Az olasz autótervezés és úgy általában az olasz design óriási nyomot hagyott az autóiparon, és ennek hatása még ma is érződik, gondoljunk csak az olyan nagy és neves stúdiókra, mint Bertone vagy Pininfarina, illetve a Ferrari, Maserati és Lamborghini trióra, amelyeknél számtalan csodálatos gran turismo született. Az olasz autótervezés valahol a ’70-es években élte a fénykorát, amikor is a rajzasztalon a legmeghökkentőbb formák, ívek és vonalak keresztezéséből születtek a szebbnél szebb és futurisztikusabbnál futurisztikusabb formatervek, mint amilyen a Ferrari Modulo is.
Talán a valaha létező legextravagánsabb és leginkább utópisztikus formájú autót sikerült megalkotniuk Pininfarinánál, amely az ágaskodó lovacska emblémáját megkaphatta. A ’70-es évek Olaszországában nem csak a design élte a fénykorát, de ebben az időben virágzott fel a drogkereskedelem is (egy-két Piedone filmet, ha felidézünk), így nyilvánvaló, hogy a Pininfarina stúdió gránitasztalaira is jutott néhány gramm kokain, mert ilyen autót, mint a Ferrari 512 S-en alapuló Modulo nem lehet csak úgy tisztán vizionálni.
Az 512 S a maranellóiak híres neves versenyautója volt a ’70-es évek elején, amelyből mindösszesen 25 példány készült el. Az autóval a Ferrari a World Sportscar Championship szériában küzdött, fő ellenfele a Porsche 917 volt, amellyel ádáz csatákat vívtak a versenypályákon. A 25 autóból csupán 19 versenyzett, így a 1046 alvázszámú példány Pininfarinához került, amelyből a Modulo show car született Paolo Martin tervezőasztalán.
Paolo Martin így emlékezik vissza
Egy késő tavaszi napon a tervezőasztalomon számtalan dolog feküdt, modellek, francia ívek, ceruzák, tollak, hamutartó és cigaretta és a Rolls-Royce Camargue tervei (máig az egyetlen olaszok által tervezett angol autó, khm nekem rémlik más is). Egyszer csak bevillant egy ötlet, ami már régóta a tudatalattimban szunnyadhatott. A legőrültebb álomautó, amit a világon valaha is készítettek, brutális, egyedi és utánozhatatlan, olyan, amelyet még addig senki sem tervezett.
Egy-két gyors skicc a tervezőasztal jobb sarkán és már látszott is a moduláris felépítésű autó, amelyet kerekekre állítva könnyedén formába lehet önteni. Ekkor jött képbe a stúdiónál lévő Ferrari 512 S alváz. A megszállottság hajtott, az addig elfojtott vízióm egyre konkrétabb vázlatokon jelent meg, hogy elkészíthessek egy 1:10 méretarányú modellt. Az ötlete teljes megvalósításához azonban szövetségesekre volt szüksége a Pininfarinán belül is, megnyerte Franco Martinengot, aki a korábbi igazgató volt, ő volt a cégnél a józan ész és az innováció közötti szakadék. A projekt zöld utat kapott, ugyanis kellett valami új, amit mutogathatnak a szalonokon, így a cég elnöke is beleegyezett, de azért fenntartásokkal kezelte Paolo ötletét.
Sergio Pininfarina ezt kérdezte: „Miért rajzolsz olyan autót, mint ez?” Paolo: „Azért, hogy beszéljenek róla!” Pininfarina: „Igen, ha rossz, akkor is beszélni fognak róla!” Később a cég feje úgy nevezett el, hogy a „Stílusért felelős.” A futurisztikus szkeccsek nem voltak túl meggyőzőek, igazi kontrasztot alkottak a Rolls-Royce műszaki rajzaival, szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy asztalnál két egymástól ennyire távol eső koncepció létezhessen. Nem tétlenkedtem sokat, közelgett az augusztusi szabadságolás, a beszerzést megbíztam, hogy rendeljenek nyolc köbméter polisztirolt, két autóakkumulátort, és még pár dolgot. Eljött az augusztus, a gyár bezárt én pedig egyedül kifaragtam a polisztirolból a Modulo formáját, persze titokban, augusztus 15-re kész lett, fáradt voltam és kimerült, de elképzeltem Sergio Pininfarina és a sógora, Renzo Carli arcát, amikor visszatérnek.
