A hot rod kultúra egészen az 1930-as évekig nyúlik vissza és a népszerűsége a mai napig töretlen, különösen az amerikai autós szubkultúrákban, de Európában is nem kevesen hódolnak ezeknek a járgányoknak. A név eredete vitatott, egyesek szerint a ‘hot’ utalhat arra, hogy lopott autók, más történetek szerint a „rod” utal arra, hogy az autók vezérműtengelyét (camshaft vagy rod) modifikálták, ezzel növelve a motorok teljesítményét. Vannak olyan legendák is, amelyek szerint a név a ‘hotting up’ kifejezésből jön, ami arra utal, hogy feltuningolták az autókat. A ‘rod’ ugyanakkor összefügghet azzal is, hogy kezdetben nagyon sok ilyen autó valamilyen roadster formában született meg a különféle Ford T-modellek, később A és B-modellek alapjain. Az igazi keményvonalas hot rodokat egyébként is teljesen levetkőztették, choppolták, vagy egyáltalán nem is volt tetejük, se sárvédő, se géptető. Egy nagy V8-as Ford motor, majd a későbbiekben valamilyen Chrysler szív és széles hátsó kerekek. Egy biztos: ezekkel az autókkal kezdetben Kalifornia kiszáradt tómedreiben versenyeztek, vagy éppen a fináncok elöl menekültek a szeszcsempészek, menekülőautónak pedig ezek voltak a legjobbak. A ’90-es évek elején ez a kultúra és ez a stílus ihlette meg Tom Gale-t is, aki talán akkor még nem sejtette, hogy az utolsó Plymouth az ő nevéhez fog fűződni. Cikkünkben az öncélú Plymouth Prowler típusról lesz szó, ami nem másról szól, mint az ízes autózásról.
Diplomamunkából sportautó
Tom Gale és a tervezőcsapat teljesen szabad kezet kapott a Chrysler vezetőségétől, a fiúk pedig mindenképpen valami hot rod vagy sportster-szerű járgányt akartak, ami legalább akkora feltűnést kelt, mint a Viper. A vezetőtervező kifejezetten kedvelte a hot rodokat, a saját garázsában is állt egy 1932-es Ford. Az inspirációt valóban ezek a felpiszkált utcai ördögfiókák jelentették, azonban az alapformaterv valaki egészen más nevéhez fűződik.
A Chrysler az 1990-es évek elején támogatott egy projektet a kaliforniai művészeti egyetem, az Art Center College of Design keretein belül. Többek között itt tanul anno Chris Bangle, Wayne Cherry, Ken Okuyama, Lóczi Géza (neki pár Volvót köszönhet a világ) és egy bizonyos Douglas ‘Chip’ Foose. Az utóbbi úriember nevét úgy gondolom, hogy sokan ismerik. Az ő diplomamunkája volt egy kupé formájú retro koncepcióautó megalkotása, amelyből később rajzolt egy roadster változatot is. Ekkor még 1993-at írtunk, ezt négy év fejlesztői munka követte.
A koncepció alapvetéseit a szériamodell is megtartotta. A Prowler hátulról előrefelé keskenyedik, sajátos módon az első kerekek nyitottak, mint egy formula versenyautónak. Az első és a hátsó lökhárítók is érdekes nyúlványként kapcsolódnak a karosszériához. A szerkezet és a karosszéria túlnyomórészt alumíniumból készült, főként ragasztásos technológiával. A karosszériát a Shadyside-ban található üzemben készítették, innen szállították át Detroitba, ahol a Conner Avenue gyárban szerelték össze kézzel az összes példányt.
V8 helyett V6
A hot rodok egyik alapvető ismertetőjegye, hogy az orrukban valamilyen V8-as motor van. Az amerikai autóknak ez egyébként is egy védjegye (volt). A Plymouth Prowler géptetejét elnézve azért sejthető, hogy alatt azért korlátos a hely. Ez a fejlesztés során is kompromisszumhoz vezetett, ugyanis az autó szíve egy V6-os motor. A Chrlysler LH szériás autóiban használták a 3,5 literes motort, amely még hengersoronként egy vezérműtengelyes volt. Ez kezdetben 214 lóerőre volt képes, majd 1999-ben a teljesen alumínium konstrukció váltotta fel, amely már 253 lóerőt adott le. A korai modellek 7,2 másodperc alatt futották a 100 km/h tempót és 190-nél már korlátozták is. A ’99-tól gyártott változat sokkal fürgébb volt, 5,9 másodperc kellett a százhoz, és 203 km/h-ban limitálták a csúcssebességet.
A teljesítmény bár nem tűnik soknak, de ez a roadster mindössze 1270 kg-ot nyom a mérlegen. Ráadásul a tervezők törekedtek az 50:50 arányú tömegelosztásra is, ezért a négyfokozatú Autostick félautomata váltómű (ez a Chrlyser Ultradrive váltója) a hátsó tengelyhez került. Igen, a Plymouth Prowler transzaxiális elrendezésű. Ennek a kialakításnak azért volt némi hátránya is, hiszen hátul a futómű és a váltómű foglalja el a legtöbb helyet, illetve a vászontetőt lehet behajtogatni a helyére, így csomagtér szinte nincs is. De erre a problémára kínáltak egy remek megoldást, lásd lentebb.
