A kulcsa annyira apró, hogy egy kétszáz forintos érmében is több anyag van. Szinte észre sem venném, ha nem volna hozzá még egy, mert a balos ajtóban már más a zár. A másik ok, amiért észrevehető, hogy égeti a zsebem. Állok a háromajtós gép előtt és körbenézem, mielőtt beszállnék. Minden porcikáját vonalzóval rajzolták, ahogyan az a 80-as években szokás volt. Elöl dupla körlámpás hűtőrács ad sportos hangulatot, az első sárvédőkön Rabbit logo-k ígérik Amerikát. A baloldalin egy antenna ágaskodik olyan hetykén, mintha Michelle Wild foglalkozott volna vele. Következik a hatalmas vezetőajtó, majd a rövid far. Kompakt kis gép, semmi felesleges flikk-flakk. Összességében kellemes ránézni a kettes Golfra.
Jó kocsiba be
Az ajtókilincset megmarkolva, a mögötte lévő műanyag füllel nyitom az ajtót. Olyan, mintha egy fegyver elsütőbillentyűjét mozdítanám meg. Feltárul a hatalmas ajtó, belül egyszerű, de kényelmes ülés várja, hogy helyet foglaljak. Végigfut a tekintetem a szögletes műszerfalon. A kilométeróra számai precíz, germán szemnek kellemes sorban követik egymást, kiérződik belőle a hajdani konzervatív ízlés. Társa, az – általam minden autóban utált időmérő óra – itt kivétel, ami próbára teszi a szabályt: tetszik.
Közöttük apró LED-ek alusszák álmukat, míg a gyújtáskapcsolót igyekszem felkutatni. Az apró kulccsal aztán gyújtásra teszem az öreg benzinest, majd a műszerfal bal oldalán egy régi, kedves ismerőst keresek: a szívatót.
A mutató kileng
Kihúz, kuplung kinyom, kulcs fordít, motor ordít. Hát persze, nem vagyunk összecsiszolódott páros, most huppantam be először a gépbe. Igyekszem gyorsan megtalálni a helyes állást, és a motor máris duruzsol. Közben tovább nézelődök belül. A látvány olyasmi, mint egy Lancia Deltába oltott kocka-Lada, a kettő közötti minőségű műanyagokból (a Delta eszméletlenül igényes, a Lada pedig rideg, igénytelen anyagokból készült). Középütt, a műszerfal tetején, teljesen védtelenül, rablóbarát módon trónol egy SD kártyás rádió. A kockás formavilág inkább valami kazettás egységet követelne, hiszen amikor a Golf második generációját bemutatták, Jacko meg fekete srác volt. Inkább nem piszkálom a zenegépet.
Az alatta lévő fűtés jobban érdekel, mivel a szélvédő kezd párásodni. A ventilátor kapcsolója olyan apró, mintha egy 1:18 méretarányú modellből tették volna át, a szabályozó karok viszont normális méretűek. A tekintetem a kesztyűtartón zuhan a lábtér mélységeibe, közben megakad egy syncro feliraton. Sajnos csak dísz, ez a Golf elöl hajt.
Egyes Golf, kettes Golf
Az 1974-ben bemutatott, örök klasszikus Golf második generációja 1983-ban mutatkozott be, és 1992 decemberéig mintegy 6 millió példány készült belőle. A karosszéria három és ötajtós változatban is készült, 1,3-1,8 literes benzinmotorokkal, valamint 1,6 literes Diesel-motorokkal. Alapjában elsőkerék-meghajtással készítették, de voltak négykerék-meghajtású, azaz Syncro kivitelek is. A csúcsváltozat a G60 Limited volt négy féltengellyel, 210 ló erejével és G-feltöltővel (ez egy turbóhoz hasonló feltöltő, csak nem a kipufogógáz, hanem szíj hajtja). A konzervatívan szemet gyönyörködtető típus ma már kultusztárgy, mentése erősen ajánlott minden benzinvérűnek.
Jó gépkocsi
Megragadom a volánt. A tipikus Golf-kormány olyan, mint az Alfa Romeo 33. Fényképen sosem szép, ám élőben elragadóan néz ki. A fogása kellemes, hirtelen nem is értem, miért cserélik le annyian. Mögötte két bajuszkapcsoló, ha bekapcsolod, bajuszod nő.
