Amerikai vasak között

Egy lyukas garast sem adtam volna azért, hogy valaha is találok itthon egy igazi junkyard garage-stílusú helyet. Tudjátok, roncsok az udvaron, kész, vagy valamennyire szétszedett autók egy nagy, kopott csarnokban a rozsdás vaskapuk mögött. A betonon a feltakarított olajjal keveredő fagyálló nyomai rajzolnak Picassóként foltokat, a polcokon régi amerikai autók alkatrészeinek tömkelege néz vissza ránk, miközben a hangszórókból jóféle rockabilly szól.

Tessék, most itt állok a kapuban, és a hollywoodi klisékből összerakott álomkép hirtelen tapintható közelségbe kerül. A nagy számok törvénye – gondolom magamban. Egyre többször igazolja az élet, hogy sok autóbolondból soknak lehet olyan garázsa, vagy autója, amiről el sem hinnénk, hogy létezik itthon. Ahogyan van a közelben olyan garázs, ami évtizedek óta pihenő Fiat Dino-t rejt (igen, lesz róla cikk), vagy ahogyan néhány utcányira tőlem amerikai kamionok pihennek egy udvarban, úgy létezhet hazai junkyard garage is. Gyanítom, hogy nem ez az egyetlen, de most ez került az utamba, úgyhogy körbe is vezetlek benneteket némi kép és szöveg segítségével.

>>> A KÉPRE KATTINTVA A TELJES GALÉRIA NYÍLIK! <<<

Belépve a régi raktárcsarnok kapuján rögtön egy Chevy Impala tekint rám bánatosan. Ismerem már a gépet régről, ő Godzilla, az első amerikai autó, amivel még 2008-ban vitt egy karikát Unicumtomi cimborám, aminek köszönhetően azóta is eme gépek rajongója vagyok. Azóta átesett pár kalandon és tulajdonosváltáson, most éppen a felújított motor tömítettségét akarjuk rajta megoldani (azóta sikerült).

Mögötte egy szintén zöld Oldsmobile Custom Cruiser pihenget. A 60-as évek végi, 70-es évek eleji kombi motorterében egy tekintélyes méretű, 455-ös motor szunnyad, az alapterülete pedig akkora, mint egy hálószoba. A súlyos ajtó kinyitása után hatalmas fotelben terpeszkedve bámulhatom a végtelen hosszú motorháztető túloldalán elterülő világot. A mérföldóra négyzet alakú, a gázpedál óriási. Az apró visszapillantó tükrükből és a sok üvegnek köszönhetően tökéletesen látni hátra is, bár egy távcsövet mellékelhettek volna hozzá a GM-nél.

Az Olds mellett két Cadillac alszik a saját alkatrészei alá temetve, homokszórva, kibelezve, messze még nekik a feltámadás. A cuccok mennyiségét remekül érzékelteti, hogy a 77-es Eldorádót csak a harmadik látogatásom alkalmával fedeztem fel, szinte semmit nem látni belőle még két lépésről sem.

Visszafelé sétálva a csarnok belseje felé nézve aztán egyre több autó pislog rám a por alól. Van itt Chrysler Voyager, ami épp a főfékhengerére vár. A szívemnek kedves téglaforma autóban a szögletes műszerfal alatt egy TV is van, éljen a nyolcvanas évek luxusa!

Mellette egy fehér Chevy Lumina várja a hátsó fékek felújítását, vele pedig egy Plymouth Reliant néz farkasszemet. Az amerikai szemmel kicsi – kb. Opel Omega méretű – autó 2500-as sornégyes motorral rendelkezik (felújítás alatt), ami majd az első kerekeit hajtja. Ismert a nagy vízen túl K-car-ként is, a Chrysler erre a „K” platformra építette a Reliantot és testvérét, a Dodge Ariest.

Mellette egy Zsiguli áll kilakatolva a további munkák megkezdéséig, jóval kisebb méretei ellenére is szépen belesimul a környezetébe az orosz. Motorháztetején a békebeli bukósisak a Plymouth lámpákkal kellemes múltbéli csendéletet alkotnak.

