Csajok Ladában: Gosztonyi Lilla

Nemcsak a férfiak kedvence lehet az orosz hátulhajtós. Ebben az új, rövid sorozatban olyan hölgyeket faggatok, akik a Lada mellett tették le a voksukat. Elsőként egy nyíregyházi lány ladás történetét olvashatjátok. 

Kérlek, mutatkozz be!

Gosztonyi Lilla vagyok,’92-es évjáratú, súlyosan Lada-és gépszerelmes hölgyemény, legkeletibb megyénk szívéből, Nyíregyházáról.  Jelenleg autószerelőnek tanulok, idén végzek, a későbbiekben legszívesebben autó-ill. dízelmotoros vasúti járműszerelőként dolgoznék tovább,bár hosszabb távú terveim között a mozdonyvezetés és a nagygépes pilótaság szerepel. Napjaimat így,a szakmai vizsga előtt javarészt tanulással töltöm, szabadidőmben vitorlázó repülök, autózok, ha lehetőségem van rá, rallyra járok (inkább, mint néző, pilótaként eddig egy FRT-t tudhatunk autómmal a hátunk mögött), hobbiból fotózgatok (főként vasút), kutyáimmal foglalkozok ill. ha tehetem, lóra ülök. A két dolog, melyet legjobban tisztelek, a természet és a gép szeretete tölti ki mindennapjaimat, jövendőbeli terveim (mind munka, mind hobbi terén) is ezekhez kötődnek.

 A köztudatban az szerepel, hogy a nők nem szeretnek vezetni. Egyetértesz ezzel?  Te hogyan kedvelted meg a vezetést?

Meglehetősen sok időt töltök imádott orosz vasam, Jurij ,,ölében”,így van szerencsém tapasztalni nőtársaim vezetési képességeit,hozzáállást. Biztos vagyok benne –  sőt, magam is ismerek jó néhányat – hogy akadnak szép számmal vezetést, autózást kedvelő és még elég jól is művelő hölgyek, ellenben a nagy többségre sajnos igaz lehet,hogy ha nem lenne nekik muszáj, nem ülnének volán mögé… Én nem szeretek feltartani senkit, pláne Ladával nem (igyekszem javítani az emberek megítélését a Ladáról, ne én legyek az, aki a sor elején tököl), a nők java része viszont külső szemmel úgy tetszik, inkább ,,túlél”, amikor el kell jutni A-ból B-be. Bármennyire szeretnék, nem tudok azonosulni azzal, mikor valaki külterületen, ott, ahol 90-el lehetne menni,60-nal óvatoskodik, míg mögötte már tisztes sor torlódott fel. Hála Istennek, rám az ellenkezője igaz, a dinamikus, magabiztos, de mindenek felett biztonságos és felelősségteljes vezetési stílust igyekszem képviselni. A – kopogjuk le – 4 év balesetmentes vezetés és 40.000 km is erről tanúskodik.

 A vezetést megkedvelni pedig nem volt nehéz, egyszerűen gyermekkorom óta erre vágytam leginkább. Ha nagy ritkán beestem egy vidámparkba, a kis akkus mini terepjáró vezetésén kívül a világon semmi más nem érdekelt. De ugyanígy vagyok repülőgép, mozdony/motorvonat esetében is,egyszerűen imádok elöl lenni. s magam irányítani a pompás gépet. Lovaskocsi, ló, kutya „irányítása” ugyanez, egyszerűen jól esik az, hogy én hozhatom a döntést, merre, milyen tempóban, hogyan haladjunk tovább. Repülésnél pl. kifejezetten nehezen viselem, ha nem én vezetek, mert – mivel a döntés nem az én kezemben van – bármikor hirtelen manővert, terhelést kaphatok. Nem szeretem az ilyesfajta meglepetéseket, s még a terhelést is sokkal nehezebb viselem. Ellenben ha például egy dugóhúzót én magam idézek elő és szüntetek meg, fel sem veszem azt a +3 G-t.  Ha én vezetek, 100%-ban biztonságban érzem magam, és ez a repülésre éppúgy vonatkozik, mint az autóra. Másokban viszont nyilván nincs ilyen feltétlen bizalmam, ezért nem is szívesen adom ki a kezeim közül sem a szárnyast, sem az orosz vasat.

