Vidám léggömb – Mazda 121 teszt

1990-et írunk. A Fiat ontja magából a szögletes Uno-t és Tipo-t. A Volkswagennél a szintén szögletes kettes Golf és a Polo vannak gyártásban, a Renault meg éppen bemutatja az első Clio-t. Ebbe a közegbe érkezik a Mazda újdonsága, a 121-es (Japánban Autozam Revue néven forgalmazták). Ez az autó annyira formabontóra sikerült, hogy lehetetlen volt nem észrevenni.

Első ránézésre könnyen megállapítható, hogy csajos autóról van szó. Ennek ellenére a vezetőülésben helyet foglalva nekem is mosolyt tudott csalni az arcomra. Ebben jelentős szerepet játszott a tető, vagyis annak „hiánya”, valamint a nyári napsütés.  Nem tudom, hogy lemeztetővel milyennek érezném, nekem így volt kerek ez az autó.

187 cm magas vagyok, de könnyen kényelembe helyezem magam a rövid városi próbaútra, nem érzem, hogy szorított helyzetben lennék. A fejem felett rengeteg a hely még, és hátul sem kellene behúzott nyakkal ülnöm – éljen a lufi-formájú tető! Elöl nem látom a motorháztető végét, viszont ezen kívül tökéletesen kilátni minden irányba. Hátul a vastag C oszlopot a viccesen rövid hátsó túlnyúlás miatt nem érzem zavarónak tolatáskor.

Ehhez képest egy VW Polo, vagy egy Škoda Fabia valóságos bunkernek hat, a 121-es nem zár el minket a külvilágtól, enged körülnézni. Hátul nem találok parkolós-meghúzós sérülést, csak az első lökhárító jobb oldalán éktelenkedik hasonló. A japán brosúrában látható, hogy a célközönségre gondolva kapható volt utólag felszerelhető szélességjelző is előre.

Ha már kiszálltam, és körbejárom harci sebeket keresve, akkor megnézem a csomagtartót is. A rakodónyílása elég kicsi, de a szűk nyíláson három bőröndöt (kipróbáltuk) be lehet egymás mellé tuszkolni úgy, hogy maradjon még mellette hely. Ha ez mégsem volna elég, akkor a hátsó ülés osztva dönthető, kinyitott tetővel meg akár egy zsiráfbébit is fuvarozhatnánk vele. A csomagtérfedél szinte rányílik a hátsó szélvédőre, a zártól műanyag burkolat védi a fejünket rakodáskor.

A műszerfal kék számlapja könnyen leolvasható és mindenről tájékoztat, amire szükségünk lehet. A kormány szervós – ebből kifolyólag könnyű tekerni, valamint eléggé direktnek is érzem. A kapcsolók mind könnyen elérhetők és kezelhetők, látszik rajtuk, hogy nem dokkmunkás kezeknek tervezték őket, és ugyanezt érezni a pedálokon is. Aggódtam, hogy a nagy talpaimmal össze-vissza nyomkodom majd őket, de még nekem is megfelelt a kiosztásuk. A középkonzol kicsit vágja a lábam, de egy Fiat Punto-hoz képest ez semmiség, abban például elviselhetetlen volt. Az ajtókra jutott némi tarka szövet, amúgy a kopogós, de annál tartósabb szürke színű plasztik-belső ölel körbe minket. Itt látszik a legjobban a kis Mazda kora.

Mindezzel azonban egy 121-tulajdonos nem sokat foglalkozik, mert a visszapillantó tükör előtt, a tetőn látható gombok közül egyet megnyomva a villanymotor néhány röpke másodperc alatt elővarázsolja nekünk a kék eget és a napsütést. A 18 éves vászontető kicsit akadozik, cseppet fáradtnak tűnik már, de nem ázik be. Állítólag ez nem egyedi eset – strapabíró a konstrukció. Érdekes lépés volt a Mazdától, hogy a hátsó utasok is nyithatják-zárhatják a tetőt. Ezt a funkciót elöl egy külön gombbal lehet letiltani arra az esetre, ha mondjuk gyerekek kerülnének a hátsó ülésre.

Menet közben aztán kijön a guruló szappanbuborék egyik hátránya, ugyanis eléggé meg tud dőlni az élesebb kanyarokban, a magas építés miatt talán többnek is érezni a valóságosnál. Ettől függetlenül nem tartom katasztrofálisnak a dolgot, de elsőre meglepődtem. Egy Wagon R+-ból, vagy Ignisből átülve talán meg sem jegyeztem volna ezt. Az 1.3-as, 16 szelepes, egy vezérműtengelyes motor és az ötsebességes váltó fürge kis jószággá teszi a Mazda 121-est. Kifejezetten élvezetes volt vele a városi autózás, leengedett ablakokkal és nyitott tetővel is végtelenül csendes volt, sem a motorhang, sem a menetszél nem volt zavaró, normál hangerővel lehetett benne beszélgetni.

A normál hangerejű beszélgetésben szó esett a másik rossz tulajdonságról is: a 121-est nem csak a tulajdonosa, hanem a rozsda is szereti, a tesztelt példány is rövidesen küszöbcserén esik át. A szerelőaknában alánézve látni lehetett, hogy inkább hátul kezdte ki az idő, de korántsem tűnik menthetetlennek, pedig elölről-hátulról volt törve már. Elég sok 121-est látni alapozóval lekent hátsó sárvédőívekkel, a kipróbált autón is megtörtént már a javítás. Amalgám tömés ez egy amúgy hibátlan fogsoron.

A negatív tulajdonságoknak hamar a végére érünk. Az autó tulajdonosa négy éve nyúzza a Breki nevű gépet, és ez alatt csak kopóalkatrészeket és olajat kellett cserélni. A legendás japán megbízhatóság itt is tetten érhető. A fogyasztásra sem lehet panasz: a legrosszabb esetben is beéri városban 7 liter benzinnel, de autópályán megpakolva sem kér többet 6,5 liternél, ennyit számolhatunk átlagfogyasztásnak is.

Hogy kinek ajánlanám? Elsősorban olyan nőknek, akiknek nem kenyerük az unalmas szürkeség, és szeretik a napfényt.  Másodsorban pedig olyan olyan nőknek, akiknek nem kenyerük az unalmas szürkeség, és szeretik a napfényt. :))) Nevetségesen alacsony az ára – 200 ezer körül már nyitható tetős változatot kapni. Fenntartási költsége és könnyű kezelhetősége, átláthatósága okán tökéletes lehet első autónak is.

Ez az autó még mindig feltűnő jelenség, igazi örökifjú alkat, a zebrák mellett elhaladva rendszeresen utána fordultak a gyalogosok, és a mellettünk haladó autókból is átpillantottak, gondolom nem az én képemre számítottak. A nőies külső ellenére biztosra veszem, hogy ha ilyet vesz a csajod, néha el fogod kérni tőle egy körre, és nem érzed majd kényelmetlenül magad benne, amikor átgurulsz vele a városon. Azt mondtam már, hogy volt belőle rallyautó is?

Total
0
Megosztások
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Kapcsolódó bejegyzések
Total
0
Share