„Amúgy azt álmodtam meg az év utolsó napjaiban, hogy a második autóm vagy egy Mercedes, vagy egy Maserati lesz.” Ez a beszélgetés zajlott le köztem és Vancello Viktor között 2018-2019. fordulóján. Akkoriban kezdődött ez nálam, hogy szeretnék egy szép és különleges autót, amivel átélhetem a gran turismo érzést. Bevallom, hogy a Mercedestől az évek során távol kerültem, a találkozókon egymás hátán álló W123-as és korabeli SL modellek egyhangúsága kiábrándított. Én nem akartam egy lenni a sok közül ebben a sorban, sokkal inkább arra vágytam, hogy az legyek, aki kilóg a sorból. Valahogy ez az utóbbi az a tényező, ami egyébként is meghatározza a mindennapjaim. Az idén nyáron megvalósítottam egy álmom, megvásároltam Az Autót, egy 1995-ös Maserati Quattroporte IV-es típust, amelynek az orrában a csodásan muzsikáló 2,8 literes V6-os biturbó motor van. De hogyan is lettem én Maserati tulajdonos, miért is annyira fontos ez nekem? Ismerjétek meg az én történetemet.
Álmok álmodója
Gyermekkoromtól kezdve imádom az autókat, megannyi Lego, Matchbox, Bburago megfordult a kezeim között. Én bizony lelkesen brümmögtem mindegyikhez, némelyik még ma is megvan. Bevallom – és ezt pár Instagram posztból is tudhatjátok -, hogy az 1:24 és 1:18 méretű járgányokat előszeretettel gyűjtöm, legalábbis, amin Bugatti, vagy Lamborghini logó van. Ez is az én autós dilim része. Szóval a ’90-es évek második felében, amikor már általános iskolás voltam, akkor mindig két autós lapot olvastam, mivel akkoriban még nem nagyon volt internet. Nevezetesen minden hónapban az Autó2, illetve az Autó-Motor számait olvastam. Emlékszem akkoriban még az Autó-Motor kéthetente jelent meg, és akkor egy szám sokkal vastagabb és jobb volt, mint mostanában. Hosszú évekig vettem ezeket az újságokat, az utolsó oldalakon lévő márkánkénti árlistát szinte fejből tudtam, melyik márka, milyen autója, milyen motorral, felszereltséggel és mennyiért kapható. Ma már – úgy bő 10 éve – nem veszek nyomtatott sajtót, sőt hazai autós médiumokat sem olvasok. A bulvár nem érdekel.
Ám akkoriban ez volt nekem az autós világ, a magazinok képei és cikkei. Valamelyikben ekkor láttam meg a Maserati negyedik generációs Quattroporte típusát. Csodálkozva is néztem, hogy milyen érdekes a hátsó sárvédőív vonala, szögletesen csapott. Ez az, amit azóta sem tudtam elfelejteni, miközben olvastam, hogy Marcello Gandini tervezte. Róla csak bő tíz évvel később tudtam meg pontosan, hogy kicsoda és miféle álomautókat is tervezett. Az ékforma megálmodójáról sokat olvastam. Pár éve ráadásul még volt szerencsém a mester 80. születésnapjára rendezett, az életművét felsorakoztató kiállítást is megtekinteni Torinóban. Teltek múltak az évek, a különleges autókon mindig rajta tartottam a szemem, már a jogosítvány megszerzése előtt is. Valahol már ekkor tudtam, hogy nekem egyszer lesz valami érdekes autóm.
Az autók pedig a mai napig az életem részét képezik. Olyannyira, hogy ennek a magazinnak is a szűk szerkesztőségi körébe tartozom. Viktor már legalább öt éve hallgatja tőlem, hogy jó lenne egy Maserati, méghozzá egy Quattroporte IV. A baráti körből még Gergő cimborám az, akivel sokszor tárgyaltuk ezt a témát és közben némi sör mellett mindig elsirattuk az autóipart. Néhányszor említette, hogy nem kell nekem a négy ajtó, elég a kettő is egy Biturbo formájában, ami éppen szintén finom portéka. Azonban, ha már egyszer elhatároztam valamit, ráadásul nekem az tetszik, akkor minden más már csak kompromisszum lenne, azt meg nem szeretem semmiben sem.