Mióta van jogosítványod? Vezetéssel kapcsolatos emlékezetes esetek, pillanatok voltak?

Jogosítványom negyedik éve van meg, ahogy a 17-et betöltöttem, első dolgom volt a legközelebb eső, s egyben legszimpatikusabb autós iskolába jelentkezni. Mióta az eszemet tudom, arról álmodoztam, hogy egyszer én is vezetni fogok, oda megyek szeretett Ladá(i)mmal, ahová csak szeretnék. Emlékszem, már kislányként számoltam vissza: már csak 6 év, már csak 4…

Vezetéssel kapcsolatos emlékezetes eset és pillanat – szerintem, akinek Ladája van, annak csak az van J Ettől függetlenül persze, igyekszem néhányat kiemelni. Sosem felejtem például, hogy amikor kiküldték a jogosítványomat, éppen Pest mellett, Telkiben voltam anyukámnál, a jogsit mamám vette át. A Nyíregyházára való hazatérést végül úgy sikerült aztán időzíteni, hogy épp a KGST party napjára, egy forró, augusztusi szombatra esett. Így hazaérve gyorsan lemostam az autót, felkaptam az oly régóta vágyott jogsimat és már pattantam is be Jurijba, hogy életemben először igazán egyedül vihessem ki közútra, kapásból egy (a felvonulással együtt) kb. 40 km-es kis túrára. A végére nem is bántam, hogy nem kísért senki, annál nagyobb volt az öröm, mikor sikeresen, a szocautók látványától eltelve hazaérhettünk.

Másik hasonló sztori, amit kiemelnék, a tavalyi nemzetközi Lada találkozó Soltvadkerten, ahol akkor jártam először. Ismételten nem sikerült elcsábítanom senkit, hogy tartson velem a hosszú útra, így végül szerelmemmel, a vörös szovjettel ketten vágtunk neki a végeláthatatlan útnak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az izgalomba nem keveredett egy kis aggodalom, hiszen bár folyamatosan készült az autó. A műszaki állapota akkor nem volt 100%-os, meg nem is szokásom heti szinten egyedül ekkora utakra vállalkoznom. (bár ha benzinem lenne, a világból is kimennék vele – igaz, a Pest – Nyíregy távot azért megjártuk párszor). Ő viszont ismét bizonyított: aznap 500 km-t lefutott büszkén, egyetlen hang nélkül, Soltvadkert után az utunk Pestre, onnan Dunakeszire vitt. Haza pedig csak október végén, az évadzáró mogyoródi Lada találkozó után tértem vele, s igazán akkor nyugodott csak meg az én lelkem is, mikor már itthon tudhattam magammal újra, Nyíregyen. (Igaz, a Soltvadkerttől Pestig tartó úton már a Rákosmente Lada Team tagjai kísértek, így a korábbi kis aggodalmaim is végleg odalettek, a Ladás – konvojos boldogságról már nem beszélve)

A tavalyi évhez szeretnék még egy utolsó kis sztorit hozzáfűzni, mégpedig a szeptemberi kiskunlacházi FRT-t, életünk első versenyét, amely megerősített abban a gyerekkorom óta dédelgetett álmomban, hogy nekem ezt kell csinálni. A pályát lényegében hibátlanul teljesítettük, s ami az időt illeti is, elég jót mentünk ahhoz képest, hogy teljesen széria az autóm – igaz, navigátorom, akkori főnököm nélkül korántsem autóztunk volna ilyen jót. Ezúton is szeretném megköszönni a Lada szerviznek és a Barabásokk Team-nek a segítségét, támogatását, bátorítását – nélkülük ez az álmom nem valósult volna meg.

Miért éppen a Ladára esett a választásod?

