Sorozatunkban olyan járgányokról írunk, amik nem is olyan régen még elsuhantak előttünk a forgalomban, mára viszont megfogyatkozott a számuk, vagy szinte teljesen eltűntek, észrevétlenné váltak. Pedig ők lesznek a jövő oldtimerei és az ő megmentésük érdekében is emeltük Roncsvadászok csoportunkban 1999. december 31-re a hirdetési korhatárt. Természetesen szigorúan a hobby, vagy szépen megőrzött gépek számára, hogy a munkásautók ne árasszák el a régi gépek szerelmeseinek hirdetéseit.
A Daewoo Espero és a Citroën ZX után most az Ibériai-félszigetre utazunk képzeletben, következzen a Seat Toledo érdekes története!
A Seat a 80-as évek közepén, a nemrégiben felbontott Fiat-együttműködés után új partnert keresett. A Volkswagen élénk érdeklődést mutatott a márka iránt, így 1986-ban előbb 51%-ban, majd év végére 75%-ban vásárolt részesedést a spanyol autógyártóban.
Mivel a Fiat-alapokon nyugvó modellpalettától meg kellett válni, így rögvest fejlesztésbe is kezdtek, amihez jelentős segítséget kaptak Wolfsburgból. A németek szakembereket és a technkai alapokat is biztosították a modellfejlesztéshez. Elsőként a Seat Ibiza született meg, még Seat Ronda – azaz Fiat Ritmo alapokra, Ami megkapta Giorgetto Giugiaro eredetileg kettes Golfnak készült, ám a németek által elvetett formatervét. A Volkswagennel való sikeres munkakapcsolatnak köszönhetően aztán Giugiaro-t bízták meg a leendő új Seat-modell vonalainak papírra vetésével is.
A műszaki alapokat a Jetta (A2 platform) szolgáltatta, erre kellett egy nagyjából egy számmal nagyobb öltönyt rászabnia a mesternek, hogy még jól is mutasson. A feladatot sikerrel vette Giugiaro, a Toledo szép vonalú, elegáns és arányos autó, legalábbis még mindig annak látom azt a nagyon kevés példányt, ami fut belőle a hazai utakon.
Az első formaterveket 1987-ben mutatta be Giugiaro a Seat vezetőségének, némi finomítás után, 1988-ra vált véglegessé a külcsín.
Miközben nekiláttak a prototípusok összeszerelésének, majd azokat – a szokásos metódus szerint – hóban, fagyban, hőségben is végtelen nyúzópróbának vetették alá, az új modell bevezetése céljából rendeltek egy koncepcióautót is a mestertől, amit az 1989-es Frankfurti Autószalonon tettek közszemlére. Valójában egy önálló mozgásra alkalmatlan agyagmodellről van szó, ami Proto-T néven mutatkozott be a nagyérdeműnek, sikerrel felkeltve a spanyol gyártó iránt az érdeklődést.
Ezt követte a Proto TL 1990-ben, amiben már a belteret is megcsodálhatták az érdeklődők.
Végül 33 hónap fejlesztőmunka után, 1991 májusában, a csodás Barcelona városában mutatták be a Toledo-t. A minden igényt kielégítő, korszerű motorpalettát négy felszereltségi szinten osztották szét: CL, GL GLX és GT kivitelek készültek az új spanyol gépből. A felszereltséget a külső jegyekből könnyen kikövetkeztethetjük: színre fújt lökhárítót és víztiszta irányjelző-burát a GLX felszereltségtől kapott a Toledo, míg a szerényebb kivitelűek fekete lökössel és borostyánsárga irányjelzőkkel gördültek le a martorelli üzem gyártósorától.
A „nagy” Seat jól fogyott, de némi frissítést minden modell igényel. 1994-ben a belső térhez nyúltak hozzá a mérnökök, valamint légzsákot is kapott a Toledo, 1995-ben pedig a külsején igazítottak kicsit.
Hazájában a legnépszerűbb modell volt a 90-es évek elején, de Európa-szerte is sokat adtak el belőle. 1998-ban érkezett a második generáció – ami érdekes módon felidézi a Proto-T és TL vonalait, majd’ 10 évvel korábbról.
Az első Toledo-verzióból összesen 555848 darab készült, itthon szép állapotú példányt ritkán látni már, kormot okádó, hervadt melósautót annál inkább. Ha van valakinek egy óvottabb darab, akkor vigyázzon rá, mert biztos vagyok benne, hogy a megvetés-elfeledés (ezt hívom Pannonia-szindrómának, mert a kilencvenes évek végén értéktelen kacat volt az emberek szemében a ma már tisztes veteránként létező, egyre értékesebb kétkerekű) korszaka után a Toledo-ra is rátelepedik majd a youngtimer-láz.
