Az olasz sportautó fogalom. Olyannyira legendás, mint az olasz konyha, vagy a milánói divat. Alfa Romeo, Lamborghini, Maserati, de mégis mind közül a legismertebb és máig a legsikeresebb a vörös színben pompázó Ferrari, amely fennállásának 70. évfordulóját ünnepli. Olaszország északi részén, Torinó, Modena, Maranello és Bologna városaiból kerültek ki azok az igazán képzett mesterek, akik megteremtették az olasz sportautók hírnevét, közülük emelkedett ki Enzo Ferrari, aki az 1930-as években az Alfa Romeo versenyistálló vezetőjeként szerzett magának hírnevet. Enzo imádta az autóversenyzést, a Scuderia Ferrari és az Alfa Corse csapatoknál eltöltött évek alatt bizonyára sosem gondolta volna, hogy egyszer majd utcai autókat is fog készíteni.
Nem volt egyszerű ember, mint ahogyan az autói sem hétköznapiak
A kezdetek
Enzo Ferrari az Alfa Romeo márkával 1939-ben szakított, majd első saját autóját az Auto Avio név alatt alkotta meg Modenában. Az Alfával kötött megállapodása alapján ugyanis nem használhatta a Ferrari nevet legalább négy évig. Az alig pár éves cégét még 1943-ban átköltöztette Maranellóba, miközben tombolt a második világháború: az üzemet bombatalálat érte, így a munka is félbeszakadt. A világégést követően azonban eljött a fiatal, de tapasztalt Enzo ideje. 1945-ben, a világháború lezárását követően nem tétlenkedett sokat, a sérült üzemet gyorsan helyrehozták, Ferrari pedig felkérte Gioacchino Colombot, hogy tervezzen egy kis V12-es motort a legújabb versenyautójához.
A versenypályák új kihívója
1947. március 12-én gördült ki az első Ferrari emblémát viselő autó, ez volt a Tipo 125 S, amelyben a Colombo-féle alig másfél literes V12-es dübörgött. Az új versenyautó ezt követően két példányban május 11-én a Piacenza versenypályán debütált, hivatalosan innen számítják a Ferrari, mint autómárka megszületését. Az autóversenyzés azonban már ekkor is költséges szórakozás volt, így Ferrari belátta, hogy utcai autókat is gyártania kell, amelyek eladásából finanszírozni tudja a versenysportot.
„Héj” nélkül vitték az első próbaútra.
Versenyló az utcákra
Az első utcai modell a 166 Inter volt, egy igazi gran turismo, amely a 125 S és a 166 S versenyautók evolúciójának tekinthető, utcai használatra szelidítve. A Carrozzeria Touring által tervezett csodás kupé 1949-ben, a Párizsi Autószalonon debütált. A közönség tetszését azonnal elnyerte és a Ferrari elindult meghódítani az utcai sportautók világát is. Ahogy az akkoriban szokás volt, Ferrari csak a járóképes alvázat készítette el, amelybe a versenyautókban jól bevált különféle Colombo motorok kerültek, a karosszériát a megrendelők igényei szerint valamelyik neves stúdiónál szabatták, mint a Ghia, a Boano, Farina, Bertone, illetve a Vignale. Az utcai sportautók hírnevét ezt követően tovább öregbítették a 195 és a 212 típusok, amelyekből alig pár tucat készült, így ma már csillagászati összegekért cserélnek gazdát a megmaradt példányok.
A legelső utcai Ferrari
A szériaautók fejlesztése természetesen nem állt meg a kisszériás modelleknél, amelyekkel főként a dúsgazdag vásárlók igényeit elégítették ki. Az első valóban sorozatgyártású Ferrari a 250-es széria volt, persze a sorozatgyártást is csak úgy Ferrari mércével lehet annak tekinteni. Az 1953-ban bemutatott és 11 évig gyártott típus számtalan variációban létezett, mindközül talán a ’62-’64 között gyártott GTO lehet a legismertebb, amelyet Giotto Bizzarrini és Sergio Scaglietti tervezetek. Főként az amerikai piacra szánt típusból mindösszesen 39 példány készült, a jövendőbeli tulajdonosokat pedig személyesen válogatta ki Enzo Ferrari és az észak-amerikai értékesítésekért felelős Luigi Chinetti.
