Aki figyelemmel követi a rally világbajnokság versenyeit, az tudja, hogy a Citroën szárnyalt az elmúlt években. A francia gyártó az utcai autóit tekintve is kilógott a sorból, egyedi látásmódjuk és különleges technikájuk mindig valami újabb meghökkentő autót produkált. Volt azonban egy időszak, amikor csúfos kudarcot vallottak. A 80-as évek B csoportos raligépei között csak sereghajtóként tartották számon a ruházatuk miatt mostanában csak vörös hadseregnek nevezett csapatot, saját gépszörnyük, a BX 4TC, rövid karriert tudhatott maga mögött.
1981-ben a Talbot (a Peugeot részeként működött a márka, akárcsak a Citroën) reménytelenül kis költségvetésből lett rallye világbajnok. A Peugeotnál úgy gondolták, készítenek valami igazán durva autót, hogy megismételhessék házon belül a sikert, választásuk az új 205-ös modellre esett.
A Citroënnél sem tétlenkedtek. Látva, hogy mire készül a Peugeot, nekiláttak a vadonatúj BX típusból igazi B csoportos szörnyeteget faragni. Tudták, hogy a sikerhez elengedhetetlen lesz a könnyű karosszéria, és az összkerékhajtás, egy jó erős turbós motorral. A könnyű karosszéria a Heuliez műhelyében készült, a futurisztikus formájú BX-et alaposan kiszélesítették, és az elejét is megnyújtották, hogy elférjen benne a hosszában beépített motor. A végeredmény nem lett túl esztétikus, a Citroënnél Cyrano de Bergerac-ként emlegették, a híres író nagy orrára utalva.
Az első teszteket 1985-ben futotta a BX 4TC. 2140 ccm, 380 lóerő és 460 Nm-es forgatónyomaték tolta előre a tesztpályán, sajnos nem túl jó eredményekkel. Az autó a versenytársakéhoz képest nehéz volt – 1150 kg, miközben 960 kg volt a minmum súlyhatár.
A hidropneumatikus rugózás pedig nem előny, hanem inkább hátrány volt számára az összkerékhajtással kombinálva. Az autó folyamatosan tolta az elejét, drasztikusan kellett vele bánni, hogy bekanyarodjon, ha pedig sikerült bekanyarodni, akkor a felfüggesztés adta meg magát előbb-utóbb.
Végül 1986. január 1-én megkapta a B csoportos homologizációt, és két darab BX 4TC rajthoz állt a Monte-Carlo Rallye-n, az egyiket Jean-Claude Andruet, a másikat Philippe Wambergue vezette, de már az első versenyen kiesett mindkét autó.
A svéd versenyen aztán kicsit szerencsésebben alakultak a dolgok, az egyik BX 4TC végre Andruet-el a volánnál célba ért, mégpedig a hatodik helyen, míg a másik autó elektromos hibával kiesett. Valójában a spéci felfüggesztés adta meg magát, de a Citroënnek óriási szégyen lett volna ezt bevallani, így másra fogták a hibát.
A BX 4TC sorsa az Akropolisz Rallye-n pecsételődött meg, mindegyik autójuk kiesett, majd bejelentették, hogy felfüggesztik a ralis programjukat. Mint tudjuk, feleslegesen kínlódtak volna tovább, hiszen Toivonenék balesete után az egész B csoportot beszüntették.
A Citroën aztán évekig a rali VB tájára sem nézett a csúcskategóriában, helyette megjárták a sivatagot a ZX-ekkel, amikben biztosan volt némi fejlesztés a BX 4 TC-ből is, szerencsére nem a futómű.
Végül az ezredforduló után tértek vissza, egy jóval felkészültebb csapattal és egy nagyszerű autóval – a Xsarával – ami 2004-ben, a hihetetlenül tehetséges Sébastian Loëbbel meg is szerezte a Citroën első gyártói világbajnoki címét.
Még egy kis fekete leves a végére. A homologizációhoz szükséges 200 utcai BX 4TC sorsa sem alakult valami fényesen. A Citroën kénytelen volt többet is visszavásárolni, minőségi problémák miatt, majd ezeket az autókat egyszerűen bezúzták, akárcsak több versenyautójukat is.
Talán szerették volna kitörölni az emlékét is ennek a típusnak, de ne feledjük, csak az tud sikeres lenni, aki újra és újra feláll, ha padlóra küldik. Nekik sikerült.