Cixi. Így hívtam szeretett „kocka”Ladámat, a második autómat. Ő volt az első, akinek rendes nevet adtam, azóta is tartom ezt a szokásomat. Egy idő után már mindenki így hívta. Összeszoktunk. Elválaszthatatlanok voltunk hosszú évekig. Sokat köszönhetek ennek az autónak, például ezt az autós magazint is. Ezért aztán úgy gondoltam, megemlékezek róla a vancello.hu 15. születésnapján.
2003-ban már megvolt az első Ladám, egy 2101-3-as, azaz körlámpás, 1200 S kivitel. Piros színben pompázott a rohadék. Azért nevezem így, mert ugyan szárnybontogatásnak jó volt, de lépten-nyomon elromlott benne valami. 2002 őszén vettem és a következő tavaszra már eldőlt: mennie kell. Mivel úgy gondoltam, hogy a sokak által dicsőített típus nem lehet ennyire rossz, így megkímélt bácsiautókat kezdtem el keresni.
2003-ban erre a legjobb lehetőség a 25 szóig ingyenes apróhirdetési újság, a Magyar Bazár volt, no meg az ismerősök. Végül hosszas keresés után, baráti körből érkezett a hír, hogy Oroszlányban egy 85 éves úriember megválna a hófehér 2105-ösétől.
A következő délután már ott álltunk a takaros ház kisajtajában. Hajlott korú lakója jött ajtót nyitni, majd rövid bemutatkozást követően a garázs felé indultunk. -Nem tudok már egyenesen menni sem, nekitolattam a gázcsőnek. – mesélte Jani bácsi, miközben kitárta a garázs ajtaját. Amikor megpillantottam a fehér 2105-öst, lámpaként villant fel a fejemben a felirat: MEG VAN VÉVE!
Persze azért alaposan átnéztük, miután levettük róla a szőnyeget, meg eltoltuk a szőnyegnek támasztott talicskát. A bal hátsó sárvédőí vén ott volt a gázcső sárga nyoma, a két első sárvédő felső sarka pedig rozsdás volt. Régen nem mentünk már vele sehova. Régebben a temetőbe és vásárolni jártunk vele, de az utóbbi időben már egyszerre jártuk meg mindkettőt – mondta Jani bácsi, miközben kihúzta a szívatót és elfordította a slusszkulcsot.
A fehér Lada életre kelt, szíjas négyhengeres motorja pedig békésen döngicsélni kezdett, mintha csak valami négykerekű dongó volna. Vékony kipufogóján keresztül elárasztott minket az összetéveszthetetlen Hideglada-illat, Jani bácsi pedig kitolatott a napfényre. Negyvenhatezer-négyszázhatvannégy – olvastam fel hangosan az új illatú, akkor már 17 éves autóban a futott kilométerek számát. Az autó belseje makulátlan volt, mustársárga üléseit a klasszikus MERKUR üléshuzat fedte. A hamutartóban savanyú cukorkás tasak, a jobb oldali ajtózsebben pedig egy olyan régi autós térkép volt, amiben még talán az M7-es autópálya sem szerepelt.
Hosszas beszélgetés után megegyeztünk a vételárban, így másnap reggel, egy kézzel írt adásvételi szerződés kíséretében, 185 ezer Forintért az enyém lett. Soha nem felejtem a képet, ahogy Jani bácsi, könnyekkel küszködve integet nekünk a visszapillantó-tükörben. Ami számára szomorú érzés volt, az számomra életem egyik meghatározó pillanata lett, közös utazásunk messzire vitt minket Cixivel. CIX rendszáma után ugyanis ezt a nevet kapta tőlem az én gyönyörű Ladám.
Rengeteget köszönhetek ennek az autónak, az emlékek és élmények végtelen hosszúságban sorakoznak lelki szemeim előtt, amikor ezeket a sorokat írom. A rallye versenyek látogatása, a vértesi száguldozások, nyári éjszakában cirkálások emléke mellett nagyon fontos dolgot kaptam ettől az autótól. Nem a szovjet mivolta, nem a Ladasága, hanem a hatvanas évek végi, klasszikus járgányok iránti szerelem az, amit megadott nekem, és örökre a rabjává váltam általa a régi gépeknek. Annyira megragadt ez az érzés bennem, hogy az 1999-es Lancia Lybrámra is szoktam mondogatni, hogy már túl új nekem, pedig azt is megszerettem.
Cixi 2007. július 27-én is ott állt a csákberényi Teleház előtt, amikor a Vancello blogot létrehoztam. Mondanom sem kell, hogy a tőle kapott régiautós élmények jelentős szerepet játszottak ebben. Tudtam, hogy ebben akarok élni, ezzel szeretném továbbra is kitölteni az életem benzinvérű részét.
