Képtelen komáromi életképek

Augusztus első felében került megrendezésre az amerikai autósok minden évben várt fesztiválja, amelynek idén is Komárom szolgált helyszínül. A buliról vendégírónk, Géczi Kinga (bumbi) számolt be a saját élményein keresztül.

Amikor Vancellóék megkerestek, hogy esetleg írhatnék valamit a 18. Nemzetközi Amerikai Autós Fesztiválról (NAAF) – amerikaiautósok körében közismertebb nevén Komáromról – még úgy éreztem, hogy könnyű dolgom lesz tíz évnyi Komárommal a hátam mögött. Aztán tettünk egy kitérőt Hockenheimbe a Nitrolympx-re és összefolyt minden élmény, a top fuelek hangja keveredik a fejemben tíz évnyi visítva röhögős komáromi este emlékével. Nézegetem a fényképeket és azon gondolkodom, hogy hogyan is tudnám elmagyarázni azoknak, akik nem voltak ott, hogy mi is az a Komárom, miért várja több ezer ember szerte Európában, hogy közzé tegyék a jövő évi dátumot, azonnal be lehessen jelenteni a szabadságigényt a munkahelyen, lefoglalni a közelben egy szobát, ahol néha le lehet pihenni egy-egy órára, félretenni valamilyen különleges alkoholtartalmú italt, hogy majd ott, majd Komáromban felbontjuk és megisszuk.

Egy hely, ahol minden négyzetméteren amerikai V8 terem. (fotó: Kollár Balázs)

Egy ős amerikaiautós egyszer azt írta, hogy Komárom az autóbolondok Mekkája, talán ez a legjobb megfogalmazás, amit valaha hallottam arról a pár napról, amit minden évben eltöltünk a Monostori erőd falai között a kötelező eső, mini tornádó és porfelhő közepén. Mindenki szépen lemossa az autóját, hiába tudja, hogy másnapra merő kosz lesz az egész, betuszkolja a sátrat, a söröket, kempingszéket, pavilont, medencét, mindent, ami a túléléshez szükséges és útnak indul (az igazán fanatikusok már vasárnap letáboroznak és várják, hogy hétfőn beköltözhessenek az erődbe). Sokaknál már maga az odaút is egy rituálé, kik lassan krúzolva konvojban világvégi elhagyatott utakon, mások kizárólag magányosan és éjszaka mennek, én pedig „vuk”-ot (vadászom, utamból kotródj) játszok és élvezem, ha szabad utat kapok az autópályán, majd megállok az erőd kapuja előtt, felbontok egy doboz sört, lassan begurulok, olyan halkan, ahogyan csak tudok. Minden évben ugyanolyan furcsa érzés átgurulni a kőkapu alatt, a külvilág szinte láthatóan kizáródik, a kapu másik oldalán marad, és hirtelen természetessé válik számtalan olyan dolog, ami miatt a komárommentes életet élők rendszeresen teljesen hülyének tartanak.

Van abban valami szürreális, ahogy egy pompakocsi mögött a kaszás egy rózsaszín partvissal sepreget.

Külső szemlélőként nézve merőben furcsa lehet azt hallani, hogy ott még mosdóba is autóval megyünk, ha húsz méternél messzebb van a táborhelytől, autósként pedig valamilyen átmeneti elmebajra gyanakszunk, ha valaki sétál az erődön belül, de egyébként nem lepődünk meg semmin. Abszolút normális látvány, ha Alien halálnak öltözve köröz egy pompakocsival, a pickupok platója pár napra medencévé változik, éjszaka gumifüst száll a betonplacc felől, a sminktükör egy Tahoe visszapillantó tükre, vagy éppen valaki keresi az autóját, amit valahol valahogyan sikeresen elvesztett. Az erőd falain belül megszűnik létezni az idő, pár nap után már komolyan kell gondolkodni azon, hogy most akkor kel a nap vagy megy lefele, egyáltalán milyen nap van és miért is érdekel egyáltalán. Ugyanez igaz a távolságra is, kihívás eljutni az erőd egyik sarkából a másikig, hiszen mindenhol ismerősökbe, barátokba botlik az ember, mindenhol meg kell állni pár szóra, amiből sok esetben órák lesznek, de ez így jó, pont ez az egész lényege. Egy idő után már nem azért megyünk, hogy autókat nézegessünk naphosszat, az autók jelentik a kapcsot, ők hoznak össze olyan embereket, akik egyébként soha az életben nem álltak volna szóba egymással, az erődön belül viszont barátok, haverok lettek.