Egy Ferrari sárga színben is jól mutat, sőt!
A győzelem útján
Az első Ferrari versenyautó, a 125 S is már szép sikereket ért el a Maranello környéki versenyeken, 1947-ben 14 futamon álltak vele rajthoz, amelyből hat alkalommal győzedelmeskedtek is. A széria autók eladásából származó bevételeket Enzo részben visszaforgatta a versenyautók fejlesztésébe. A következő évben bemutatott Tipo 166 típussal már a rangos nemzetközi versenyeken is indultak, 1948-ban sikerült végleg megtörni az Alfa Romeo hegemóniáját a Mille Miglia futamon Celemente Biondetti és Giuseppe Navone által a volán mögött. Az ezt követő évben pedig már sikerült Enzo Ferrari autóinak diadalmaskodnia Le Mans-ban (Luigi Chinetti és Lord Selsdon), megnyerték a Targa Floriot (Clemente Biondetti és Igor Troubetzkoy) és a Mille Migliat is, ez utóbbi versenyen 1957-ig bezárólag összesen nyolc alkalommal nyert valamelyik Ferrari versenyautó.
Piero Taruffi nyerte az utolsó Mille Migliat egy Ferrari 315 S volánja mögött (1957)
A Formula 1 indulásakor már a Monacói Nagydíjon ott volt a Ferrari és bár az 1950-es szezon nem volt túl sikeres számukra, azonban egy évvel később José Froilán González a Ferrari színeiben tudott futamot nyerni. 1952-ben Alberto Ascari szerezte meg a csapat első egyéni világbajnoki címét, amelyet ’53-ban meg is védett. A következő évtizedekben a Ferrari versenyautók a legkülönfélébb szériákban vettek részt, ahol rendre győzedelmeskedtek is. A ’60-as évek első felében a híres Le Mans-i 24 órás futamot zsinórban hatszor nyerte meg a Ferrari.
Ascari Ferrariban, 1952-ben, a Nürburgringen
Új kihívók a pályán
A siker azonban nem tarthat örökké, Henry Ford II számtalanszor próbálta megvásárolni a Commendatore álomautókat készítő cégét, azonban Enzo makacs volt és a legnagyobb pénzügyi nehézségek közepette sem volt hajlandó eladni a Ferrarit az amerikainak. A kettes belátva az üzleti sikertelenséget elhatározta, hogy ha az utcán nem is tudja legyőzni a Ferrarikat, majd megteszi ezt a versenypályán. A Ferrarik fényes Le Mans-i sikereit 1966-ban sikerült megtörnie a Fordnak, méghozzá igen csúfos vereséget mértek az olaszokra, az első három helyen egy-egy Ford GT40 Mk II ért célba, az összes Ferrari versenyautó kiesett, köztük az ötliteres kategóriában versengő 330 P típusok is.
A Ford adta fel a leckét a 330 P-nek (’67 Le Mans 2. hely)
A 60-as évek végén már a Porsche is egyre komolyabb ellenfélnek bizonyult, a háromliteres kategóriában a 908-as, az ötliteres osztályban a Ferdinand Piëch által tervezett 917-es léghűtéses szörnyeteg jelentette a legnagyobb fenyegetést a versenypályákon. A ’70-es évek első éveit teljesen egészében a Porsche dominálta a World Sportscar Championship szériában (ez a mai World Endurance Championship elődje), a Ferrari pedig visszavonult a prototípusok versenyéből az új tulajdonosának hatására.
