Őrjítő szerelem. Valahányszor összehoz minket az élet, mindig fellángol bennem ez az érzés, ami a szürke hétköznapokon csak parázsként izzik a háttérben. Lancia Delta – mormolom magam elé teljes áhítattal, és már nem is látok semmi mást a parkolóban, csak Őt.
Órákig nézem…
Az egyetlen autó, amiből még egy dízeles-vonóhorgos kiviteltől is szétolvadnék. Az egyetlen, amitől a képek fellogózása közben is hevesebben ver a szívem (de tényleg!), és azon kapom magam, hogy valamelyik szép részlete felett révedezek. Ez a fekete példány egy 1500-as motoros, benzines, karburátoros, a 80-as évek végéről. Látott már egy-két dolgot, került rá bronzszínű felni, meg HF Turbo műszerfal, volt egy motorháztető csere is, amitől minden kevésbé hozzáértő azonnal leintegrálézza.
„Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!”
Pedig nem csak Integrale Delta van a világon, és kisebb változataiban is ott van az a leírhatatlan valami, amitől számomra a világ legcsodálatosabb autója lett. Imádom ezt a formát. Akarom. Mindennél jobban.
Egér kattan a képen = egy apró galéria nyílik.
Az biztos, hogy van ebben a típusban valami. Nekünk a családban korábban volt egy 1.6-os Prisma, a Delta lépcsős hátú változata( tudom, hogy Te tudod mi az, ezt a többi olvasó kedéért írtam) és az is nagyon jó autó volt.