Közben rohantak a kilométerben gazdag az évek, Cixivel teljes boldogságban haladtunk az élet országútján. Szerelmek, lakó- és munkahelyek jöttek-mentek, miközben autós bloggerből újságíróvá kupálódtam, de ő állandósult értékké vált ebben a folyton változó világban. Szerettem benne a régies egyszerűségét. Szerettem a hangulatát. Benne nőttem fel úgy igazán és ő segített hozzá, hogy ne kövessem a nagyvilág normatíváit, hanem a magam útját járjam, mert csak én magam tudhatom, hogy mire van szükség az autós életemben a valódi boldogsághoz. Nekem évekig elég volt hozzá egy 185 ezer forintos, sokak által lenézett ruszki gép. Aztán tizenegypár év múltán egyre jobban hatalmába kerített az érzés, hogy az abszolút autós álmomat – számomra ez a Lancia Delta volt mindig – talán már érdemes lenne megvalósítanom. Kezdtem magam úgy érezni, mint a felnőtt, aki benyomorgatja magát az egykori elsős iskolapadjába.
Mikor lejárt Cixiről a műszaki vizsga, vettem egy 1989-es Lancia Themát, az első olasz autómat. Olyan Delta nem volt akkoriban eladó, amit napi használatra is alkalmasnak találtam volna, mindenesetre kezdő lépésnek tökéletes volt, megerősített abban a hitemben, hogy jó úton járok.
Kezdetben úgy gondoltam, hogy Cixi iszonyúan megviselt karosszériáját majd rendbe tesszük, és nyugdíjba küldöm, alkalomadtán pedig kirándulgatunk vele. Aztán rájöttem, hogy ő már teljesítette a küldetését, segített azzá lennem, ami most vagyok. Szép dolog a nosztalgia, de az álmom felé kell haladnom. Akkor is, ha az a nehezebb út. Akkor is, ha lehetetlennek tűnik. Akkor is, ha mindenki le akar róla beszélni, mert ez a világ olyan, hogy ha haladsz, inkább vetnek neked gáncsot, semmint biztassanak. El kellett őt engednem, mert két szerelem egy szívben nem fér meg, mindig a nagyobb győzedelmeskedik a kisebb felett. Cixi pedig várt a döntésemre, közben csak a rozsda rágta csendesen Zsolti barátom, majd egy másik ismerős udvarán.
2017-ben, egy felhős-esős napon Cixi rozsdaette testét felhúztuk egy autómentőre és elindultunk vele az utolsó útjára. Oda, ahová egy öreg autót sem akarok soha többé vinni. Mohán, egy vastelepen köszöntem el tőle. Csak paskolgattam a csomagtartóját és azt ismételgettem neki: „Mindent köszönök neked!”
Közben az egyik munkás letépte a rendszámait és a kezembe adta őket. 21 ezer forintot kaptam érte, a hölgy a pénztárban szabadkozott, hogy nem túl sok.
Számomra megfizethetetlen, amit ez az autó adott – válaszoltam, de ő is csak értetlenül nézett, mint a többi „nemautós”.
Végül, amikor senki nem látott, megsirattam Cixit. Bőgtem, mint egy gyerek. Elsirattam a néha felelőtlen, de élménydús fiatal éveimet, amikor a behavazott faluban keresztben csúszkáltunk. Az ülésein szövődött románcokat. A hajnali ébredést benne, valamelyik rallye pálya mellett. A leakasztott kilométerórás száguldásokat. A letekert ablakos, tücsökzenés nyári éjszakai suhanásokat. A melegedő motor duruzsolását. A hófúvásban, járhatatlan úton hazajutásokat. Szóval egy kicsit magamat is megsirattam. Felnőttem.
Most, 15 évvel a Vancello alapítása után már az abszolút álomjárgány lakik a garázsomban, darabokban. Simonának hívják, és nagyon szeretem, hiszen majd’ 30 évig vágytam egy Lancia Deltára.1986-os évjárat, éppen, mint Cixi volt. Őt is egy nagyon kedves embertől vettem meg. Már egy ideje együtt járunk a felújítás szép, de küzdelmes útján, és hihetetlenül szeretem ezt a csodás kis autót. A mai napig gyakran eszembe jut az egykori Ladám, aki hűségesen elkísért az úton, hogy most ő, a Nagy Álom az enyém lehessen. Még utoljára tanított valamit, amit talán csak most értettem meg igazán: úgy járj a saját utadon, hogyha a végére értél, jó szívvel emlékezzenek rád.
A cikk elkészítése kb. 4 munkaórát vett igénybe.
