A zöld kocka

A ’80-as években Európa még javában ketté volt osztva, állt a Berlini fal, a Szovjetunió is dübörgött, holott már az évtized végére mindenki érezte, hogy szépen lassan össze fog omlani mindaz az elnyomó, sötét és antikapitalista rendszer, amely többek között Magyarországot és más kelet-európai államot is súlyos évtizedekkel vetett vissza az élet minden területén. Idehaza a Merkur volt az, ami az embereknek megadta az autózás lehetőségét, sokan gyűjtögették a pénzt a hőn áhított Trabantra, Wartburgra, Zsigulira és a KGST autóiparának egyéb csodáira. Ellenben a kapitalista Nyugat-Németországban a hegyi doktorok W123-as és W126-os Mercedesekben szelték a Bajor-Alpokat, míg az ifjú Hans a vadonatúj Opel Kadett GTE volánja mögött előzte az Autobahnon a Golf GTI-ket. Ez volt az autós kultúra, az a világ, amely innen a vasfüggöny mögött sokak számára elérhetetlen álomnak tűnt a kispolszkik és a hörögve olajat köpködő kétütemű Trabantok volánja mögül. 

dsc_0832.JPG

A saját lábán tette meg a 170 km hosszú utat, majd kap négy gyári felnit.

Akik a ’80-as években voltak gyerekek, azok családjában zömében valamilyen KGST autó szolgált, vagy Ikarus busszal jártak. Talán azon kevesek közé tartozhatom, akinek az életéből teljesen kimaradtak a szovjet autóipar remekei, amit megmondom őszintén, hogy egy cseppet sem bánok. Az én gyerekkorom családi autója egy türkizzöld Opel Kadett D volt, abból  is a ma már szinte fellelhetetlennek tűnő kétajtós változat. Ezzel vittek óvodába, iskolába, ezzel mentünk a rokonokhoz, és valahol talán ez a kis Opel volt az, ami közel vitt az autók színes, szagos, benzingőzös világához. Sokat kibírt, strapabíró volt, ha pedig néha volt is valami baja, akkor azt akár otthon is meg lehetett javítani. Egyetlen egy ellensége volt, a pedig a rozsda, bár ez a korszak autóinak amúgy is nagy ellenfele volt, hiszen akkoriban még nem igazán voltak azok a csoda karosszériabevonatok, mint manapság.

A motortér egészen rendezett, a tartalékváltó rendberakása egy félnapos program volt.

Akkoriban nagy csoda volt a nyugati autó idehaza, főleg a szülővárosomban, ahol az elsők között volt nekünk is. Emlékszem, anno sokan megcsodálták a zöld kockát, hiszen igazán feltűnő jelenség volt a sok faros Skoda, kispók, záporjóska és ezerkecske között. Metálfényezés, bézs belső és a bűvös 200 km/h, ami az órájába volt írva. Nagy csoda volt ez annak idején, arról nem is beszélve, hogy elsőkerékhajtású volt, ami szinte űrtechnikának számított a KGST autóiparában. Teltek-múltak az évek, a Kadett háttérbe szorult, majd úgy bő 10 évvel ezelőtt elkerült tőlünk, közben szépen lassan kikoptak az utcaképből is, máig csodálom, ha látok egyet az utcákat elárasztó formatervezett ezüst/fehér/fekete/szürke egyen hűtőgépek forgatagában.  

dsc_0945.JPG

Gyári a pótkerék és megvan az emelő is hozzá.

