Volt egy férfi, akinek csak 47 év adatott meg az életben, de annak a nagy részét úgy élte, ahogy ő szerette volna. Autókkal nőt fel és autók között töltötte a mindennapjait. Ő volt Kenneth Henry Miles, a brit autóversenyző, a „sólyom” (The Hawk), a férfi, aki beírta a versenytörténelembe a Ford nevét. Ennek ellenére a tripla korona mégsem lehetett az övé. Ki volt Ken Miles? Az alábbi sorokból kiderül!
„Nem csak versenyző volt, de értett az autókhoz is.”
101 évvel ezelőtt, 1918. november 1-jén látta meg a napvilágot az angliai Sutton Coldfieldben, amely Birmingham városához volt közel. A makacssága és öntörvényűsége már ifjú korában megmutatkozott, 15 éves korában ott hagyta az iskolát és beállt a Wolseley Motors-hoz inasnak. Az autókhoz és a gépekhez elég jó érzéke volt, később műszaki iskolába küldték, hogy minél többet megtanuljon a járműgyártásról. A békeidőknek aztán hamar vége szakadt, 1939-ben kitört a második világháború és Miles is beállt a seregbe, tankparancsnok volt, részt vett a normandiai partraszállásban is.
Ahogy elültek a fegyverek ropogásai és ismét beköszöntött a béke, a romokból újból kivirágoztak a kisebb-nagyobb autógyárak. A versenypályákra is lassan visszatért az élet és a különféle versenygépek zaja. Ken Miles a háborút követően számos neves márka autóinak a volánja mögött megfordult, úgy mint a Frazer Nash, az Alfa Romeo és a Bugatti. Az ötvenes évek elején, bár pontosan nem tudni, de vagy ’51-ben, vagy ’52-ben elhagyta az óvilágot és új életet kezdett Los Angelesben.
A versenyzői pályafutását az újvilágban is folytatta, a Sports Car Club of Amerika (SCCA) futamain indult a saját építésű MG alapú versenygépével. 1953-ban zsinórban 14 győzelmet zsebelt be. A nyugati parton sorra halmozta a sikereket, egyrészt saját építésű autóival, másrészt olykor gyári versenygépekbe is beült, mint például a Porsche 550. Sikere talán abban is rejlett, hogy nem csak vezetni tudott, de műszakilag is értette az autók minden részletét, így eggyé tudott válni a géppel, érezte minden rezdülését. Az ’50-es években a motorsportok világa Amerikában is nagyon hasonló volt ahhoz, amit Ken Nagy Britanniában is megtapasztalt. Klikkekből álló rejtélyes elitisták gyülekezete, akiket Ken Miles utált, nem illet be a sorba. Nem volt egy páváskodó, bájolgó fickó, ő csak vezetni és nyerni szeretett volna.
A „Flying Shingle” (balra), avagy a repülő zsindely, amely egy általa épített MG volt.
De nem csak versenyzett és autókat épített, hanem idővel az SCCA kaliforniai részlegének az irányítását is megszerezte. Ő szervezte a versenyeket, intézte a jegyeladásokat, igaz, tette mindezt autokratikus módon. Viszont mindenkit bátorított arra, hogy legyen részese az autósportnak, vagy versenyzőként, vagy pedig nézőként.
És amivel számtalanszor győzni tudott.
Az 1960-as évek elejére Ken Miles már Amerika híres autóversenyzője volt, úgy emlegették, mint a nyugati parti Stirling Moss. Ekkoriban kötött barátságot a már szinte élő legendaként tisztelt Carroll Shelby-vel, aki már ez időtájt is a Ford V8-as motorjainak nagy varázslója volt. „Teddy Teabag”, ahogy becézték Milest, fontos szerepet játszott a Cobra, majd a Daytona Coupe és később a Ford GT40 kifejlesztésében. A Snake Pitben, ahogy a Shelby műhelyét becézték anno, a kollégái tisztelték Milest. Az ő tehetsége és tapasztalata kellett ahhoz, hogy a Ford a legendás francia pályán, Le Mans-ban szembeszálljon a Ferrarival. Igaz, az első nekifutásuk kudarcot vallott 1965-ben, akkor Bruce McLaren volt a társa, és váltóhiba miatt estek ki.
Az 1966-os Daytona-i győzelem, balra Lloyd Ruby.