A Roncsvadászok és a Quattroporte
A hosszú-hosszú baráti beszélgetések egyre inkább megerősítették bennem a gondolatot, hogy meg kell valósítanom az álmom. Hiszen mire is valók az álmok, ha nem arra, hogy ezeket megéljük. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű feladat ilyen járgányt találni. Egyrészt nem sok készült belőle, egészen pontosan 1994 és 2001 között mindössze 2400 példányt szereltek össze zömében kézi munkával a modenai álomgyárban. Ebből a 2,8 V6-os változatból csak 668 példány készült 1997-ig, majd az azt követő Evoluzione szériából még további 390 darab. Másrészt a Biturbo körüli információgyűjtésem során kiderült, hogy nem olyan egyszerű azért ezeket életben tartani (hozzáteszem, egyáltalán nem is lehetetlen). Ebből kifolyólag sokuk vagy műszaki hibás, vagy gányolt, vagy évek óta le van támasztva jó esetben egy garázs sarkába, rossz esetben egy diófa alatt várja a megváltást.
Abban biztos voltam, hogy a 2,8 literes V6-os változat jöhet szóba. Ugyan a kétliteres némileg erősebb, de akkoriban a kilencvenes évek közepén ez volt a csúcs. A 3,2 literes V8-as csak később jött, az Evoluzione változatok pedig már a Ferrari irányítása alatt készültek. A negyedik generációs Quattroporte (hmmm a negyedik négyajtós) volt az első olyan Maserati, amely már a Fiat égisze alatt készült, majd 1995-ben házon belül a Ferrarinak adták át a márka működésének felügyeletét.
Az évek során mindig szemmel tartottam a kínálatot, a hazait és a külföldit egyaránt. Itthon évente, ha felbukkant 1-1 példány, azok is eléggé viharvert darabok voltak. Emlékszem az egyik hirdetés szövege úgy szólt, hogy „ha volt is baja, arra mindig találtunk olcsó megoldást…” igen általában ez az, ami a következő tulajnak drága lesz.
Továbbá abban is biztos voltam, hogy sötét színű autót szeretnék bézs bőrbelsővel. Mivel a kék a kedvenc színem, ezért ezt is elsődleges preferenciának tartottam a keresés során. Talán bő két éve már annak, amikor Viktorral egyszer beszélgettünk, mondta, hogy ismer valakit, akinek van egy ilyen autója és talán hajlandó lenne eladni. Elröppent ez a két év is, a baráti körben, akik tudták, hogy mit szeretnék, azok egyre jobban mondogatták, hogy van már Maseratid, vettél már valamit?
Eljött az idei nyár, aztán az egyik nap valamikor júniusban pittyent a telefonom. Janika linkelte a roncsvadaszok.hu oldalunk legújabb hirdetését, ami már addigra ott izzott a Facebook csoportunkban is. Azt a hirdetést elég sokszor végignéztem. Az egyik cimbora a Roncsvadászok csoport bejegyzés alá még be is jelölt, hogy megvettem-e már? Aztán egyik nap felhívtam Viktort, épp Csikó cimboránknál volt, amikor felvette. Kérdeztem tőle, hogy amit az oldalunkon hirdetnek Maserati, az sötétkék, vagy fekete, ugyanis a képek alapján nem tudom eldönteni? Azt mondta, hogy kék. Bézs bőrbelső….itt szakadt el a cérna. Gondolkodtam rajta még egy kicsit, majd másnap felhívtam a tulajt, akit Viktor már ismert, és akiről már ti is hallottatok itt az oldalunkon. Többek között kettő darab Lancia Thema 8.32 is áll a garázsában, amelyekből az egyik komplett restaurálását is végigkövetjük.
A telefonban elmondtam, hogy ki vagyok, és hogy van egy közös ismerősünk, Vancello Viktor. Érdeklődtem az autó iránt. Szó szót követett, majd megbeszéltünk egy találkozót, és megmutatja az autót. Még aznap beszéltem Viktorral, cimbora július 8-án megyünk autót nézni.
Az első találkozás
A telefonos egyeztetés óta lassan teltek a napok, majd eljött a várva várt július 8., egy napfényes szombati nap. Valahogy úgy éreztem magam, mintha a kiszemelt álomnővel lenne randim. Mindennek tökéletesnek kellett lennie. A fővárosból – ahol az érték csak pusztul – utaztam le Fehérvárra, ahol Viktorral találkoztam. A gánti elág felé tartva sokat beszélgettünk, majd a szokásos kávé után útnak eredtünk a rüsselsheimi lélektrontóval (amitől azóta már megszabadult), ugyanis sajnos a Lybra akkor még messze nem volt kész. Utunk az olajfellegvárba, a magyar Dallasba, azaz Százhalombattára vezetett. Itt őrizte egy raktárban a tulaj sok más egyéb érdekesség mellett ezt a csodát.
Az ajtók feltárulta után ott állt tőlem pár lépésre álmaim autóba öntött szobra egy ponyvával letakarva. Amint lehullt a lepel a modenai gran turismóról és megcsillant az ajtóból beszűrődő fényen a ritka gyöngyház fényezése, azonnal beleszerettem. A tulajjal közösen elkezdtük kinyitni, tettünk bele akkumulátort, miközben folyamatosan mesélt róla. Viktorral elkezdtük vizslatni alul-felül, kívül-belül, de egyszerűen kifogástalannak bizonyult.
