Velodrom Millenáris: vissza a jövőbe!

Július első hétvégéjén ismét különleges élményben volt részünk. Kilátogattunk a Velodrom Millenáris 2013 nevű rendezvényre, hogy aztán a hőségtől és a látottaktól elkábulva meredten bambulhassunk magunk elé, lassan feldolgozva a minket ért benzinillatú ingereket. Valerie és Cash a pixeleket reszelgette, miközben én gondolatban újra és újra végigjártam a Velodrom ódon betonteknőjét, hogy a lehető legjobb formában adhassam át Neked azt, aminek részesei lehettünk.

VALERIE FANTASZTIKUS FOTÓI A KÉPRE KATTINTVA ÉRHETŐK EL.

Nem kezdődhet jobban a megérkezés egy Lancia-rajongó számára, mint hogy leparkolva és az autóból kiszállva rögtön egy Lancia Beta Montecarlo mellett teremjen, ami a kígyózó veterán-sorból messziről kitűnt valószerűtlen formájával és ragyogó fehér színével. Nem csak az autók, hanem az érdeklődők is hosszú sorban várakoztak a belépésre, szerencsére árnyék is volt és a belépés is egész jó tempóban haladt. Az épület melletti parkolóban aztán CaSh már rá is vetette magát a nyitott tetővel ácsorgó Messerschmitt Kabinenrollerre. Miközben körbefotózta, a nem messze elhaladó sorban a legkülönfélébb gyártású és korú autók araszoltak befelé egymás után. Mi is elindultunk, hogy a rövid árnyékos átjáró után elnyeljen minket a Velodrom színes, motorzajos forgataga.

Harry Hard, a keletnémet felnőttfilm-ipar álló csillaga egy Trabanttal érkezett. 🙂

A szervezők kérésének megfelelően – miszerint lehetőleg mindenki 70-es évek előtti viseletben érkezzen – a nézelődők között fel lehetett fedezni Frédi-Bénis, kopott kék munkásköpenyes-svájcisapkás, 70-es évekbeli motoros rendőr-egyenruhás, harmincas évekbeli dámás, és pöttyös szoknyás-rakkendrollos résztvevőket is, csak ez megér egy külön albumot.

Volt egy kis időnk, mielőtt mindent elleptek volna a látogatók, így a csapat fotós tagjai nekiláttak megörökíteni az autókat és motorokat, amíg könnyebb dolguk van. Eközben a hangszórókból régi zenék szóltak, a döntött pályán pedig egy modern versenybringa, és egy nagyon régi kerékpár körözgetett, ez az ő otthonuk, a gépek csak vendégek itt.

IDŐUTAZÓK – VALERIE PORTRÉI A KÉPRE KATTINTVA ÉRHETŐK EL.

A pálya mellett, a füvön Mercedes, Jaguar, Alfa Romeo, Trabant, NSU, és VW Bogár parkolt be egymás mellé szép sorjában, közben itt-ott felzengett egy-egy régi kétkerekű is. Emitt egy krossz-Pannonia, ott meg egy Sachs, mellettünk Jawa Perak pöfögött el, miközben szemben egy őskövület merev vázas lélekvesztő pattogott a kiszáradt fűcsomókon.  A pálya közepén elterülő óriási betonplacc bejáratánál aztán térdre kényszerített az első négykerekű is: egy Fiat Abarth 1000, ami nyitott motorháztetővel kellette magát. Autós kukkolás ez kérem, belestem a lemezruha alá. Ha csak egy széria kacat, akkor is beindul a nyáltermelésem a karburátorházba öntött Weber felirat láttán, ez a motor viszont nagyon nem tűnt szériának. A motorkából kitekergőző bandázsolt kipufogócska csak fokozta a látványt. Egy olyan hűtőbordás olajteknőt pedig, ami alulról foglalta keretbe a gépszívet, be kell szereznem szobadísznek, perverzen egyszerű és szép. A tölcsér formájú kipufogóját ott helyben átkereszteltem kitrombitálónak, később elő is adtak vele egy remek szólót a pályán. Néha, mikor arra jártunk, oda- oda pillantottam a gépre, szabályosan sorba kellett állni a motortérhez.
Persze nem csak erre az autóra volt ez jellemző, hiszen a placcon jobbra elindulva a Gulf- és Mini-stand után megálljt parancsolt a felismerés a lábaimnak: egy Honda S600 állt velem szemben. A kis piros japó kabrió szívbemarkolóan szép volt, és végtelenül filigrán, a Mini szumó-birkózónak tűnt mellette. Nem tudom, mennyi van belőle Európának ezen a részén, de nem hinném, hogy ötnél több.