(Ugye, nem baj, hogy hosszú lesz?) (de nem ám – Vancello 😀 )

Azt hiszem, a Lada választott engem. Erre születtem, már a kórházból is akkori tört fehér négykarikánk vitt haza. Ha valaki egész gyerekkorában az orosz gépillatot szívja, szerintem nem is lehet más a sorsa. Igaz, a Ladával közös gyerekkor egy része kiesett, mert nem mindig volt ám autó a háznál. Azt viszont, hogy most, ezeket a sorokat írhatom, a fentieken kívül kizárólag a család akkori (az 1500 utáni) piros 1200-asának köszönhetem. Annak az erős, masszív orosz kasztninak, mely hős halált halt egy oldalról kapott ütközésnél, mi viszont mind az öten, kiskutyánkkal együtt hatan sérülés nélkül úsztuk meg a balesetet. Hihetetlen tisztelet és szeretet ébredt bennem már gyermekkoromban a Lada iránt, mikor ezt a történetet nekem elmesélték.  Körülbelül egy éves koromtól kezdve kilencedik életévemig nem volt autónk, mert lakótelepen laktunk, minden elérhető közelségben volt, lényegében nem volt rá szükség. Akkor kezdtünk viszont a város külterületén építkezni így lassan esedékessé vált egy négykerekű családba fogadása is. Keresztapám almazöld ezerketteséért már akkor nagyokat vert a szívem, mikor még az övé volt – mikor pedig eladta nekünk, megpecsételődött a sorsom, végleg Ladás lettem. Így visszagondolva hihetetlen, hogy egy törékeny, 8-9 éves kislány – akinek a többiekkel együtt Barbie-znia kellett volna – minden szeretetét, figyelmét, álmát egy autónak, ráadásul egy Ladának szánta. Olyan mély szeretettel voltam az autó iránt, hogy mikor évekkel később, éppen menet közben nagyapám felvetette, hogy el kellene adnunk, hazáig olyan keservesen zokogtam, hogy végül csak édesanyám tudott megnyugtatni azzal, hogy ne féljek, nem adjuk el. Az autó azóta is megvan, megjárta a roncstelepet (nagymamám elvitette) én meg másnap ugyanazzal a tréleressel, aki elvitte, visszahozattam. Megszakadt a szívem, mikor láttam, ahogy ott áll ártatlanul a már menthetetlenül szétrohadt, tíz évet a szabad ég alatt töltött(!) Ladám, egykori kis kedvencem, akivel egész gyerekkoromat töltöttem. Idén, tíz év csendes viaskodás után jutottam el odáig, hogy végül külső indíttatásra, elbontottuk szegényt, mert azt a méltatlan sorsot, hogy már rágcsáló fészkeljen bele, nem érdemli. Ez a dolog még most folyamatban van, bár minden egyesrésze, karosszériaeleme, motorja, váltója, meg ami menthető, itt van bent a szobámban, persze alapos tisztítás után. Egyszer talán újra életre kel, hiszen mióta 13 éve először megláttam, azóta kedves a szívemnek.

Mikor a fent említett kis zöld gombszeműnkre már nem érte meg többet költeni, bár kisírtam, hogy ne adjuk el, a család új Lada vétele mellett döntött. Így került hozzánk a mustársárga, ’80-as évjáratú 1300-as gombszemű, első tulajdonostól, garázsból. Ahol viszont a hosszú állás megtette a hatását: sorozatosan jöttek elő a különböző bajai, bár menet közben soha nem hagyott ott minket ő sem, egész egyszerűen nem lehetett rá számítani, én voltam az egyetlen (ez meg pszichológia, na meg egy adag hülyeség részemről) aki káromkodás helyett néhány kedves szóval, néhanap sikerrel életre keltette. Szüleim végül egy év alattráuntak arra, hogy szegény csak viszi a pénzt, kínja pedig egyre több. Így végül jött a harmadik Lada ötlete, de akkor már csakis kockában gondolkodtak. Mivel a Ladákhoz való kötődésem és szeretetem sajnos itt is meghatározó volt, éveken át tartottuk még szegény sárgát is, két éve talán, hogy egy tavaszi napon, mire hazaértem, már nem várt itthon… Már akkor nem tiltakoztam olyan hevesen (ezt használták ki, anyukám és mamám – sok éves türelmükért, megértésükért örök hálám), megértettem, hogy három autót fenntartani lehetetlen, az ideiglenes kivonatások végesek, így meg, hogy két autó – ráadásul mozgásképtelen, felesleges. A zöldtől nem tudtam elszakadni, de a sárgának mennie kellett. Valahol, mélyen, azóta is fáj a szívem, bár emléke mindig kedves marad.

