1987-ben drasztikusan megváltozott a rallye világbajnokság. A „B” csoportos szörnyetegek betiltása után az „A” csoport lett az élvonal – ezen belül is a 8-as géposztály, a gyártóknak pedig igen rövid idő állt rendelkezésére egy ütőképes A-s autó kifejlesztésére. Ebből kifolyólag az 1987-es Monte-Carlo Rallye rajtjánál olyan autók sorakoztak, amik ez elődök tükrében már-már utcai vasaknak tűntek. Természetesen ez nem volt így, ezek is speciálisan épített és felkészített sporteszközök voltak, de a látvány mai szemmel nézve is szerényebb, mint egy évvel előtte.
A legjobb lehetőség a Lancia kezében volt, nekik volt összkerékhajtású, turbofeltöltővel ellátott, 2000 ccm-es utcai autójuk, amiből megépítették az A-s Lancia Delta HF 4WD-t.
Az előző évben használt Delta S4 középmotoros, turbós-kompresszoros szörnyetegéhez képest egy szerény kisautónak tűnt a kis Delta, még szélesítés sem volt rajta – ebből kifolyólag a futómű is keskeny volt alatta, hiszen az Integrale később mutatkozott be.
Az autó 240 LE-s motorja 340 Nm-es nyomatékot tudott kipréselni magából, ez a Delta S4 490 lóerejéhez képest jóval szerényebb adat, ebből is látszik, mekkora volt a változás.
Az Audi még ennél is nagyobb hátrányba került. A B csoportos kupé helyett Röhrlék egy Audi 200 nyergében álltak rajthoz, ami jószerivel kétszer akkora volt, mint az előző évben használt, kupé karosszériás Sport Quattro. Szintén 240 ló ereje hajtotta, ám a Lancia 4,2 kg/LE arányával szemben az Audinak 5,6 kg-ot kellett cipelnie lóerőnként. Röhrl ennek ellenére nem ment feltartott kézzel a csatába, és szépen terelte a nagy tepsit. (Nem is értem, ilyen autóból miért nem készülnek replikák, nekem kifejezetten tetszik. Egyedül volnék vele?)
A Ford a Sierra XR 4X4-gyel lendült támadásba a Montén. A szinte utcainak ható, ötajtós karosszériájával, 220 LE-s szívómotorjával, orrnehéz felépítésével azért elég szépen szerepelt az első versenyen, de technikai okokból kizárták.
Az összkerekes kihívók közül még a Mazdát érdemes kiemelni, ők a 323-as típussal támadtak. 1600 ccm-ből nyertek ki 300 Nm-es forgatónyomatékot, valamint 240 LE-t, ami elég szép teljesítmény. A kategória legrövidebb, legkeskenyebb és legkisebb lökettérfogatú autója volt az övék, súly-lóerő aránya 4,4 volt.
Persze ott állt a rajtnál a Subaru is, de ők még gyerekcipőben jártak, viszont mind nekik, mind pedig a következő évtől támadó Toyotának kiváló alkalmat nyújtott a fejlődésre az új csúcskategória. Az évek során el is kezdték csipkedni az egyeduralkodó Lanciát, 1992 után pedig fel is jutottak a csúcsra.
Azért térjünk ki a Subaru adataira is: 1.8-as motor, összkerék-meghajtás, az 1985 óta fejlesztett Leone RX Turbo viszont csak szerény 180 lóval a motorháztető alatt állt a rajtvonalon, 5,8 kg-ot mozgatott lóerőnként a japán versenygép.
Az A8 után, most következzen pár A7-es gép is.
A Volkswagen a Golf GTi 16V-vel képviselte magát a 87-es Monte rajtjánál. 1.8-as szívómotor, 195 lóerővel, de csak fronthajtással igyekezett minél gyorsabban a havas Alpokon átvergődve Monte-Carlo-ba érni. Ugyan ezt a típust is már 1986-ban versenyeztették, az erőviszonyok átrendeződése okán mégis most kapott először több figyelmet a németek igazán forró ferdehátúja.
A másik győztese az új szabályoknak a Renault lehetett volna, de A7-es 11 Turbo számtalan műszaki problémával küszködött, az idénnyitón pedig Ragnotti egy szakadék alján állt meg a 185 LE-s gépcsodával.
És ha már szóba került a kor egyik nagy versenyzője, térjünk rá a lényegre! Az autók mit sem érnek pilóták nélkül, és a szerényebb teljesítmény ellenére azért ezeket is tudni kellett vezetni.
A Lanciánál ezt a feladatot elsősorban Juha Kankkunenre és Miki Biasionra bízták, utóbbi úgy nyerte meg a 87-es Montét, hogy csapattársát lemaradásra utasították. Az év végi elszámolásnál persze ez sem volt elég az erőltetett olasz győzelemhez, 1987 világbajnoka Kankkunen lett. A Lanciánál még olyan nevek hozták a pontokat, mint Markku Alén, Mikael Ericsson, vagy Bruno Saby.
A Mazdánál Timo Salonen – az 1985-ös világbajnok és Ingvar Carlsson voltak a húzónevek, előbbi meg is nyerte a Lanciák előtt a svéd versenyt.
Korabeli videó az 1987-es versenyautókról.
Az Audinál Hannu Mikola és a már említett Walter Röhrl igyekeztek pontot rabolni az olaszok elől, ebben kezdetben a 200 Quattro, később a Coupé ”A” csoportos változati is segítségére volt a gyártónak.
A Fordnál a Montén Stig Blomqvist remekelt a kizárásáig, majd az év folyamán, immár a Sierra Cosworth ülésében Didier Auriol és Carlos Sainz is igyekezett kiaknázni az új, ám csak hátsókerekes technika előnyeit.
A Volkswagen gyönyörű A7-es versenyautóját Kenneth Eriksson terelte, a Renault nyergében Jean Ragnotti és Alain Oreille igyekezett eljutni a célig.
A szárnyait bontogató Subarunál sem fakezűek voltak a volánnál: Per Eklund és Ari Vatanen is terelte a japánok gépét, Vatanen egyébként Forddal is versenyzett ebben az évben.
A nagy korszakváltás tehát csak látszólag hozott hanyatlást, a pilóták ugyanazok a félistenek voltak, akik a B csoport szörnyetegeit is terelték, az A csoport pedig lassan felnőtt a feladathoz, és a WRC korszak beköszöntéig csodálatos versenyautókkal, pilótákkal, és történetekkel ajándékozott meg minket.
Forrás, adatok: tech-racingcars.wikidot.com; rallyemontecarlo1987.unblog.fr; Wikipedia; filrouge-automobile.fr