Bevallottan olaszautó-rajongó vagyok, így a következő autókat szinte simogattam a tekintetemmel. Alfa Romeók voltak. Egy Giulia, és egy Montreal álltak békésen egymás mellett. Míg a Giulia a végtelenül harmonikus négyajtósságával, addig a Montreal a rácsos szemöldökével és hegyes orrával igyekezett levenni a lábamról.

Általában sikerül 10 perc alatt lehiggadnom egy ilyen rendezvényen, de most a forgatag, az itt-ott rendre beindított motorok hangja, és a háttérzene szabályosan megbabonázott. Minden higgadtságomat hátrahagyva cikáztam át a szemközti sorban álló Fiat X 1/9-esekhez, egyik percben még őket, a másikban már a Borgward Isabella kombit nézve. Míg előbbi egy gyakorlatilag a Lampredi-motorra cipőkanállal felfeszített Bertone tervezésű kétüléses lapos ék, addig utóbbi egy domború, meredek szélvédőjű családi autó, elég kontrasztosak voltak egymás mellett. Később a Borgward formáját elemelte a Wartburghoz az eisenachi gyár, így a vasfüggöny innenső oldalán is megismerhettük.

  A sor végén VW-k álltak, egyikük egy kabrió- szerintem inkább a VW Depó találkozóra illett, mint a veteránok közé, a másik pedig egy egyszerűbb, de a szememnek annál kellemesebb szerkezet volt. A sarokban, és a placc végén aztán szépen sorakoztak egymás után a körlámpás Zsigulik a 70-es évek elejéről. A kör alakú visszapillantó tükör, a teli orr, a babás lökhárító szinte mindegyiken ott figyelt, remekül mutattak az Alfák és Fiatok után is, a történelem részei már, ami történelmünké. Két darab lógott ki a sorból: két 2107-es. Szép volt mind a kettő, de valahogy nem illettek a köröttük álló autók sorába. Nehéz lesz elfogadni a látványukat az ilyen eseményeken – elvileg lehetnek már 30 éves példányok – szerintem a bolygó ezen részén még legalább tíz-tizenöt évig nem számítanak majd a szó szigorú értelmében vett klasszikusnak.

CASH GIGA-ALBUMA A KÉPRE KATTINTVA ÉRHETŐ EL.

A megnyerő VAZ-mező után a Riga-erdőben veszett el a tekintetem. Nem vagyok motoros ember, de azért kiszúrtam egy Verhovinát is a sorban, amire nagyon büszke voltam (fogadjunk, hogy volt több is…). : ) Itthon aztán kigugliztam, mit is keresett a sorban, a Wikipedia szerint szerkezetileg azonos a Rigával. A Riga Klub is invitált minket a Velodromba (köszönjük nekik is), a Facebook-oldalukon azt is megtudtam, hogy ingyenes tombola segítségével kisorsolnak egy ilyen kismotort, nem tudom, végül ki lett a szerencsés, és mihez kezdett a nyereményével. Miközben a Riga-rengeteget elhagyva a vadítóan piros Škoda Spartak és a Fiat 127 között cikáztunk Vancellonéval – neki az előbbi, nekem az utóbbiak tetszettek jobban – körülöttünk a döntött pályán rendre körözgettek a csoportokba verődött gépek. Előbb a motorosok, aztán az autósok álltak sorba, a hanggal és a látvánnyal elvonva a figyelmet a nyugalomban lévő gépekről. A piros Honda S600 Cabrio is végigsuhant a döntött íveken, mint apró bogár a betonjárdán. A rút hasonlat ellenére rendkívül kellemes látvány volt.

A Spartak mellett a Balatoni-Sándor páros egykori Škoda 110 Rallye versenyautója ácsorgott. Nem házi gyártmány, hanem eredeti, gyári versenyautó, alig 100 példány készült belőle a 70-es évek elején. A mellette álló 130 RS replika ugyan feltűnőbb, de emez sokkal komolyabb reli(rally)kviának számít a nyomkodásért könyörgő  Halda-számlálójával, meg a simogatni való sportkormányával.