Sportautó utánfutóval
Az agrárkampó egy sportautón olyan, mint Armani öltönyhöz gumicsizmát húzni. Lehet, csak ordít rólad, hogy paraszt vagy. Vagy ahogyan Armani mondta anno: „a hülyék sosem elegánsak”. Mivel, ahogy fentebb említettem, ez egy élményautó, ráadásul roadster is, így a csomagtér mérete teljesen másodlagos szempont volt a tervezés során. Ezért készítettek az autóhoz egy teljesen zárt utánfutót, amely formavilágában követi a Prowler vonalait. Ezt a kiegészítőt anno 5000 dollárért lehetett megrendelni az autó színével egyező fényezésben. Csak megjegyzem, hogy a típus indulóára 1997-ben 38 ezer dollár fölött volt. A vonóhorogra egy külön figyelmeztetést is elhelyeztek, amely szerint csak a gyári futót lehetett vele húzni, mást utánakötni a garancia elvesztésével járt.
A Prowler egyébként egy – akkori mércével – jól felszerelt autónak számított, főleg mondjuk a konszernen belül gyártott Viperhez képest is. Kulcsnélküli nyitás, elektromos ablakok, klíma, központi zár, két légzsák, bőrrel bevont sportülések, kazettás hi-fi (a CD-váltó opció volt). Őszintén, szerintem ma sem kell ettől több egy autóba, főleg nem egy sportgépbe. A műszerfal középre került, egyedül a fordulatszámmérőt helyezték el a kormányoszlopon.
Plymouth Howler
1999-ben a SEMA showra a Plymouth egy olyan koncepcióautót vitt el, amely szintén a hot rodokból merítkezett. A Howler tulajdonképpen egy továbbfejlesztett Prowler volt. A közönség kívánalmait meghallgatva megfelelő méretű csomagtérrel látták el, emiatt a hátsó rész jelentősen módosult. Valamint kiszélesítették a gépházat, így már elfért benne a 4,7 literes V8-as, amelyhez ötfokozatú manuális váltóművet társítottak! A Howler levehető tetővel készült, amit kézzel kellett levenni és az ülések mögötti tárolóban lehetett elhelyezni. Egy évvel később a GM valami hasonlóval rukkolt elő a Chevrolet SSR koncepciójával, amit később szériában is gyártottak. Vélhetően ők is fel akartak ülni a retrovonatra, hátha nekik több sikerük lesz. Nem lett.
Valóban színes egyéniség
A hot rodokra mindig is jellemző volt, hogy látványos színekben pompáznak, olykor a lángnyelvek és az egyéb air brush minták sem maradhatnak el. Színekben szerencsére a Plymouth Prowler is bővelkedett. Talán a legismertebb – és szerintem az egyik legjobb – szín a Prowler purple metallic volt, ez a lila metál fény csak az első évben, 1997-ben volt rendelhető. Ám a citromsárga, vagy a narancs gyöngyház is illik ehhez a roadsterhez, mint ahogyan a paletta többi árnyalata is. Próbáltam összegyűjteni az összes színt, amiben ezt az autót anno meg lehetett venni.
A színek kavalkádjában egyedi volt a Woodward Edition, amelyet csak a 2000-es modellévben kínáltak. Ezt a változatot a piros-fekete színkombinációban kínálták mindössze 153 db példányban. Nevét a híred detroiti körútról kapta. 2001-ben 168 darab Black Tie Edition hagyta el a gyárat, amelyek ezüst-fekete fényezésben pompáznak. A Mulholland Edition változatból némileg több, szám szerint 1281 példányt gyártottak, ezt a híres dél-kaliforniai útról nevezték el.
A Chrysler, illetve egészen pontosan akkoriban még DaimlerChrysler 2001-ben megszüntette a Plymouth márkát, így a Prowler volt az utolsó típus, amely még viselhette a hajsó emblémát. Az utolsó évben már Chrysler néven futott tovább. 2002. február 15-én (ez pont a születésnapomra esett) gördült ki az utolsó Prowler roadster. Ez a Conner Avenue Edition nevet kapta, speciális High Voltage Blue gyöngyházmetál színben pompázott, és a Christie’s aukciós ház árverésén talált gazdára.
Talán ez az autó volt a Chrysler legmerészebb húzása, bátrabb mint a Viper. Egy teljesen szokatlan, hot rodokra emlékeztető roadster, amihez külön kellett venni csomagtartót egy utánfutó formájában. Ugyan nem lett nagy piaci siker, abszolút rétegmodell volt, de az a legyártott 11 702 példány gyűjtői autóvá tette. Ma már senki sem mer ilyen menő autót gyártani, inkább píszískednek a gyártók. Legyünk őszinték, ez ma a Stellantis mocsarában egyáltalán nem menne.
Forrás, képek: FCA, dodge-nitro.com, volocars.com