A hátsó futóművön lehidaltunk, csövekből összerakott, egy versenyautóra emlékeztetett. A másik sokkoló élmény a differenciálmű mérete volt. Elsőre úgy tűnt, hogy transzaxiális a hajtáslánc, de persze tudtuk, hogy a váltómű elöl van. De a difi bizony óriási, nem véletlenül, hiszen bő 400 Nm-nyi forgatónyomatékkal kell elboldogulnia. Majd eljött az igazság pillanata, beültem és beindíthattam. Odabent mindent, de tényleg mindent Connolly-bőrrel burkoltak, a fabetétek pedig valódi fából készültek, ahogy az egy olasz luxus gran turismóhoz illik. Mennyire kiábrándító ehhez képest minden más, amire ráhazudják, hogy prémium.
Elsőre indult és egyszerre nyerített fel mind a 285 itáliai lóerő, szépen simán járt, öröm volt hallgatni. Kiszálltam és együtt gyönyörködtünk a motortérben. Majd ismét körbejártam az autót, ahogy haladtam hátrafelé, úgy egyre morgósabbá vált a hangja. Bizony, itt a négy kipufogóvégen keresztül mindenféle szelepek és hanggenerátor nélkül szólnak a szimfóniák, ami a boldogság dala. A boldogságé, amelynek kottáját prémium benzinnel írják.
Megyünk vele egy kört? Kérdezte István, persze – vágtam rá azonnal. Beültünk, és elindultunk egy próbaútra. Menet közben megtudtam, hogy Ausztriából hozta be az autót öt évvel ezelőtt, ezidáig itthon mindössze alig több, mint 300 km-t ment vele. Egyébként is éppen csak 80 e km fölött van a futásteljesítménye, ami egy 28 éves autótól nem sok. Szinte még bejáratós. Útközben kipróbáltuk az elektronikusan állítható Koni csillapítókat is. A negyedik fokozatban érezhetően felkeményítette magát a futómű, miközben róttuk a pár km-nyi próbakört. Visszafelé cseréltünk, és most, életemben először éltem át azt, hogy milyen is egy igazi olasz sportautót vezetni. Én vittem vissza a csarnokig, ahol az autó lakott. Bevallom csak óvatosan próbálkoztam vele, hiszen itt nincs elektronika és hókusz-pókusz, ezt az autót még igazi férfiaknak találták ki, akik arra születtek, hogy igazi autókat vezessenek. Ha elrontod a kottát, akkor vége a dalnak. Annyi biztos, hogy ez az autó ezen a rövid próbakörön a fülembe súgta: „a tiéd vagyok.” Istvánon kívül én voltam a második, aki ezt az autót itthon vezethette.
Viktor barátom a visszatérést követően meg is jegyezte, hogy már messziről hallotta, hogy jövünk. Rajtam pedig az elégedettség látszott. Nem vigyorogtam bugyután, mint egy hülye gyerek, hanem látszott, hogy megérkeztem az álmomhoz. „Igen, ez vagy te Alikám, ez a te autód.” Amikor kiszálltam belőle, akkor bizony kicsit remegtem, valami fenomenális érzés volt. A kedvenc sztártervezőm által alkotott négyajtós sportautó, amelyből csak 668 példány készült ebben a konfigurációban, ráadásul ebben a specális éjkék gyöngyház fényezésben csak talán alig egy tucat pompázik. Ahogy az olasz szépség visszagurult a nyugvóhelyére, úgy drága barátom hozzátette, „teljesen jó, Ali, megveheted!”
Utána még egy jó órát beszélgettünk az autókról, a Vancello jelenségről. Mondtam, hogy alszom még rá egyet, de István úgy köszönt el, hogy „akkor leveszem a hirdetést, tiéd az autó.” Ő is, jó helyre akarta adni, én pedig már régóta szerettem volna egy ilyet.
Egy martinis este
Délután visszarobogtunk Fehérvárra, ahol Csikó barátunk műhelyében már többen kíváncsian várták, hogy milyen is volt az autó. Órákig beszélgettünk, majd megéhezve elrobogtunk az oroszlányi V8 étterembe, ott csillapítottuk éhségünket, hogy azután Tatán együnk csavaros fagyit, mert az bizony úgy a jó.