Ha lesz kocsid, akkor lesz csajod, ha pickupod van, akkor több is lesz. (fotó: Kollár Balázs)

A látogatók számára ezek az érzések, történések mind láthatatlanok, helyette kapnak életre szóló élményt a lowriderektől, bigfootoktól, a gumifüst-versenytől, esetleg egy-egy potyaúttól az álomautójukkal. Egy kellemes szombat délutáni bambulás közben idén is néztem az arcokat, ahogyan minduntalan rácsodálkoztak valamelyik csodaszép, különleges, szokatlan autóra, próbálták megfejteni, hogy miért, miért jó ez nekünk, miért vesz valaki teljes mértékben irracionális autót, miért ül a komáromi porban napokon keresztül. Hát ezért, mert ott kialakul egy külön kis társadalom, egy szabad világ egy szabályokkal teli országban, ahol egyik pillanatban még egy platón ülsz egy medencében, a másikban a legendás kishordóból iszod a pálinkát, majd egy mindaddig ismeretlen ember autójában ülve integetsz rég nem látott ismerősöknek, hogy gyertek, menjünk egy kört, fogalmam sincs, kinek az autójával vagyunk, de mindegy is. Nincs még egy hely, ahol egyszerre krúzolhatok egy kölcsön sheriff Blazerrel hajnalban, odaállhatok egy lengyel STS mellé a saját STS-emmel egy fotóra, majd Ivan Mladek „Jozin z bazin” c. örök slágerét élvezhetem speciális táncformációval kísérve miközben nézem, ahogyan a távolból felszálló gumifüstöt megszínezi egy rendőr Caprice villogója.

Minden, ami Amerika, az itt megtalálható. (fotó: Kollár Balázs)

Hiába van rengeteg találkozó egy évben, gyakorlatilag már minden hétvégére jut legalább egy, Komárom pótolhatatlan. Elég csak megnézni az idei számokat: körülbelül 1200 autó és 15 000 látogató vett részt a rendezvényen, büfés becslések alapján minimum 30 000 liter folyadék fogyott el (és ez töredéke a tényleges mennyiségnek), a tűzoltók alsó hangon 100 köbméter vizet locsoltak el, ennek legalább a felét a medencékbe töltötték és a tűzcsapokból is fogyott minimum ennyi, a leghosszabb slagkonglomerátum, amit öten adtak össze 200 méternél hosszabb volt és a leghosszabb hosszabbító is legalább hasonló méretet ért el. Óriási számok ezek, főleg itthon, egy kicsinek számító autós közösség mellett. Komárom vonzereje azonban átnyúlik az ország határain, lengyelek, németek, csehek, osztrákok és még ki tudja, hány ország autósai jönnek el Komáromba csak azért, hogy pár napig hozzájuk hasonló elborult elmékkel legyenek összezárva, akik nem kérdezik meg, hogy mennyit eszik, mennyire nehéz vele parkolni és miért nem cserélik le valamilyen költséghatékony, modern jószágra az autóikat. Ez egy örömünnep nekünk, a látogatóknak pedig egy nagy cirkusz.

Az erőd falain belül bármivel lehet közlekedni, bezzeg ha ez itthon kimerészkedne az utakra. (fotó: Fucker Media)

Néha már lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem mozdulok autóval szombaton, elkerülöm a tömeget, nem megyek fel a színpadra elmesélni, hogy egy vezetéstől ódzkodó ember hogyan alakul át olyan valakivé, aki alig várja, hogy beülhessen az autójába, meghallja a v8 moraját és elinduljon akármerre, bármerre csupán az autózás öröméért és mindezt részben azért teszi, mert tíz éve valaki kijött érte autóval a külső parkolóba, és egy kockakombi lenyitott csomagtartó-ajtaján ülve, láblógatva gurulhatott be az erődbe. Aztán rá három évre megvette első autóját, élete nagy álmát, majd véletlenül vett egy halottaskocsit is. Ilyen ez a világ, tele van furcsa történetekkel, amelyek miatt érdemes szóba elegyedni az erőd lakóival. Sokan szívesen mesélnek, még akkor is, ha éppen rendkívül fontos teendőik (értsd: tűzbe esett grillhús kioperálása, előző esti emlékek keresése, medencében történő lábmosás stb.) közben zavarják meg őket, hiszen mindenki büszke az autójára, még akkor is, ha néhányan már párszor elgondolkodtak rajta, hogy lelocsolják benzinnel és felgyújtják.

Ez így eléggé egyedi elgondolás, lakó iskolabusz. (fotó: Fucker Media)

Ahogyan Békési Robi, a NAAF atyja és megálmodója mondta, Komárom attól különleges, hogy egy nagyon nagy diliház, és Robinak bizony mindig igaza volt. Az autósok jelentős részének tehát nem arról szól ez a pár nap, hogy ki a legnagyobb redneck, kinek van a legnagyobb, legerősebb autója, hiába sugallják ezt a rendezvényről megjelent cikkek, fotóösszeállítások. Végignéztem a saját fotóimat, hátha találok megfelelő illusztrációt a leírtakhoz. A helyzetet siralmasnak nyilvánítottam, idén sem sikerült körbemenni és fényképezni, egyszerűen nem volt rá idő az ott töltött négy-öt nap alatt, sokkal fontosabb volt Sári kutya füle tövét vakarni az árnyékban ülve. Kép nélkül azonban nem az igazi egyetlen találkozós élménybeszámoló sem, úgyhogy kölcsönöztem pár fotót. 

Különféle korszakok, stílusok és márkák, ami közös: a benzin és a jó öreg szívó V8.

(fotók: Süni Photography)

Köszönöm azoknak, akik az idén is lehetővé tették, hogy ott legyünk. Jövőre ugyanott!

Ha pedig még az idén valaki szeretne autós találkozón részt venni, akkor jöjjön el Fótra!