Talán úgy bő két éve, de lassan megvan már három is, hogy elhatároztam, újra lesz itthon egy kocka Kadett, Nagyon erős volt az elhatározás, hogy szerezzek egy kétajtós, Schrägheck változatot, mondhatni ez volt a lehetetlen, így ebből sajnos engednem kellett. Azonban a vehemens roncsvadászat közepette (volt idő, amikor egy korábbi cikkünk kapcsán az egész Roncsvadász közösség ilyet keresett nekem) egyszer feltűnt egy fehérvári piros kétajtós, amelyet a kérésemre Vancello Viktor anno alaposan szemügyre is vett… nos az az autó alig két hét múlva ment a bontóba, ami szerintem mindent elárul az állapotáról. A Hahun be volt állítva a figyelés, olykor olykor fel is tűnt egy-két példány, de azok már a képekből ítélve is vagy nagyon rossz állapotban voltak, vagy nem feleltek meg az általam keresett karosszériaváltozatnak, de ahogy fentebb is írtam, a kétajtós dolgot elengedtem és már nyitottam a három-, illetve ötajtós változatok felé is. Ha a kutatást összegeznem kellene, akkor azt tudnám elmondani, hogy nagyon nehéz idehaza értelmes állapotú D Kadettet felhajtani, nincs nagy kultusza felénk. Mivel anno bírta a gyűrődést, ezért addig hajtották, amíg lehetett, a többségüket ezután megette a rozsda, vagy elbontották őket. Az értelmes állapot persze relatív fogalom, hiszen a Roncsvadászok csoportunkban láttam én már sok olyan menthetetlennek tűnő vasat, amiből aztán csodaautó született. Mindenképpen olyan autót szerettem volna, ami használható is, és nem úgy kezdődik a történet, hogy darabokra kell szedni, és majd talán 1-1,5 év után ismét bele tudok ülni. 

Türelmes, de olykor csalódásokkal teli bő két év volt ez számomra, volt idő, amikor már úgy voltam vele, hogy elengedem a dolgot és nézek valami mást. A mással azonban annyi volt a bajom, hogy bár sok autót kedvelek, de kötődni nem sokhoz tudok, vagy tudnék, így tehát ez is egy fő motiváció volt a választásban. A Kadett nálam egyfajta becsípődés, olyan mint másnak a Zsiguli, vagy a Mercedes, akarsz magadnak egy ilyet, megcsinálod szépen, mert te ebben érzed jól magad, neked ez tetszik. Időközben folyamatosan kutattam a neten, szóba jöhető autók, alkatrészek és kiegészítők után, hamarabb lett gyári katalógusom, és egy plusz hűtőrácsom, minthogy magához az autóhoz hozzájutottam volna. 

dsc_0950.JPG

Az első nagytakarítás előtt ezek kerültek elő az autóból, megtudtam az első hazai tulaj nevét is.

Április utolsó napján aztán feltűnt egy hirdetés a Hahun, amelyben egy zöld színű ötajtós, 1,3 N példányt kínáltak eladásra Esztergomban. Végigpörgettem a fotókat, még az extra felbontású képek miatt is befizettem és egyből jött a felismerés, hogy ezt bizony nekem találták ki. Bár külsőleg üvöltött róla, hogy át van fújva és nem gyári a szín sem, azonban a beltér fotóin látszott, hogy eredetileg egy türkizzöld példányról van szó, bézs színű belsővel, pont mint anno, csak az ajtók száma volt több. Másnap telefon a hirdetőnek, aki készségesen beszélt az autóról, megtudtam, hogy tavaly novemberben vásárolta egy idős úrtól, aki gondos gazdája volt az autónak, és ő maga napi szinten használja. Itt gondoltam magamban, hogy nem csak vállalható a külseje, de még működőképes is. Megbeszéltem egy időpontot a tulajjal és még azon a hétvégén felkerekedtünk, hogy a  Pilist átszelő utakon elérjük Esztergom városát, ahol a zöld Opel Kadett várt. Egy igazi Opel famíliába botlottunk bele, mint kiderült van ott más villámos autó is, példának okáért egy szöggyári piros Opel Calibra, gyári optikai szettel és felnivel, amelyet a kedves eladó nagyapja használt arra, hogy olykor-olykor leugorjon vele a boltba.

Vannak hibák és hekkelések, de ezek orvosolhatóak. Csak egy ajtózseb van, ebből majd kell két-két bézs színű előre és hátra is, illetve a bal hátsó oszlopnál lévő kárpitsérülést is meg kell javíttatnom.