Átellenben egy Tatra 603 és egy Zaporozsec szemlélte méltósággal az eseményeket. Sikerült a gépillat-fétisemet kiélni rajtuk, a Tatra nyitott motorterétől alig bírtam szabadulni, a léghűtéses V8-nak valami hihetetlen jó szaga volt. Hahó, Wunder-Baumék, ilyen autóillatosítót kéne fejleszteni, nem „New Car” illatút!

Szintén itt ácsorgott magányosan a földet szimatolva egy Renault R10. A műértők persze megálltak mellette is, de a közeli 130 RS rendesen elvonta a figyelmet. Nem csak a cseh, hanem a házon belüli konkurencia is erős volt, egy R5 Turbo formájában. A láthatóan használatban lévő autót nézve csak hitetlenkedve vigyorogtunk egymásra. Minden kis karc, és alkatrész tökéletes en mutatott rajta, nem kiállítási darab, hanem igazi élő autó, a motorháztetején Ragnotti mester aláírásával.

Sajnos ellőttem már a bogaras hasonlatot, pedig pont megfelelt volna szemben álló piros alapon fehér pöttyökkel díszített VW Karmann-Ghiához. Volt egy kabrió is valahol a sorban, Vancellonét alig bírtam elcsalogatni mellőle.
Ezután Danuviák következtek szép egymásutánban, velük szemben Harley-Davidson és rendőrségi P21 Pannonia pihent pompázva, 1975-ös felirattal. Abban az évben ért véget a csepeli történet. Bevallom, a Danuviáknál elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában, hiszen kisgyerekként az öcsémmel két ilyen gépen játszottunk. Szerettem a Danuviáink málló nyergét, a rozsdásodó festését, a kopott kormányát, betűzgetni a totyakos gumiján a feliratot, a benzinszagot is szerettem, ami a tankjából áradt, ha lecsavartuk a tanksapkát…

A következő autónál majdnem megszólaltam, hogy milyen szép ez a Dacia, amikor megláttam, hogy egy Renault R12-vel van dolgom. A belterén időzött el a legtöbbet a tekintetem, a franciák nagyon tudtak már akkoriban is valamit. Épp azon gondolkoztam, hogy milyen szép is volt az, amikor minden nemzet építgette a saját autóit – az R12-es Renaulton is minden Made in France-feliratos volt – amikor váratlanul hátba támadott minket egy poloska. Egy apró piros poloska, az Alpine-félék családjából. Egy A110-es törpült ott előttünk a maga teljes valójában. A stáb egyszerre kapkodott levegőért, miközben a kis legendát körbeállták a látogatók. Nem tudok olyat mondani, ami akkor és ott menőbb volt ennél az apró fenevadnál, amibe szerintem feldarabolva se férnék be.

A kábulatnál aztán erősebb lett a zaj. A közeli sátor alatt egy 125-ös MZ-et indítottak be, körülöttük csillogó szemű örökifjakkal. Szabó II László motorja volt a hang forrása. A róla szóló könyvet itt mutatták be, ezért én is beleolvastam a versenyző élettörténetébe, mielőtt elindultunk. Annyit tudtam róla régebbi újságokból, hogy sokszoros magyar bajnok, és hogy indult a VB-n, de azt már nem, hogy a sokszoros az pontosan 22 bajnoki címet jelent, és hogy a 125-ösök között többször is győzni tudott az MZ versenyzőjeként. Később aztán 250-es Yamahára nyergelt – ami szintén itt pihent mellettünk, de egy közúti baleset után felhagyott a versenyzéssel. A rövid áttekintés talán kicsit száraznak tűnik, de higgyétek el, azok, akik ezekre az őrjöngő, magas fordulatszámon üvöltő, 60-as évekbeli versenymotorokra rá mertek ülni, nagyon tökös gyerekek voltak. Minden tiszteletem az övék.