2006-ban pedig beköszöntött egy új korszak. Egy akkora szerelem, melyhez foghatót nem éreztem soha, mely 8 év után még nemhogy alábbhagyna, de egyre erősebb. Ő pedig nem más, mint bordó 2107-esem, Jurij. 2006 tavaszán, 13 és fél éves zsenge koromban indult a nagy kockanéző projekt, amivel kapcsolatban csak egy kikötésem volt – mégpedig az, hogy 2105-ös legyen. Fene tudja, gyerekként nem igazán tetszettek még a 07-esek, túl nagynak, nagyon a ,,Ladák végének” éreztem őket, a nagy, Mercedesekre emlékeztető hűtőrács is taszított. Nem mondtam, hogy csúnya, de kifejezetten nem tetszettek. Ellenben a rokon piros 05-öse, na az már igen! Meg voltam őrülve érte, igaz csak ritkán jöttek hozzánk, de akkor biztos, hogy egész nap, míg nálunk voltak, engem ott evett a fene ,,Szergej” körül, csendes csodálattal. Az, hogy egy kiskocka kerül a házhoz, nem is volt kétséges, már csak meg kellett találni a megfelelő alanyt. 2006. március 26-án, egy vasárnapi napon aztán családosan kinéztünk a helyi autópiacra, hátha akad egy orosz gépezet a horogra. Soha nem felejtem a pillanatot, mikor Őt megláttam. Őt, aki 07-es, amit én sosem kedveltem, nem is tetszett. Ott állt, fényezése mélybordón ragyogott, állapota kifogástalan és valami eszméletlen erő (a sors?) húzott oda hozzá, mert abban a pillanatban, ahogy megláttam, már tudtam: Ő az enyém. Soha ilyen erősen és biztosan semmit nem éreztem, mint akkor azt, hogy:  ,,de hiszen ez az én autóm”. Mintha már régről ismerném, pedig soha nem láttam még – mégis, mint mikor két régi ismerős találkozik, vagy éppen az elveszett kutya egy nap hazatér a gazdájához s egymásra találnak. Érdekes, mai napig sem tudom ezt az érzést megmagyarázni, talán annyi mindösszesen, hogy nekem már ő a végzetem, ezt biztosan ki merem jelenteni. Abban a pillanatban pedig, nem várt módon én lecövekeltem azon bizonyos 07-es mellett, s addig nem tágítottam, míg a foglalót a gazdája kezébe nem nyomtuk. Életemben én Ladára még rosszat nem mondtam, de akkor, ott minden más Ladára akadt egy-két keresetlen szavam, amit mamám (fő döntéshozóként) megnézett. Ezúttal a kákán is megtaláltam a csomót, minden más orosz vason ott mosolygott egy kicsi rozsda, egy kis bibi. Mint a kisördög, sugdostam csak a fülébe: ,,a pirosat vegyük, a PIROSAT!” Másnap, 27-én hétfőn este pedig édesanyám begördült vele a kapun s kezdetét vette a sírig tartó szerelem.