Az egyik reggel Martinengo jött be hozzám, kezében az 512 S alvázának terveivel, azt kérte tőlem, hogy tegyem meg a szükséges módosításokat, hogy a modellt rá lehessen építeni. Nyomban hozzá is láttam a belső megtervezéséhez, amelyet szintén modulárisan képzeltem el. A beltér legmeghatározóbb eleme az a két gömb, amely az utas oldalon légbefúvóként, a vezető oldalán különféle kapcsolók elhelyezésére szolgált. Ez elsőre két tojás alakú tárgyként sikerült elkészíteni, ami nem tetszett, ekkor jött az ötlet, amit még Michelotti stúdiójában tanultam. Gyorsan motorra pattantam és elmentem a közeli bowling pályára, ahonnét kértem két golyót, ezekből született meg a beltérben ez a két hangsúlyos elem.
A végső simításoknál Renzo Carli azt javasolta, hogy a motortér fedlapját cseréljem vissza hagyományos üvegre, ez eredetileg egy fekete fémlap volt, rajta 16 cm átmérőjű lyukkal…másnap visszaraktam az eredetit. Rohamtempóban készült el az autó az 1970-es Genfi Autószalonra, ugyan a motortér az eredeti elgondolásaim szerint lett burkolva, azonban a színe nem tetszett. A Modulo fekete fényezést kapott, holott én fehér színben terveztem meg, később átfényeztük (máig így ismeri mindenki).
Igazi űrhajót sikerült alkotni az olasz tervezőnek, amelyben két asztronauta élheti át a fénysebességgel történő száguldást, ugyanis a karosszéria alatt az 512 S versenyautó ötliteres V12-es motorja teljesít szolgálatot 550 itáliai csődörrel a karámban, impozáns főleg annak tudatában, hogy Ferrari versenyautója eredetileg 340 km/h sebességre volt képes. A nevéből adódó moduláris felépítés a két fő karosszériaelemből adódik, amelyből az egyik leglátványosabb elem a kupolaszerűen előrenyíló középső szekció, amely a bejutást jelenti az utastérbe.
Belül spártai egyszerűség, amit remekül feldobnak a vörösbe húzott ülések. Ezek egyébként úgy néznek ki, mint valami designer bútorkatalógus portékái jó magas árcédulával. A korabeli versenyautók szellemiségében a váltókulissza jobb kézre került, persze a kormány sem egy hétköznapi darab, már ami a küllőit és a kapcsolódási módját illeti a kormánytengellyel.
A Modulo legszebb részlete számomra a motortere, nem csak a fekete lyuggatott fémlap miatt, a két hengersoron trónoló tütesor teszi fel az i-re a pontot, amelyek úgy néznek ki, mintha valami kristályból készült vázák lennének, és ez a látvány az utastérből is megadatik, ugyanis a motortértől a bent ülőket csak egy üveglap választja el. Bár Pininfarina nem hitt a Modulo sikerében, végül az autó 22 díjat zsebelt be, a genfi sikert követően azonnal táviratot küldött Paulo Martinnak, amelyben elnézést kért, és gratulált a radikális formatervhez.
Háttérinfók: Ferrari, Pininfarina
Képek: Pininfarina, Car Body Design
Ez még ma is bitang jól néz ki…
Bájosan hetvenes évekbeli. Amikor még a minden formatervező úgy hitte, hogy a jövő áramvonalasra/lövedék formájúra öntött műanyag vagy acél, és k*rva kényelmetlen 🙂
@Void Bunkoid: mint ahogy a 80-as évekbeli jövő neonszínű volt és elektronikus (aztán rájöttek a kilencvenes években, hogy mégsem menő), a kilencvenes évek jövője meg az optikai adathordozás volt – sajnos az internet még a kilencvenesek végén kinyírta az optikai adathordozót mint hosszútávú futurisztikus dolgot 🙂
@Void Bunkoid: Igen igen, ezért is jó visszatekinteni a múltba, hogy 20-30-40 évvel ezelőtt hogyan is képzelték el a 21. századot.