Cavallino Rampante
Azaz az ugró lovacska, amely immáron már 70 éve tündököl a sárga pajzsos logón. A cégér története az első világháború idejére nyúlik vissza, amikor is Francesco Baracca gróf, az olasz légierő pilótája gépei oldalára mindig egy fekete ágaskodó lovat festett. Enzo Ferrari a 1923. június 17-én megnyert egy futamot Ravennában, majd ezt követően találkozott a gróf édesanyjával, Paolina grófnővel, aki megkérte Ferrarit, hogy a versenyautóin használja a fia által is felfestett lovat. Enzo némileg módosított az eredeti ábrázoláson; Baracca gépein a lónak még lefelé állt a farka, a Commendatore ezt megfordította és sárga alapra helyezte, hiszen szülővárosának, Modenának a címere is sárga színű. Az nem teljesen tisztázott, hogy a gróf miért lovat festett a harci repülőgépek oldalára, egyes feltételezések szerint azért, mert a családjának egyik birtokán számtalan lovat tartottak, Azonban sokkal hihetőbb lehet az a magyarázat, amely szerint a gróf az ellenséges német gépeket akarta vele megtéveszteni a levegőben, hiszen a német légierőnél is alkalmaztak hasonló logót. Az ágaskodó ló mindenesetre nagyon hasonlít ahhoz, amely Stuttgart címerében is megtalálható, illetve amelyet a német konkurens, a Porsche is visel az autóin. További érdekesség, hogy Stuttgart neve a német istálló szóból ered, az olasz autómárka emblémájában található Scuderia Ferrari rövidítés, pedig Ferrari istállót jelent. 
Beköszönt a Fiat korszak
Olaszország legnagyobb autóipari vállalata, a Fiat 1969 elején szerzett 50%-os részesedést a Commendatore cégében. Az együttműködésük nem volt új keletű, hiszen az 1965-ben bejelentett új szabályok értelmében a ’67-es szezonban csak olyan autók vehettek részt az Formula 2-ben, amelyek motorja maximum hathengeres és utcai autóban is használt motorból fejlesztették ki, a homologizációhoz továbbá 500 legyártott példányt írtak elő. Ekkora kapacitás akkoriban nem volt a Ferrarinál, így kapóra jött a Fiat Dino, amelybe az új fejlesztésű V6-os Dino motorok kerültek, illetve ekkor született meg a Ferrari első középmotoros autója is, a Dino 206 GT, amelyet Enzo szeretett fia, Alfredo beceneve után kereszteltek el. A Dino sosem kapta meg a híres ágaskodó ló emblémát, maga Enzo is egyfajta szükséges rosszként tekintett az autóra, viszont belátta, hogy egy kisebb modellel jelentős piaci sikereket érhet el a Ferrari típusoktól jóval olcsóbb és kisebb Porschék ellen.
Dino 206 GT, természetesen dinosárga színben.
A Fiat kezdetben főként azt szerette volna, hogy a torinói üzeméből át tudja helyezni a Fiat Dino gyártását a Ferrarihoz, később azonban inkább a Ferrari utcai modellpalettájának a fejlesztésébe fektettek pénzt. A ’70-es években alakult ki a modellpaletta azon hármas tagolódása, amely a mai napig is jellemzi a márka kínálatát. Ekkor jelentek meg az első nyolchengeres sportautók, mint amilyen a 208/308 GT4 típusok is voltak, a 208-as például mindenidők legkisebb V8-as motorral szerelt utcai autója, alig két liter. Ezt a párost követte a 308/328 széria, amely sokak számára vélhetően a Magnum című sorozatból lehet ismerős, illetve ebbe a vonalba illeszkedik be később a Mondial, amelyek különféle 2+2 üléses középmotoros sportautók voltak.
Ferrari 365 GT 2+2
Természetesen a kínálatban továbbra is jelentős szerepet töltöttek be a V12-es gran turismok, mint amilyen a 365 GT 2+2 is volt, egy ilyen volt a parancsnok személyes használatában is. Később ezt követte a 400-as széria, illetve az utolsó bukólámpás Ferrari, a 456 típus, ezeken kívül mindig volt valamilyen különleges szuperautó is a palettán.
Ferrari 400i
Lauda és Schumacher
A Fiat éra beköszöntével nem csak az utcai autók fejlesztése gyorsult fel, hanem a versenypályákon is új erőre kapott a maranellói istálló. A ’70-es években ugyan a hosszú távú versenyzéstől távol tartották magukat, azonban a száguldó cirkuszban egyre sikeresebbnek bizonyultak. A dicsőség főként Niki Laudának volt köszönhető, aki a Ferrari színeiben 1975-ben és 1977-ben is megszerezte a világbajnoki címet. 1979-ben további egyéni bajnoki címet szerzett a Scuderia Ferrarival versenyző Jody Scheckter is.