A ,,miért éppen Lada” kérdésre pedig egy gyors, s kisebb(nek ígérkező) összefoglaló: mert orosz, s ezzel azt hiszem, ha nem is mindent, de elég sokat elmondtam. Ismerős sokaknak a Rakéta porszívó, amit ha 40 év után előszedünk, mert a szép, új technika már megunta, akkor úgy működik, mint új korában. Itt van az orosz mákdarálónk, amellyel 42 éve darálunk gond nélkül, ott a T34-es tank, amit 50 év bújócska után ástak ki a mocsárból, beindították s mentek vele. Ott van a világ legnagyobb s a pilóták által legkedveltebb egymotoros gépe, az An-2-es, amely pilóták ésejtőernyősök nemzedékeit szolgálja kifogástalanul 67 éve. S mesélhetnék most örökéletű és nagyszerű szovjet szárnyasokról (Ilyushinok, Liszunovok, Tupoljevek, MiG-ek, Szuhojok, Antonovok), eszméletlenül strapabíró, erős mozdonyokról, sínjószágokról (M62 ,,Szergej”, Ludmilla, Uzsgyi, a sokak által ismert s szeretett, 40 éve szolgáló kék metróink stb.), a harci járműveikről s mindenekelőtt: autóikról, melyek közül a legéletképesebbé, s a méltán legnépszerűbbé a Lada vált. Tűzön-vízen autó, három világháborút kibír, a megbízhatóság 1000%-os, egyszerű, de nagyszerű technika: nincs telepakolva felesleges cuccokkal, elektronikával, minimális karbantartás és hozzáértés mellett csakugyan örökéletű autó. Szeretem, ha egy gépben még van anyag. Van illata, hangja. A mai autók ridegek, a tökéletes hangszigetelésnek ,,hála” nincsen már géphang, a szintén tökéletes illesztések jóvoltából az ember mind a hangok, mint az illatok tekintetében olyan szinten el van zárva a külvilágtól, amennyire csak lehet. Még az ablakot lehúzni sem szokás már, friss levegő s menetszél helyett a klíma nyomja az ember arcába undorító levegőjét. Mindenütt az a kíméletlen elszigeteltség a természettől, a szabadságtól – rideg, undorító konstrukció az egész, elektronika vezérel mindent, s ezt a csodálatos mindenséget olcsó műanyag borítja.  Szeretem továbbá, ha egy gépet vezetni kell, merő izomból akár – sosem békélnék meg pl. egy szervokormányos autóval, ami kb. mindent helyettem csinál és aminek ,,nagy lazán” két ujjal lehet tekerni a kormányát. A hideg ráz még a gondolattól is. A Lada, ahogyan mondani szoktam, úgy tökéletes, ahogy az orosz megteremtette: igazi, életképes tajgaautó, nem is tudok olyan személyautót mondani, amely egyáltalán megközelíti az orosz vas strapabírását. Persze, az egyik ok, amiért imádjuk, a hátsókerék hajtás – nincs is annál gyönyörűbb, mikor csak elrúgja neki az ember, s már megy is keresztben. Míg a sokak által kedvelt, szintén hátul hajtó bajor márkánál – hogy csak egy példát említsek, a független felfüggesztés olyan, amilyen. Bírja, amíg bírja. Addig egy Ladánál a merev hátsó híd egy olyan fix pontja a futóműnek, amelyen nincs az a (minimum hazai) útviszony, amely kifogna. Elöl dupla lengőkarok, lánchajtás (nem ám gagyi, duplasoros – oké, a 05 szíjas), agyonvághatatlan váltó (legalábbis a gyári 4 sebességes piszok jól sikerült nekik. Az ötösök egy idő után állítólag hajigálják az ötödiket). Elöl tárcsa, hátul dobfék (utóbbi rögzítésnél azért valljuk be, hatékonyabb), s az elektronikának csak a nagyon szükséges mennyisége teszi azzá a Ladát, amivé: egy végtelenül életképes, a mai autókkal ellentétben nem 2 évre tervezett autóvá. És mi tagadás, az is jól esik, amikor gyári orosz cuccot potom pénzért tudok neki szerezni, míg pl. a nyugati autóknál a legapróbb mütyür is soktízezres tétel. Apró példa, édesanyámnak a Hondájára most 57.000 Ft/db áron kínálnak rávaló gumit. Én ebből a pénzből igencsak bőven négyet veszek az én autómra és mily meglepő, mindkettő elviszi az ember hátsóját egyik pontból a másikba. Felesleges pénzkidobásnak tartom a mai autók fenntartását és javíttatását, mikor én ötödannyit költök alkatrészre úgy, hogy kb. háromszor tovább bírja időben is az adott cucc az autóban. Többek között ezt sem cserélném el semmivel. Nevetek csak, s fogom a fejem, mikor megveszik a csúnya, sablon műanyagokat milliókért, aztán pedig úgy járnak velük szervizbe, mint más a kisboltba kenyérért. Én ebből nem kérnék soha. Végül formailag is igencsak kellemes teremtések ők. Ez persze relatív – mindenesetre tény, hogy nincs Ladás, kinek a szíve ne dobbanna meg, mikor a jellegzetes, imádott kockaforma néhanap feltűnik az úton.