Oké, nem egészen. Szóval a két kapcsoló könnyen elérhető, de csak menet közben derül ki, hogy van bennük valami anomália, mert az ablaktörlő csak akkor kapcsol ki, ha felvillantom a reflektort. Aki 16 évig Zsigulizott, ez egy ilyen apróságon nem akad fenn. Ahhoz képest ez egy űrhajó, egy Le Mans-ban induló gépszörny, gazdag ficsúrok játékszere, elérhetetlen álom.
Igen, valahogy így néztünk a kilencvenes évek végén a kettes Golfokra. Hiába a rozsda és az eltelt évek, az ember lelkében örök lenyomatot hagynak ezek az érzelmek. Nem tudni, hány diszkóbaleset részese volt ez a típus, az erősebb motorokkal. Arról sincsenek statisztikák, mennyi hátsó szélvédőjén díszelgett „hángérien sztrítrészing” matrica, de egy biztos: ma már sokan klasszikusként tekintünk rá.
Közben a rövid úton, még mindig precízen járó váltókarral németesen rückwärts-et kapcsolok, és kitolatok az udvarból, ahol a féltengely-cserés napi F Astrám hagytam. Elindulok az úton, a kilométeróra mutatója egyre magasabbra siet. Ebben nem az Astra hatvan langyos lova tipeg a főtengelyen, hanem kilencven wolfsburgi feltüzelt csődör.
Váltanék, indexelnék és kanyarodnék
Közben a fék és a futómű is megmutatja magát, az élmény gokart-szerű. Egy olajos rongyos zsák többet nyom, mint a Golf kasztnija, a futóműve pedig szenzációs az én napi németemhez képest. Igyekszem zeneileg érzékeltetni a különbséget: míg abban Sickratman énekelgeti az uncsi nyugdíjas találkozón az „Evvel a dalban” című nótát, addig ebben a ZZ Top nyomja a La Grange-t. Ahogyan a zene, úgy én is egyre jobban beindulok, észre sem veszem, és már tilosban jár a kilométeróra mutatója. A kettes Golf kihozza belőlem a hülyegyereket gyorsan, szinte észrevétlenül.
A 80-as, 90-es években még nem volt elszeparálva az ember attól a géptől, amiben ül. Ebben az 1991-es évjáratú Volkswagenben is minden visszahat a sofőrre, ami az autót éri. A kellemesen feszes futómű visszaadja az út hibáit, amiket az utastér elemei egy-egy nyisszenéssel díjaznak. Jópár dobogós helyezést érő úthibán hajtok át az utamon, néha komolyabb ováció is elhangzik a kupák átadásakor. A kormánymű áttételezése pont jó, sokat hozzáad a vezetés élményéhez. A téli abroncsok úgy huhognak, mintha egy Renault Zoé hanggenerátora szólna, de ebben semmi mesterkéltség nincs. Egy 31 éves autóban ennek így kell lennie.
Fogom a gázt és benyomom tövig
A Golf 90 lova hegynek felfelé sem kérdez, nem töri meg a lendületet. Így is élt az emlékeimben, hiszen legutóbb (14 éve) egy ugyanilyen 1.8-as, ámde Syncro kettes Golfot repültem be, ráadásul hóban. A kanyargás sem jelent akadályt, low cost kanyarvadászat ez a javából, kérem!
Mire célba érek, már mosolygok. Ez az autó tele van élettel, pedig szó szerint egy bontó torkából lett megmentve. Valahol itt ért véget az automobil-gyártás (oké, tudom, a Corrado jött még ez után) a VW-nél, utána már csak szappan, majd élére vasalt szappan formájú, papundeklivel töltött vízszintes liftek születtek Wolfsburgban.
Be kell vallanom, fájó szívvel adtam vissza ezt a kis gépet a gazdájának. Presztízse gyakorlatilag semmi nincs, de aki az autók szerelmese, az nem is ezt keresi bennük. Ebben pedig ott él az a tűz, amit mindenben keresek, és amiért a régi vasakat szeretem. Szívesen elgurulnék vele a mindennapokban. Légzsákoktól mentesen, kurblis ablakkal, központi zár nélkül, ám mégis mosolyogva, a pirinyó, zsebet égető kulccsal a kezemben.
