommal Csipszer Máté cikkét olvashatjátok, jó szórakozást kívánok hozzá!
-Vancello-
Mindenkinek minden korszakában megvannak a maga vágyai. Emlékszel gyerekkorodból a szüleid ábrázatára, miközben toporzékoltál a játékboltban? Igen, az alig észrevehető csillogás a szemükben a vigasztalás közben csipetnyi szánalom volt, tudod jól. Persze látták ők, hogy az a játék neked akkor nagyon kell, de tudták, hogy úgyis tönkreteszed, összetöröd, de ha netán mégsem, akkor kisvártatva megunod majd a normális jellemfejlődés miatt, csak a szeretetük mentette meg az irhád, hogy esetleg megkaphasd.
A formaterv egyértelműen pénteken 16:50 és 16:59 között készült.
20 évvel később már inkább olyan tárgyak után vágyakozol igazán, amiket nem kaphatsz meg soha. Vagy azért, mert elérhetetlenül drága, vagy azért, mert házas vagy, vagy – és ez nagyon durva dolog, a felnőttkor átka -, az ésszerűség gátol, egész egyszerűen tudod, hogy ostobaság lenne megvenni. Ezen a ponton gyakran kerül képbe autó, persze tipikusan csak akkor, ha a lábaid közt van mit megmarkolnod.
Ma már ugyan nem járok játékboltokban, de mivel anya csak egy van és jellemzően nem vele beszélgetek autókról, így a lesajnáló tekintetet nem leplezi soha senki előttem, hanem mint egy neonreklám, villog a pofámba.
– Mi a kedvenc autód?
– Toyota Corolla GT AE86.
– Ahha… az valami új?
– 1983-’87 között gyártották.
– Ja… És mit szólsz az időjáráshoz?
Igen, az értetlenséggel vegyített szánalom, ami áradt ilyenkor az emberekből, szinte égette a testem. És nem is tudtam őket hibáztatni, ráadásul gyakran tudtukon kívül kíméletlenül le is döftek egy egyszerű „miért?” szócskával. Hisz fel tudtam én mondani a leckét a pillekönnyű autó tökéletes súlyelosztásáról, a valószerűtlenül pörgős, erős motorról, hátul sperrdiffin keresztül kapirgáló hajtásról, de közben titkon én is szántam magam, hisz fogalmam sem volt, miről beszélek. Ostoba tini voltam, aki a suli legjobb csajáról csak ábrándozott, miközben úgy csinált, mint akinek már megvolt.
És most, sok évvel később itt fekszik előttem a Kornélia, csak rám vár. Minden porcikámmal meg akarom kapni az élményt, de mi van, ha nem olyan, amilyennek elképzelem évek óta? Ha netán unalmas fadarab, a szenvedély csírájától is mentes dög? Rettegtem.
Eleve nem a külsejéért szereti senki. Ennél rondább autó nem sok van ezen a világon, szinte SEMMI érdekes nincs a kasztnin. Ami van, az meg inkább szánalmas komédia. Ez itt ráadásul minimum háromszor volt a sírból visszahozva és szabad szemmel látható mértékben porlad. Minden egyes zápor után érezhetően könnyebb lehet a bódé, a természet kegyetlenül visszaveszi, ami az övé, ez pedig már fáradt a védekezéshez. Japán Lada.
Talán innen nézve a legocsmányabb. Úristen, már-már játékos a benzinbeöntő nyílás formája!
Feltártam a hatalmas – de érzésre max. 10 kg – ajtót az anyós oldalán és beültem a 26 év alatt is alig kiült ülésbe, abban hihetetlen, de van anyag. Kárpit alig van máshol az utastérben, szinte minden valami habosított műanyag izé, de sehol sem repedezik. Az ajtózseb bonyolultságán még csak szórakozottan elmosolyodtam, de a padlóból kinőtt huplin már hahotáznom kellett. Mind a két első ülés előtt van egy óriási hegy, azokon ülünk, mint a túl nagyra nőtt kakasok, de a szemétdomb érzet nem csak ettől garantált.