Alaposan szemügyre vettük a járgányt, főként a kritikus pontokat, mint például a küszöbök, az ívek és a tornyok, valamint az autó alja. Meglepően egészségesnek és egyben lévőnek tűnt az egész, leszámítva a fényezést. Az árnyalat bár nem rossz, de kinyitva az ajtókat az eredeti szín és e között óriási a különbség, nem beszélve arról, hogy itt-ott már rájavítottak erre is.  De ezek az esztétikai hibák pont azok, amelyeket akármelyik autó összeszed a napi használatból eredően, nem még egy 37 éves veterán Opel. A motorja is szépen járt, a beltér pedig szintén meglehetősen egyben lévőnek tűnt, a kárpiton már voltak itt-ott hibák, de ezt én a patina javára írom. A műszerfal szerencsére nem volt szétesve, nem lógtak a kábelek innen-onnan és a burkolat sem volt repedezve. Mindez annak is köszönhető, hogy az előző idős tulaj is garázsban tartotta az autót és amit lehetett, azt mindig kicserélte, vagy megjavíttatta. Alaposan körbefotóztam, videóztam és kopogtattam az egész autót kívül-belül egyaránt, majd megbeszéltem az eladóval, hogy hamarosan jelentkezem. 

Opel Kadett D

1979 augusztusában mutatta be az Opel a legújabb fejlesztésű kompakt autóját, a negyedik generációs Kadettet. Az autó több műszaki újdonságot is hozott a márka életébe, egyrészt ez volt az első fronthajtású Opel, másrészt ebben az autóban mutatták be az GM újgenerációs európai motorcsaládját, a Family II-t, amelyben a vezérlést már felül helyezték el, és alumíniumból készült a hengerfej. A legnépszerűbb változatokat az 1,3-as N és S jelzésű motorokkal szerelték 60-75 lóerő közötti teljesítményben, ami már kellően jól mozgatta az alig több, mint 800 kg-os autót. Az 1981-es Frankfurti Autószalonon mutatták be az 1,6 S változatot, majd egy évvel később érkezett az 1,8-as motor, amely a GTE változatba került, illetve volt 1,6-os dízel változat is. Erre az autóra mondta Vancello Viktor, hogy “egy száguldó motor, amire rákötöttek egy darab rongyot, ami a kaszni.”

A belépőszintet az egyliteres és 1,2-es motorok képezték, ezek még a korábbi generációkból származtak. A motorokhoz 4, illetve 5 fokozatú manuális, valamint 3 fokozatú GM Hydramatic automatikus váltóművet társítottak. Anno opcióként lehetett az autóhoz rendelni ülésfűtést is. Az angol piacon a Vauxhall márkanév alatt futott Astra típusjelzéssel. Az Opel Kadett négy üzemben készült az 1984-ig tartó pályafutása során, az angliai Ellesmere Port, a bochumi üzem, az Antwerpenben található gyárban, illetve egy rövid ideig a jugoszláviai Kikinda városában, ahol IDA Kadettként készült. 1980-ban majdnem az Év Autójának is megválasztották, a Lancia Delta előzte meg, de utódja a csepp Kadett végül sikeresen begyűjtötte ezt a címet is.

Már az első szemlevételezéskor folyamatos kapcsolatban voltam Vancellóval, aki kikódolta az alvázszámot is, ebből kiderült, hogy az autó valóban az, aminek mondja magát, belgiumi gyártású, 1,3-as motor és gyárilag türkizzöld színű. A fotókat és a videókat megmutattam pár jó ismerősnek, akik egyöntetűen biztattak arra, hogy ebbe bele kell vágni. Hozzávetőlegesen egy hétre rá megalkudtunk az eladóval, majd június 3-án egy kedves szomszédommal autóba ültünk és elhoztuk a lábán a kis Opelt, amelyhez járt még egy komplett váltó, néhány plusz óracsoport és egy-két egyéb kiegészítő is. Az elindulást követően egy közeli benzinkúton megálltunk és teletankoltam a Kadett kb. 40 literes tankját, a kutas furcsán szemlélte a zöld autót, mintha már évtizedek óta nem látott volna ilyet. Ezután robogtunk tovább, az emelkedőkön vígan hozta a 90-es tempót az 1,3-as motor, majd Pesten áthaladva az M3-as kivezetőn Fót felé vettük az irányt, hogy azután a régi 3-as úton végigrobogjunk Egerig. Az út egészen nyugis volt egészen Gyöngyös előttig, amikor is muszáj voltunk megállni, mert a motor felől füst csapott be az utastérbe. A motorból a karburátorhoz vivő egyik cső dobta le magát, nem volt megfelelően rögzítve. Visszaraktuk, majd robogtunk tovább a célig. Ezt a kis incidenst leszámítva a nagyjából 170 km-es távot vígan teljesítette a Kadett, ami talán nagy szó egy 37 éves autótól. Hozzáteszem mindezt úgy, hogy tudtuk a kuplung kinyomócsapágya kicsit nyűgös és néha nehezen vette az első fokozatot. 

