Olasz kenguru!

Zagato, Giugiaro, Bertone és Pininfarina. Nem hallottam még olyan történetről, amiben együtt szerepelt volna ez a négy nagy név, és ez még semmi. Lesz benne fakezű újságíró, csipetnyi Porsche, lesznek törött prototípusok, valamint japán gyűjtők is. Vágjunk bele!

Az Alfa Romeo Giulia TZ 1963 és 1967 között készült, alapját az előző évben bemutatott Giulia képezte. A kézzel gyártott, kisszériás sportkocsi könnyű, csővázas karosszériával rendelkezett (Tubolare – csövezett), és a Zagato műhelyében építették – innen a TZ rövidítés. A fejlesztésben az Alfa Romeo házi sportrészlege, az Autodelta – élén az ex-Ferraris Carlo Chitivel – vett részt, akinek a Forma 1-es pályafutása szintén megérne egy feldolgozást.

A TZ rendkívül könnyű volt (650 kg), hiszen a csővázat alumínium karosszériaelemekkel burkolták, így könnyedén mozgatta az elejébe épített 1600 cm3-es, dupla vezérműtengelyes, 112 lóerős motor. A versenyváltozatokat még ennél is több, 160 ló ereje hajtotta a pályákon, ami a Trabantnyi tömeget figyelembe véve elég félelmetes adat. 1963 és 1965 között összesen 112 darab Giulia TZ épült.

Az autó második generációja, a TZ2 már csak egy rövid szériát élt meg, hiszen a GTA követte őt a versenypályán, de még így is készült belőle 12 példány. Ezeken az autókon már üvegszálas műanyag volt a karosszériaburkolat, és mindegyikbe a továbbfejlesztett, 170 LE-s versenymotor került.
Tulajdonképpen itt kezdődik a mi történetünk, hiszen az Autodeltánál úgy döntöttek (a Zagato biztosan nem díjazta ezt), hogy a Bertone és Pininfarina is kap egy-egy LEMEZtelenített példányt, hogy elkészíthesse a saját változatát.

750114

A Pininfarina az AR10511 750114 alvázszámú autóból faragta ki a magáét – a terveket Aldo Brovarone készítette – és az Alfa Romeo TZ Pininfarina Giulia Sport nevet kapta.

Elég nagy feltűnést keltett, amikor 1965-ben Torinóban bemutatkozott. Formája tagadhatatlanul hasonlított a később megjelent középmotoros Dino 246 GT-re, ami nem csoda, hiszen Brovarone alkotása volt az a gép is.

Az áramvonalas autó fehér színben pompázott, és pompázik a mai napig is, hiszen teljesen eredeti állapotában sikerült megőrizni. A jelenlegi tulajdonosa egy japán gyűjtő, bizonyos M. Matsuda, aki 1984-ben vásárolta meg.

750101

Másodiknak tartogattam a mai írás főhősét, ezért fordítottam az időrenden kicsit. A Bertone-változatot Giorgietto Giugiaro tervezte, és az 1964-es Párizsi Autószalonon láthatta először a közönség.
A teljesen áramvonalas autó, ami a Canguro (kenguru) nevet kapta, több látványos részlettel rendelkezett.

Az első szélvédőt például ragasztották a jobb légellenállás érdekében – akkoriban ez páratlan újdonságnak számított, burkoltak lettek az első lámpák, az utastér szellőzését pedig a négylevelű lóhere-embléma mögé rejtve oldották meg.

A motortér szellőzését a sárvédőbe vágott párhuzamos nyílások voltak hivatottak ellátni, később ez a formai elem az Alfa Romeo Montrealon köszönt vissza, amit a Velodrom Millenárison is megcsodálhattunk.

Az Alfa Romeo vezetősége aztán úgy döntött, hogy egyik autóból se legyen szériagyártmány. Ezt a döntést elsősorban az befolyásolta, hogy az Autodelta képtelen lett volna annyi felépítmény nélküli csővázas autót építeni, amennyi szükséges. Ekkor kezdődött a Canguro mélyrepülése.

A monzai pálya Parabolica kanyarjában egy újságíró összetörte, amikor egy Shell-reklámfilm forgatásán nekirohant vele a szintén egyedi darabnak számító Bertone Chevrolet Testudonak. Nem nagyon féltették azt a gépet sem, hiszen Nuccio Bertone saját kezűleg vezette Genfbe, míg hazafelé Giugiaro tette vele ugyanezt.  Amúgy a Testudo sem kisebb legenda, mint az Alfák, hiszen később a vonalai visszaköszöntek a Lamborghini Miurán és a Porsche 928-on is. Az esetet a Chevy úszta meg jobban, a Canguro eleje viszont darabokra tört.

Mivel Bertone legnagyobb bánatára az Alfa Romeónak nem kellett a Canguro, így nem állt érdekében pénzt ölni a felújításába. A Bertone-műhely udvarára vitték, ahol lassan benőtte a gaz.

Itt véget is érhetne a történet, de 1977-ben fordult a kocka: a svájci Rob de la Rive Box vásárolta meg a romokat, de végül nem kezdett vele semmit. Ezután a tanárként Németországban dolgozó Gary Schmidthez került, aki már nem hagyta ilyen állapotban. Egy ulmi műhelyben méretpontos rajzok segítségével építették újjá a sérült részeket. A gyönyörűen restaurált Canguro innen került egy Marcel Roks nevű egzotikus autókkal foglalkozó kereskedőhöz, aki aztán eladta jelenlegi japán tulajdonosának, Shiro Kosakának. Sok helyen olvasható tévesen az, hogy csak Japánban került sor a restaurálásra, de a kereskedő weboldalán is látható (ha megnyitod, elvesztél), hogy nála már makulátlan volt az olasz kenguru.

Napjainkban már mindkét autó a hozzá méltó körülmények között tölti boldog nyugdíjas éveit, a velünk élő történelem részeként.

Utódok

Az Alfa Romeo 100. születésnapjának tiszteletére, 2010-ben mutatta be a Zagato az Alfa Romeo TZ3 Corsa nevű autóját.

A 8C  Competizione alapjaira épített alumínium kasztnis, 850 kg-os álomautót egy 420 LE-s 4,2 literes V8-as motor hajtja a 300 km/h feletti végsebességig, és még abban az évben elnyerte a Concorso d’Eleganza Villa d’Este első díját.

2011-ben jelent meg a TZ3 Stradale, amiből összesen kilenc példány készült, kapaszkodj meg: Dodge Viper alapokra.

A Viper – és vele együtt a 640 LE-s 8,4 literes, V10-es motor is konszernen belüli termék már, így nem meglepő ez, de nehezemre esik elfogadni… 

Források, képek: ultimatecarpage.com; automobilesreview.com; carscoops.com; ignitionnation.com; mroks.com; en.wikipedia.org; classicscars.com; zagato-cars.com.