Igazából most le kellene írnom még négyszer ugyanezt kisebb-nagyobb módosításokkal, hiszen nem egyszer jártuk körbe a sorokat, sőt a lelátóra is visszavonultunk egy kicsit, mert elég forró volt a levegő a betongyűrű közepén. A rendezők ebben is kitettek magukért, vízpermetes ventillátorokkal hűthették magukat azok, akik már nem bírták tovább.
A pálya menti füves területen is végigsétáltunk, hiszen a megérkezésünk óta jelentősen bővült a felhozatal. Volt ott Bogár, Kacsa, Jaguar, szóval nagyon állatok voltak a gépek.:)

CaSh egy 911-es Porschét nyálcsorgott körbe, míg én egy eddig még csak képről ismert Plymouth Satellite  porszívóorra előtt vertem tábort. Mellette állt egy zöld Strichacht – magyarul állólámpás Mercedes, egész aprónak tűnt a jenki dög árnyékában, pedig azért nem olyan kicsi autó. Ha jól sejtem, Csikós Zsolt, az ország legjobb autós újságírója érkezett vele, mert ő is felbukkant a tömegben néha, bőszen fényképezve. A sárgálló Plymouth-lemezóceán túlsó partján egy Polski Fiat 125p, hétköznapibb nevén Nagypolski horgonyzott. A fél gyerekkoromat egy ilyen autó hátsó ülésén töltöttem, a nosztalgia-skálán ezért elfogultságból tőlem a maximális pontszámot kapta.

Magyarországon nem jellemző a japán veteránautó, ezért is néztük alaposabban körbe a szintén itt parkoló Toyota Corolla Lift Back-et.  Feltételezem, hogy ásítottál egyet a nevet olvasva, de annyira ritka, és annyira érdekes a formája, hogy egyáltalán nem nevezném unalmasnak. Az én szememben igazi klasszikus volt ő is.

Miután százötvenhetedszer is körbejártunk mindent (egyszerűen nem lehetett megunni), a lelátó alatt, a pálya mellett vertünk tanyát. Az autók kis csoportokban hajtottak fel a pályára, volt olasz, francia, meg német csoport is, így még intenzívebb volt az élmény. Elég szürreális, hogy szinte felülnézetből látod a falon guruló autókat, ráadásul olyanokat, mint a hörgő PRV blokkos Alpine A310, ami rendre utoléri az előtte guruló A110-est, miközben előttük egy R5 Turbo halad.  A fényképezőgépek kattogását aztán egy Lancia Fulvia HF raliautó nyomja el, miközben az előző turnus guminyikkanások közepette lehajt a pályáról. Folytatódik az időutazás, csak az autók mások. Mint egy benzingőzös tornádó, úgy hasít egy fekete, bukócsöves Fiat X 1/9, sajnos kilóg a sorból a viselkedésével, hiszen a többiek kulturáltan köröznek, míg ő vadul, nagyokat fékezget az értékes Bertone tervezte hátsók mögött. Lassításra intik, hiszen nem verseny ez, hanem ünnep, a régi gépek ünnepe.

Ritkák az öreg japán gépek… 🙂

Nehéz szívvel, de búcsút kell intenünk a Velodromnak. Fáradtan kifelé bandukolva CaSh még körbelő egy Citroën DS-t, a kapun kilépve pedig egy Fiat Topolino mosolyog az arcunkba. Közben már arról beszélgetünk, jövőre milyen jelmezbe öltözzön be a csapat, hiszen ez mégiscsak úgy lenne az igazi. Jó nap volt, nagyon jó. Köszönjük, hogy ott lehettünk, reméljük, még sokszor részesei lehetünk.

Total
0
Shares
4 hozzászolás
  1. az Alfás részhez: a fotón a Monti mellett pont az Alfetta szerepel 🙂 szóval 3 Alfa is volt 🙂

  2. @Spica: igazából emlékezetből írtam, és nem mindig volt meg pontosan, melyik gép hol állt.
    Nem említettem meg minden gépet, csak ami a legjobban megmaradt fejben, így maradtak ki pl. a BMW-k is. Ettől függetlenül mindegyik Alfa és BMW szép volt. 🙂

  3. Klassz írás és gyönyörűek a képek is!
    A Velodrom egy élmény, aki még nem volt az nem tudja elképzelni sem.

Vélemény, hozzászólás?

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Kapcsolódó bejegyzések
Total
0
Share