A nagytakarítás előtt.

Azóta itt áll az udvaron, megvolt a papírozás a helyi ocsmányirodában és a biztosítónál, illetve az egyik közeli szervizben mindezt megelőzve az eredetvizsga is. Ebben a szervizben ért azért némileg kellemetlen élmény is, a tulaj nagy morogva mondta, hogy minek ez a lom, vettél volna inkább egy jó Trabantot vagy Ladát, erre én jól elröhögtem magam. Viktor barátom erre csak ennyit mondott: “lesznek olyanok, akik csak azért fogják köpködni, mert te ilyet szerettél volna és megengedhetted magadnak, hogy legyen egy ilyened.” Azt hiszem, hogy ebben maximálisan igaza van. Persze nem csak úgy le lett ide rakva az udvarra a “majdleszbelőlevalami” alapon, hétvégente azért megjáratom, ráadásul az elmúlt hétvégén alaposan kitakarítottam, és kapott egy mosást is. 

dsc_0958.JPG

Azt hiszem ez igazán beszédes fotó.

A fő célom az, hogy újra a régi fényében ragyogjon, de semmiképpen sem OT-t akarok. Vissza fogja majd kapni a gyári színét, valamint megálmodtam már rá két felniszettet, és pár korabeli kiegészítőt is. Egy komplett motorfelújításon is gondolkodom, bár szépen jár a motor, de néha vannak furcsa zörejek, attól meg nyugodtabban alszom, ha ez a része is alaposan át lesz nézve. Ami talán most igazán kihívásnak tűnik, hogy felhajtsam hozzá a megfelelő szakikat, akik nem csak úgy fintorogva állnak egy régi Opelhez, hanem tisztességesen meg is csinálják azt, amivel megbízza őket az ügyfél. 

A fürdetés után.

Majd időnként jelentkezünk itt a blogon, a facebook oldalunkon, vagy az Instagramon, hogy miként is halad a kis zöld Kadett ráncba szedése. De mindent csak tényszerűen, a tőlünk megszokott módon fogunk tálalni. Szóval ne várjon a történetben senki több tucatnyi cigit elszívó varázslókat, akik fél napig gondolkodnak azon, hogy miként is állítsák be a karburátort, és szerintem nem lesznek olyan hihetetlen körmönfont sztorik sem, hogy miként leltem fel egy szinte már nem létező alátétet a huszonharmadik ismerősön keresztül, amiben még benne van a GM logó. A fő célom az, hogy a régi Opel éra egy szerintem nagyon jó autóját megőrizzem az utókornak és persze magamnak. Nem fogok vele parádézni csak úgy a parkolókban és mivel kávét sem nagyon iszom, ezért az autók és kávé opció sem jöhet szóba, de azt megígérhetem, hogy miután teljesen elkészül, akkor valamelyik vancello.hu – Roncsvadászok rendezvényre elviszem. 

Total
0
Shares
3 hozzászolás
  1. Lépcsőshátú kétajtós?
    Vagy az, amelyik ferdehátú volt, de az ablak alatt nyílt a csomagtartója?

    A nagyapámnak háromajtós, ferdehátú volt, de már az, amelyik ablakostul nyílt fel.

    Apu nem szerette, ellenben mi az unokák nagyon.
    S messze többre tartom a Kadett D-t és a Kadett E-t, mint az utána gyártott Astrát, ami sokkal szűkebb és kisebb. Főleg szélességben.

  2. @gigabursch: Schrägheck, igen hátul csak csomagtérfedél volt, ez a változat volt kétajtósban és négyajtósban is, ma már ritka mint a fehér holló.

    @vancello: Majd alakul lassan. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Kapcsolódó bejegyzések
Total
0
Share