A motor negyed fordulatra beindul és unottan elkezd alapjáraton váratlanul csendesen dolgozni. Elindulunk. Reccs. Nyekk!!! Ropp… Csak a karosszéria nyeklik-nyaklik menet közben, sokszor összetört és összeforrasztott csontok zenéje ez a javából, a tulaj a kérdő tekintetet már rutinosan megelőzve tájékoztat, hogy a padlólemez csöppet fáradt. Ajjaj.
Hátsó futó, 99%-ban ugyanaz a megoldás, mint egy ezeröcsi alatt. A padlón minden rohad. Az igazán finom falatok sunyin betakarva alvázvédővel, de ez nem tompítja a csámcsogás zaját, zabál a rozsda.
A motortérben a torony alatti rész a nyúlványnál az érdekes. Itt nem különösebben kéne kilátni az anyaföldre.
Hossztartók, kereszttartók, csomagtér alja, ajtók alja, emelőpontok már haldokolnak, ahogy rájuk néztem, sírva pillantottak vissza, hogy segítsek rajtuk. Ők még nem tudják, amit én igen, hogy a tulajdonos már előkészítette a terepet a megoldáshoz, közeleg a rehab. De végülis minél jobban korhad az autó, annál könnyebb, lássuk, minek teszi ez egyszerűbbé a dolgát!
A gépházon látszik, hogy még emberek számára volt tervezve minden porcikája, szellős, benne a világ egyik legjobb motorjával, ami miatt igazán nem kellett volna szempontnak lennie a szerelhetőségnek. Főleg ez az 1.6-os remekmű az, ami miatt vártam már, hogy vezethessem. De még mindig az előjáték van soron, mindenesetre ekkor már átrakhatom a testem a bal oldali székbe.
A beltér finoman szólva egyszerű, a kormány kissé nagy, de ez az egyetlen segítség a parkoláshoz, nincs szervó. Központi zár sincs. Rádió sincs. Fűtés tán van.
Műszerfal light.
A fordulatszámmérőn nem viccből kezdődnek ott a piros vonalkák, ahol.
Pedálok könnyen járnak, váltó egyesbe, amely művelet olyan érzés, mint akármelyik huszonéves Toyotában. Vagy mint egy új Renaultban. Pedig nincs kímélve, ez nem munkába járós gép, valószínűleg soha nem is volt az. Játékszer ez, amivel a mai napig járnak ki pályákra gyakorolni, de most a tulaj kérésére nem lehet vele keresztet vetni, épp új gumik vannak rajta. Váltó ekkor már úgy van, ahogy az elején említett suli szépével én magam lettem volna szívesen annó, kettesben. Padlógáz, és ez nem csak a fordulatszámmérőn a mutató mozgását, hanem egyúttal a pofámon lévő vigyor szélességét is szabályozza. Szegény füleim közben alig képesek követni a zenét, ez a motor minden fordulaton teljesen máshogy szól, 4600-nál ordít, 4601-nél vonyít. 7800-nál pedig egész egyszerűen letépi a fejed és a nyakadba ordít, de mindezt kéjesen. A tulaj valószínűleg nem véletlenül szólítja úgy, hogy „kis kurva”.
Ott középen az a tárgy olyan dolog, amiért érdemes volt megtörténnie az ősrobbanásnak.