Magad szereled az autódat, vagy inkább másra bízod?

Ez elég vegyes, műhelyem ugyanis nincs, idén őszre – ha minden terv szerint halad, lesz csak valami kis garázsféle. Ha szerencsém van, kisebb műhely is – ennek hiányában viszont Ladás barátok, esetleg rokon segítségét szoktam kérni. A kisebb dolgokat én is elvégzem (már amiket alkalomadtán a homokban fekve, meglehetősen kevés szerszámmal el lehet) ami viszont inkább szerszám-, műhely- és persze hozzáértés igényes, azt mindenképp valakivel közösen csináljuk. Nem szeretek olyat csinálni az autómon, amihez még a gyakorlatban nem volt lehetőségem. Így, hogy a hibázás lehetőségét kizárjam, olyankor tapasztaltabb embertől kérek segítséget. Ha mást nem, minimum asszisztálok, azzal is tanulok. Hiszen végtére is, ezért tanulok autószerelőnek, hogy ne kelljen másra, ne adj’Isten, idegenre bízni az autómat.

Mik a jövőbeli terveid?

Nemcsak a márkahűség,a Jurij-hűség is kétségtelen. J A házat előbb adnám el a fejem felől, mint az autómat. Ő családtag, de mentségemre szolgáljon, találkoztam már hozzám hasonlóan beteg felfogású Ladással, méghozzá nem is eggyel, aki ilyen szinten ragaszkodik szeretett gépéhez (Nekem mondod? 😀 – Vancello). Ami Jurijt illeti, a vele kapcsolatos céljaimat néha magam sem értem. Szeretném, ha menne is (ezt a teljesítményre értem), meg ha patika-gyári jószág is lenne, de azért egy kis tuning is kéne. Merő ellentmondás. Egy biztos, versenyezni vele soha nem fogok. Egy-két amatőr bohóckodás, csak a feeling kedvéért belefér, de ő nekem sokkal nagyobb kincs annál, mintsem hogy megkockáztassam, hogy egy versenyen tetőre teszem. Megszakadna a szívem, ha ő összetörne,ezt soha nem tenném kockára. (Épp ezért keresztbe sem teszem el nagy sebességnél, max. 30-40-nél) Szeretem azt, hogy ő javarészt gyári, látom is a szépséget ebben, nagyon nem mozgat a gondolat, hogy versenyautót építsek belőle s ennek során ugyebár, minden könnyítve legyen, mindenhez hozzá legyen nyúlva. A valódi célom az, hogy 8, szabad ég alatt eltöltött év (!) után, idén végre sikerüljön felhúzni neki egy garázst, mert jelenleg szélmalomharcot vívok az időjárással és jóformán minden rá költött forint úgy tűnik,hogy az ablakon száll ki… A fényezést a nap kiszívja, jégeső agyonveri, az olcsóbb fajta lökös krómcsíkkal kétszer jártam úgy, hogy egy hónap nyári esőzés után virított rajta a rozsda… (Igaz, két hónapja sincs, hogy sikerült szereznem zsír új gyári krómokat kissé borsos áron, de úgy néz ki, ez már ellenáll az időjárásnak). A kertünk egy része sivatag, ha fúj a szél, hordja a homokot, az is karcolja. Arról nem beszélve, hogy még egy kis beton placc sincs, amin állhatna. A talajból meg ugyebár párolog a nedvesség, idővel újfent az alváz fogja kárát látni. A terv így végülis az, hogy idén, ahogy a garázs megépül, szét lesz szedve úgy istenigazából, teljes fényezést kap, a legkisebb bibik is ki lesznek lakatolva, a motor pedig szintén szétszedésre kerül, legalább egy hengerfejtömítés csere végett. De meglehet, gyűrűzni sem ártana már, ill. szelepszár szimmeringezni. Ha sikerülne egy jó állapotú, gyári fényében pompázó Ladát összetenni, természetesen eredeti színét is megőrizve, azt hiszem, elégedett lennék. Maximum egy szép felnit, elektromos gyújtást, esetleg egy jobb étvágyú karbit tervezek.