Mögöttük az egyik kedvencem, a Dodge Coronet Sedan várja a jobb időket. Sajnos beülni nem tudok, mert a Plymouth miatt nem tudom eléggé kinyitni az ajtaját. Hogy milyen élőben? Szerintem őt nevezhetjük erős túlzással az amerikai „ezeröcsinek”. Egy kétszeresére hízott 2103-as Lada, csak ha lehet, még szebb vonalakkal megrajzolva. A motor méretét nem kérdeztem, de feltételezem, hogy abban az időben nemigen gyárthatták 7000 cm3-nél kisebb motorral ezeket a csodálatos járműveket. A kör alakú visszapillantó tükör békésen pihen a férfikéz-szélességű vasterasszá hízott ajtón, a porlepte halványsárga pedig annyira jó, hogy bűn volna átfesteni. Máris elragad a képzelet: rendszámot rá és így, ahogy van, irány az éjszakai város! Nem csoda, hogy felébred a birtoklási vágy az emberben egy ilyen autóipari dinoszaurusz iránt…

De essünk vissza a földre, van még itt látnivaló! A szomszédos csarnokban ugyanis javarészt működőképes amerikai gépek alusszák téli álmukat, hogy aztán a jó idő érkezésével ismét a hazai utakat gyűrjék majd maguk alá. A garázs tulajdonosa, Edsel felkapcsolja a világítást, és a pislogva ébredező neonfényben egy egész sor amerikai gép tárul a szemem elé. Elsőnek egy Chevy Blazert nézek meg. Van, aki egy Daewoo Matizt tart ideális városi járműnek, de az utak állapotát figyelembe véve én inkább őrá szavaznék.

Mellette egy selyemfényű feketeség, az 1977-es Chevy Caprice Landau Coupé áll. A legjellegzetesebb része a hátsó ablak, ami olyan, mintha egy akvárium volna. Szinte hihetetlen, hogy a gyönyörű szörnyeteg 2003-ban még egy kertben rohadó lom volt, amit aztán fáradságos munkával varázsoltak ilyenné. A hátulján látható sérülésből, valamint a gumidarabkákból ítélve nem csak nézegetik, hanem merik használni is. 10/10 pont a tulajnak!

A következő járgány egy Chevy busz, sajnos ebbe az autóba sem tudtam beülni, de feltételezem, hogy ha meglátnám a belsejét, rögtön beköltöznék. Az előbb még hatalmasnak gondolt Caprice innen nézve már kisautó, a csodálatos zöld-bézs színkombinációban pompázó óriás uralja a teret.

A mellette álló Mercury Monarchba már be tudtam ülni, Edselnek is van egy ilyen típusú gépe. A Ford mérnökeit az amerikai autókat ismerők rendszeresen illetik nagyszerű dicséretekkel, amiben aztán néhány hét múlva nekem is részem volt. A sokszor szerelhetetlen és túlbonyolított autók sok bosszúságot tudnak okozni, a vezetés öröme mellett. A Monarch egyik jellegzetessége, hogy a kormány- és fékszervót egy közös szervoszivattyú segítségével működtetik. Tovább bonyolítva a dolgot, a kormányzás olyan, mint a targoncákon: hidraulikus munkahengerek tolják-vonják a kerekeket. Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha mondjuk országúton autózva a szivattyú megállna, mi pedig fék és kormány nélkül rohannánk az első fának a hetvenes évek végi midsize-zal. Edsel újabb érdekes, de borzalmas megoldásokat mesél nekem a gyújtáskapcsolóval kapcsolatban, miközben bekászálódok a Monarch kormánya mögé. Igen, innen nézve már nem érdekel az egész műszaki problémahalmaz-mizéria, Az 5800 köbcentis V8-as motor és a megjelenés garancia arra, hogy igazi élménnyé váljon vele minden mérföld. Kéne, nagyon kéne egy ilyen időgép!