1966, életének utolsó éve volt a legsikeresebb időszaka. Az év elején megnyerte a legelső Daytona-i 24 órás futamot, ott 678 kört tett meg Lloyd Ruby-val a GT40 volánja mögött. Majd szintén ez a páros behúzta a 12 órás futamelsőséget Sebringben is. De a nagy dobás Le Mans volt. Denny Hulme és Ken Miles az #1 rajtszámú Ford GT40 volánja mögött küzdelmes versenyen megszerezte a vezetést a futamon. Ken Miles ugyan elsőként haladt át a célvonalon, azonban a híres-neves célfotó miatt, amelyet a Ford vezetősége erőltetett a Shelby American versenycsapatra, mégsem őt ünnepelte a közönség és a világ, hanem a #2 rajtszámú autóval célba érő Bruce McLaren/Chris Amon párost.
A történelmi pillanat, amit a Ford Ken Milesnak köszönhet (Le Mans, 1966).
Egy brit újságíró a pitnél várta Ken Milest:
„Csalódott vagyok, természetesen, és most ezzel maga mit tud csinálni?”
20 yard, nagyjából 10 méteren múlt a tripla korona, ugyanis a #2 számú GT40 ennyivel több utat tett meg a 24 óra alatt, mivel hátrébb indultak, mint Miles. Ennek ellenére sokan őt tekintik a ’66-os Le Mans-i futam valódi győztesének. Ő volt az, akinek köszönhetően Shelby egy olyan versenyautót tudott összerakni a Fordnak, amellyel megverhették a legendás Ferrarit. Ő volt az, akinek a Ford a sikert köszönheti.
14 évvel később Carroll Shelby az alábbiakat jegyezte meg.
„Mindig is sajnálni fogom, hogy megállapodtam Leo Beebe-vel (Ford fejes) és Henry Forddal abban, hogy a három autó egyszerre érjen át a célvonalon. Ken másfél körrel vezetett, és megnyerte volna a futamot. Ez összetörte a szívét.”
A versenysport azonban soha nem áll meg a győzelemnél, a pilóták és a csapatok akkortájt még bőszen hajszolták a lóerőket és a még magasabb sebességet. Ahhoz, hogy a Ford GT40 még gyorsabb és jobb legyen, szükség volt újabb fejlesztésekre. Leginkább az autó irányíthatóságával voltak gondok, bár Ken Miles vakmerő módon tudott bánni az autókkal, és bármit úton tudott tartani, mégis ez a fenevad okozta a végzetét. A ’66-os Le Mans-i teszteken a Ford GT40 MkII volánja mögött életét vesztette Walt Hansgen, aki elvesztette az uralmát az autó fölött a vizes úton. A futam után alig 2 hónappal már az új „J-car” prototípust tesztelték. Ennek a járgánynak kenyereskocsi (breadvan) hátsó kialakítása volt, amely a Kammback aerodinamikai elméletek miatt született. Ezen kívül forradalmi volt a méhsejt szerkezetű karosszériaelemek használata is, igaz ezt akkoriban még nem tesztelték le teljesen.
Ken és Shelby volt akkoriban a GM és a Corvettek száguldó démonja.
Miles a nyári forróságban a Riverside versenypályán tesztelte az új versenygépet. A lejtős hátsó egyenesben 200 mérföld/óra (320 km/h) sebesség fölé hajszolta a prototípust, majd hirtelen megpördült alatt az autó, felborult és kigyulladt. Az egész autó apró darabokra esett szét, Miles kizuhant belőle és szörnyet halt. Holott a méhsejt szerkezetnek azt lett volna a célja, hogy elnyelje egy esetleges becsapódás erejét. A rövid időn belül bekövetkezett halálos balesetek miatt a Ford elrendelte, hogy az autókba a NASCAR-ban is használt bukócsöves megoldást installálják. Az 1967-es Le Mans-i futamon ez a bukókeret mentette meg Mario Andretti életét, amikor is a Dunlop hídnál eldobta a GT40 versenyautót 240 km/h tempónál.
Ken Miles nem volt sztár, nem is akart az lenni. Nehéz fejű és akaratos ember volt, de két dologhoz nagyon értett: ismerte az autókat töviről hegyire, és eszelősen tudott velük menni a pályán. Az aszfalt királyai című film pedig inkább róla szól, mint a Ford és a Ferrari rivalizálásáról. Az embert mutatja be, aki azt csinálta, amit igazán szeretett: 7000-es fordulatszám fölött élni.
Ken: „Nézz csak oda. Az ott a távolban a tökéletes kör. Látod?”
Peter (a fia): „Azt hiszem.”
Ken: „Sokan nem látják.”