  Mivel viszont a versenyzés is örök vágyam, úgy vagyok vele, hogyha egyszer ezzel az autóval elkészülök és elfogadható állapotban lesz, akkor tervezek majd egy másik kockát mellé (talán szintén 07). Persze nekem is vannak kósza álmaim a tolós csattanó-síró hangjáról, duplatorkú 45-ös Weberekről, sperrdiffikről, meg mondjuk egy 1.6-os blokkról, amit aztán szépen felhúznánk… De ez nagyon a jövő zenéje még, ha egyáltalán leszek olyan anyagi helyzetben valaha is. Álom csak valóban.

Persze, néha eljátszok a gondolattal, mi is lenne, ha egyszer valamily csoda folytán, elég nagy összeghez jutnék… Az biztos, hogy az első ötven autó, amit szépen, sorban beállítanék a házammal egybeépített garázsba, Lada lenne – versenygépek, utcai Ladák s szériák egyaránt. A megfelelő mennyiségű Zsigulátor bespájzolása után viszont jó néhány szocialista, ill. amerikai gépcsodával tudnék még közelebbi barátságot kötni. Egy M24-es és 21-es Volga, néhány Moszkvics (403, 412 pl.), Warszawák, Csajkák, Zilek (a limuzin, pl. 117) Daciák, Skoda 1000 MB, Pobeda, Wartburgok, egy-két Trabi, Polski Fiat, Tatra 603 stb. után igen gyorsan beleásnám magam az amcsiautók végeláthatatlan tengerébe is. Közülük leginkább az ’50-es évek páratlan formavilágú krómcsodái, s a hetvenes évek izomautó (ill. ezeknek egy-két új verziója, pl. a legújabb Camaro) a gyengéim. Bár a V8 bömbölését egy Csajkától is megkaphatnám, azokkal a formákkal, amelyek az ötvenes években a gyárakból kikerültek, nincs, ami felvegye a versenyt. (Tudtad, hogy a Csajka épp egy 50-es évekbeli Packard-kópia? – Vancello) Egy 1959-es Cadillac Eldorado Biarritznál, 1958-as Plymouth Furynál, ’59-es Chevy Impalánál azért nem sok szebbet tudnék elképzelni. (A Ladán kívül természetesen, mert az etalon nálam mindig is az orosz vas lesz). Egyszóval, álom akad annyi, hogy száz életre is kevés lenne – és akkor még csak az autókról beszéltünk.

Mit üzensz azoknak, akik nőként Ladára vágynak?

Azt, hogy ha tényleg szívügyük a Lada, s úgy érzik, készen állnak arra, hogy ezt a kincset megőrizzék az utókornak, engedjék el a fülük mellett a negatív véleményeket és nyugodtan vágjanak bele! Kiváltképp a férfias szakmákban, ill. hobbik esetében mindig is voltak és lesznek olyanok, akik nem nézik jó szemmel a jelenlétünket, mondván: egy nőnek itt semmi keresnivalója, nem nekünk való. Pedig meglehet, némely nőben több érzelem, elhivatottság, akár tehetség van a gép iránt, mint sok férfiban. A fent felsoroltak nem nem, hanem egyénfüggők, az általánosítást itt sem tartom helyesnek.

Köszönöm, hogy válaszoltál!