Fékezni kell, amit úgy próbálok megvalósítani, hogy rálépek a középső pedálra. Mintha lassulna, de bíróság előtt nem állítanám ezt határozottan. Olyasmi az érzés, mintha kinyitottam volna az ajtót és lábbal próbálnám megállítani az autót. Kicsit jobban beletaposok. Így már mintha az utas talpa is a betonon szikrázna segítségképpen. Végül magam sem tudom hogyan, de sikerült megállni betétlap elővétele nélkül a lámpánál állók mögött. Ez a jelenség nem ért váratlanul, hisz nekem is van huszonéves japán csodám, tudom, hogy megáll ez, de egy jó erőben lévő vádli és comb kötelező kellékek. Pedig lendületről szó sincs, ez az egész gép kb. 950kg. Így vasoxid formájában még tán ennyi sem. Ez elképesztő módon érződik is a viselkedésén, nemhiába használják ezt a típust a világon mindenhol driftre a mai napig. Így a 124LE elég a kis bodega élvezhető gyorsításához, ami 0-100 között kb. 9 másodpercig tartó élvezkedést jelent. Biztonságérzet viszont a papírkasztni miatt gyakorlatilag nincs, maximális tisztelet azoknak, akik ezzel versenyeznek. Ráadásul a keresztben közlekedés vele 300LE híján sok ügyességet kíván, van vele meló rendesen, de a szinte tökéletes 49-51%-os súlyelosztás sokat segíthet ebben.
Ezen a ponton elnézést kell kérnem tőle, amiért a Ladával egy lapon említettem. Van pár közös vonásuk, de ezek miatt galádság a közös nevezőre hozás, ugyanis van egy hatalmas különbség, ami nemcsak beárnyékolja, hanem egyenesen széttapossa a hasonlóságaikat. Ez pedig a megbízhatóság. A konkrét példány évtizedek óta van kíméletlen használatban, rommá van rohadva, valószínűleg össze is lett törve jópárszor, több ember használta, mint Kelemen Annát, de mégis mindig beindul, lelkesen rohan, ha kell keresztben, a bogarak útját az ajtókkal eltérítve.
Így nem látod soha az út szélén.
Viszont ezt leszámítva valamiért nem veszi be a gyomrom zokszó nélkül, hogy ezt az egész autót szándékosan tervezték ilyenre. Ugyanis annyi apróság van, ami miatt egy szerencsétlen kis vakarék benyomását kelti, a formája, a huplik az első üléseknél, a beltér, a világítását elnyomja pár arra szálló szentjánosbogár, de pl. az ablaktörlőket sem lehet felnyitni, mert a motorháztető útban van… Tudom, hogy hihetetlen, de képpel tudom bizonyítani.
A lapátok cseréje nem könnyű, csak pár centire lehet elemelni őket a szélvédőtől.
Bennem motoszkál, hogy az óramű finomságú motor és váltó mellett hogyhogy nem terjedt ki a Japán precizitás ilyen részletekre? Nem drága dolgokról van szó, sem megoldhatatlanokról. De a valószínű megoldáshoz elég ránéznem az én Celicámra, ami szintén a 80-as évekből maradt vissza.
Ez a Corolla is szenvedélyből lett tervezve, csak a célközönség volt más. Az összhang annyira csodálatos élménnyé áll össze a vezetés közben, hogy az ilyen apróságok nem számítanak, hisz szinte kettéreped a fejed a mosolytól, amit okozni képes, belülről pedig nem látod, hogy randa. Ennek az élményosztás a küldetése, idestova 30 éve. Annyira tökéletesen látja el ezt a feladatát, hogy a tulaj 9 éves utóda már most kijelentette, hogy ez az Ő autója lesz, ha meglesz a jogosítványa. Bizony, ez a földkerekség talán egyetlen Hacsirokuja, amiben gyerekülés van.
Megvolt Kornélia… Az eltelt évek alatt, amíg vártam rá, kicsit ugyan megereszkedtek a mellei, és ráncosabb lett a bőre, mintha még a szája is kicsit büdös lett volna most, de a tűz olyan erővel lobog benne, annyira tele van szenvedéllyel, hogy egyáltalán nem csalódtam. Ilyennek képzeltem, ezt vártam, nem érdekel, hogy öreg és már törékenyek a csontjai. Madonna sem 20 éves már, de az életemet teszem rá, hogy nem hagynád ki. Valószínűleg még tudja az üveges trükköt is.
Én mindenesetre kihúzhatok egy sort a képzeletbeli listáról, amin fel vannak sorolva, amiket meg kell tennem az életben. De ahogy nézem, még egy párszor fel van írva ugyanez.