Mivel utolért minket az est, ezért úgy döntöttem, hogy már nem megyek vissza Egerbe, hanem ott maradok Viktor barátoméknál. A konyhában üldögélve az ablakból olykor rápillantva a parkra elkezdtünk beszélgetni a Maseratiról és arról, hogy miként is jutottunk el ide. Felelevenítettük azt a rengeteg autós élményt, amit külön-külön, vagy éppen együtt gyűjtöttünk az eddigi életünk, illetve a Vancello magazin égisze alatt. Még Janikával is beszéltünk telefonon, aki bőszen érdeklődött, hogy mi a helyzet az autóval. Elmeséltünk neki is mindent A-tól Z-ig.
Mindeközben kinyitottunk egy üveg Bianco Martinit. Majd a szó ráterelődött a Lanciákra, arra, hogy Viktor hogyan is képzeli el a garázsában álló álomautója, a Delta megújulását. Milyen felni lesz rajta, milyen lesz a színe. Megbeszéltük azt is, amint elkészül a Delta és Quattroporte is olyan szintre kerül, amilyenre én szeretném, akkor bármikor találhatunk egy okot egy fehérvári vagy egri kávézásra, de akár még az olasz vagy a horvát tengerpartot is célba vehetjük.
Aznap este két martinis üveg maradt szárazon, és egy remek beszélgetést folytattunk le. A nap emlékére mindkét kupakot ráakasztottuk a kulcstartóinkra. Remek nap volt, remek emberekkel és egy kiváló olasz szépséggel.
A nagy nap
Másnap visszautaztam Egerbe, útközben rengetegszer végigpörgettem az autóról készült fotókat és a videókat. Imádtam a hangját, tudtam, ha most nem, akkor soha. Az itthoniaknak is megmutattam az autót, mindenkinek nagyon megtetszett. A döntés az valójában már akkor megszületett, amikor először megláttam az autót a csarnokban. Felhívtam Istvánt és megbeszéltük az adás-vétel időpontját. Ezt követően Viktor segítségével a szállítást is leszerveztük.
12 nappal az első találkozást követően jött el a nagy nap. Az öcsémmel beültünk az autóba és útnak indultunk Százhalombatta irányába. Végig az autópályán haladtunk, kellemes nyári napfényes időben, mindössze egy kb. félórás dugót kellett átvészelnünk. Délre beszéltük meg a találkozót, ahová Viktor barátom valamivel hamarabb ért oda, mint mi. A Maserati már ott várt a csarnokban, kitakarítva, átadásra kész állapotban. Vártuk a trailert, amellyel az új lakhelyére szállítottuk az autót.
Addig megírtuk a szükséges papírokat és átvehettem az autó kulcsát, az olasz díva immáron az enyém lett. Időközben befutott a szállítónk is, felpakoltuk az autót, majd a Quattroporte búcsút vett egykori gazdájától, a trailer elindult Egerbe. Mi még – jó autóbolondokhoz hűen – beszélgettünk egy kicsit, majd útnak eredtünk. Álomutazás ez, amely csak most kezdődik igazán.
Az M25-ös végén értük utol a trailert, így már konvonjban vonultunk a célállomásra. Bizonyára sokan látták az úton, hogy valami különleges jármű halad a szeretett városom felé. A lerakodást követően örömmel álltam be az udvarunkra, megérkeztem. Mindenki csodálkozva nézte az új jövevényt, Maserati Quattroporte IV 2,8 V6 biturbó. 1995-ben még talán nem tudhatták a Maserati üzemében dolgozók, hogy egy éjkék színű álomautót raknak össze egy akkor még csak 8 éves fiúcska számára, aki 28 évvel később valóra váltotta az álmát. István sem tudhatta, hogy öt évvel ezelőtt Ausztriából azért hozta be ezt a járgányt, hogy megvalósítsa az én álmom.
Azóta már bőven futottam vele annyi km-t, amennyit az elmúlt öt évben tettek bele. Volt egy elrepedt vízcső, amit cseréltem. Megnéztük a vezérlését, a szíj jó állapotnak örvend, de ettől függetlenül ki fogjuk cserélni. Ami következik, az egy alaposabb szerviz, utána pedig szépen feljavítjuk az esztétikai állapotát is a kívánt szintre. Amerre eddig jártam vele, ott mindenhol csodálkozva nézték. Nem tudják, hogy mi ez, azelőtt még sosem láttak ilyet. Megjelenésével, hangjával kitűnik a szürke egyenautók unalmas sorából. Ha azt gondolnátok, hogy elérhetetlen az álomautótok, akkor higgyétek el nekem, hogy tévedtek. Én is az első 50 ezer ft félrerakásával kezdtem.
Bevallom őszintén, hogy amióta megvan, azóta keresem a választ arra kérdésre, hogy vajon milyen autóm lesz még ezután? De egyszerűen semmi más nem jut eszembe. Ez itt az abszolút álomautóm, amibe egy nehéz hét után beülni és menni vele egy kört, az az igazi ajándék. Dolce vita!