Újabb midsize (ha valaki esetleg nem tudná, így nevezik a középméretű autókat odaát, míg a rendes – tehát óriási – méretűek a full size-ok) következik. Ő itt Luther, az 1980-as Oldsmobile Cutlass. Egy kicsit más szemmel nézek rá, mivel 2008-ban komolyan mérlegeltem a lehetőséget, hogy megvásárolom magamnak. Végül aztán letettem a dologról, viszont szerencsére jó kezekbe került és szépen felújították. Sajnos a sarokban ácsorog, így nehéz volt értelmes képet csinálni róla, de úgyis a nyári napsütésben volna értelme körbelövöldözni az európai szemnek hatalmas vas-jószágot. Vele kapcsolatban egyetlen érdekességre emlékszem, mégpedig arra, hogy a hátsó ablakai nem mozgathatók, viszont a mellettük lévő kisablakokat motorosan ki lehet fordítani, elősegítendő a szellőzést. Furcsa népek ezek az amerikajijajijajijajijakk.  

Velük szemben egy Dodge Ram Van várja a kikeletet. A gép 1978-as, és a formavilága az eddigiek közül a leginkább magával ragadó ebben a csarnokban – legalábbis számomra. Ekkor már tényleg csak a digitális fényképezőgép az egyetlen kapcsolatom a jelennel, hiszen semmi nem emlékeztet arra, hogy 2014-et írunk. A legifjabb gép is a kilencvenes évek elején készült, az átlagéletkoruk pedig meghaladja a 30 évet.

 A garázs legdögebb döge – verseny másik esélyese következik, egy Ford LTD. A Caprice Landau Coupé mellett rá mernék még bátran voksolni. Pihenő autókról van szó, így most csak a külső alapján lehet ítélkezni. Ha engem kérdeztek, igazi coolmocsokszemétdögállatkirály ez a Ford. Szerencsére Edsel beengedett, aztán alig bírt kirángatni belőle. Végtelen országutak, dragstripek, autósmozik, drive-in éttermek, de még drive-in filmelőhívó állomások is felsejlettek homályos tekintetem előtt. Ha az az ülés, vagy az a kormány mesélni tudna, apám! Az autó egyébként 1975-ös évjárat, a motorja 5800 ccm, és természetesen a háromsebességes automata váltón át a megfelelő tengelyt, azaz a hátsót hajtja.

A legérdekesebb az volt az egészben, hogy a következő autót egyáltalán nem találtam sorból kilógó gépnek. Ő Edsel első Zsigulija, a Sárga. Azóta sokat gondolkodtam azon, miért fértek meg az amerikai óriások és a ruszki gépek oly békésen egymás mellett, és arra jutottam, hogy ugyan más elgondolás szerint készültek és másik földrészen, de a szellemiségük rendkívül hasonló. Egyszerű mechanikájú, robusztus, túlméretezett járművek ők mind a maguk módján. A vezetési élmény is hasonló bennük, noha a Zsiguliból csak egy fél alvázra elegendő anyag jönne ki, mondjuk egy Impalához.

Egy későbbi alkalommal erről ismét meg tudtam győződni, amikor Edsel kezembe nyomta a napi használatú ’88-as Chevy Van kulcsát, hogy duhajkodhassak közlekedhessek egyet az 5700 ccm-es járgánnyal. Vezettem már amerikai autót, de buszt még soha. Remekül ötvözi a teherautók biztonságos magasságát és a személyautók hangját/vezetési érzetét. Hiába „csak egy” furgon, ha a hangja Eleanoréra hasonlít a Tolvajtempóból minden padlógáz alkalmával, akkor bizony én nyomni fogom azt a pedált. Edselnek nem volt ellenére a dolog, úgyhogy remekül elszórakoztunk az ésszerűség határain belül maradva. A Chevy 20 literrel elmászkál városban, szerintem a próbaúton ennek az adatnak a dupláját is sikerült produkálnom, de minden cseppje megérte a dínólének, köszönöm!  

Azóta elég gyakran megfordulok ebben az amerikai autós meseországban, és eddig még mindig találtam valami érdekességet, mindig volt újabb szerelni, vagy néznivaló. Sajnos végtelen szabadidő hiányában megosztani nem tudok veletek mindent, amit ott látok- hallok-csinálok, de remélem, hogy legalább egy kis szeletet át tudtam belőle adni ezzel az írással.

Köszönet: Edselnek és az autók tulajdonosainak, valamint NaNónak a lehetőségért.