Niki Lauda főként James Hunttal vívott nagy csatákat
Az 1980-as évek hullámzóan teltek az F1-ben, Gilles Villeneuve halála beárnyékolja a csapat történetének ezen fejezetét. A ’90-es években elkezdték újjá szervezni az F1-es különítményt, 1993-ban megszerezték Jean Todt csapatfőnököt, majd 1996-ban került a vörös ördögök közé Michael Schumacher is. A német versenyzővel olyan ütőképes csapata volt a Ferrarinak, amivel két rekordot is beállították a 2000-es években: Schumacher zsinórban öt egyéni világbajnoki címet szerzett, míg 1999 és 2004 között hat konstruktőri címet szereztek az olaszok. A száguldó cirkusz máig legsikeresebb csapata a Ferrari, összesen 15 konstruktőri címet tudhatnak a vitrinben, igaz az utóbbi években nem nekik állt a zászló, de mostanában ismét ott vannak a rajtrács elején, és ne feledjük, hogy a nem egy futamon borult már vörösbe a nézőtér, hiszen a Ferrarinak szurkolni nem csupán rajongás, hanem szinte már vallás.
A Ferrari legfényesebb F1-es korszaka kötődik Schumacherhez
Különlegességek
A Commendatore mindig is a versenyzést tartotta elsődlegesnek, az utcai autók vásárlóit csak szükséges rossznak tartotta, akiknek a pénzéből még jobb és még gyorsabb versenyautókat készíthet. Az F1-es szereplés és a versenypályákon gyűjtött tapasztalatot szerencsére az utcai autókban is kamatoztatták a Ferrari mérnökei. A legismertebb Ferrari szupersportautók sorát az 1987-ben megjelent F40 nyitja, amely Enzo Ferrari utolsó gyermekének is tekinthető, hiszen ’88-ban bekövetkezett halála előtt ennek a remek autónak a fejlesztésében még ő is közreműködött.
Ferrari F40
A Ferrari rajongók álmaiban nyilvánvalóan kiemelkedő helyet foglalnak el a híres-neves Berlinetta Boxerek, amelyek sorát a 365 BB nyitja és közéjük tartozik a Testarossa is, amelyet már jó messziről megismer mindenki, nem csak a hangja, hanem a jellegzetes oldalsó légbeömlők és a hátsó rácsos lámpák miatt is.
Vörös fej, avagy Testa Rossa. Nevét a pirosra festett szelepfedeleiről kapta.
A maranellói manufaktúra 50. évfordulóját szintén egy különleges autóval ünnepelte, ez volt a csupán 349 példányban készült F50, amelynek a 4.7 literes V12-es motorját az F1-ben is használt 3.5 literes V12-esből fejlesztették ki, ez volt a Tipo 641-ben, amelyet anno még Alain Prost is hajtott.
Ferrari F50. Hihetetlen, hogy már 20 éves.
A 2002-ben megjelent csúcs Ferrari az alapító nevét viselő Enzo volt, amely a karbon karosszéria alatt már sokkal közelebb állt egy F1-es versenyautóhoz, mint korábban bármelyik másik sportautó. Ezzel a modellel indította útjára a Ferrari az XX programját, amelynek keretén belül a legbrutálisabb pályaautókat építik.
A jelenlegi csúcs-Ferrari.
Napjainkban a legek legjét a LaFerrari képviseli (ezzel nálam ott vannak a mindenidők leghülyébb autónevei rangsorban), amelynek legújabb változata a Flavio Manzoni által tervezett Aperta spider. A KERS rendszerrel megtámogatott hibrid csúcsgép összesen 963 ló által radírozza simára az aszfaltot és koptatja rojtosra a Pirelli P Zero Corsa abroncsokat.
Egy Ferrari mindig is feltűnést kelt és kiváltja az emberek érdeklődését, reméljük, hogy a jövőben is számtalan csodás sportautóval fognak minket meglepni az olaszok. Továbbá a Ferrari mellett szól, hogy bár minden konkurensük gyárt vagy fog gyártani SUV-t, azonban nekik eszük ágában sincs, és reméljük ez így is marad.
„Továbbá a Ferrari mellett szól, hogy bár minden konkurensük gyárt vagy fog gyártani SUV-t, azonban nekik eszük ágában sincs, és reméljük ez így is marad.”
AMEN!
Ferrari F40 az abszolút kedvenc, ezen még érződik Enzo keze munkája és azt hiszem, megtestesít mindent, ami Ferrari.