Lamborghini Miura SVJ
A kedvencem, Marcello Gandini legszebb alkotásának tartom, amely egyben minden szupersportautó őse is. Anno nehéz volt rávenni Ferruccio Lamborghinit, hogy vigyék gyártásba, de szerencsére meg tudták győzni. Igen, a Miuráról, minden idők legszebb olasz bikájáról van szó. Eddig kétszer volt hozzá szerencsém, egyszer a Lamborghini szülőföldjén, Sant’ Agata Bolognese-ben, másodjára pedig a Torinói Nemzeti Autómúzeumban, a Marcello Gandini életművét bemutató tárlaton. Ritkaság, hiszen kevesebb, mint 800 példány készült, de ezek közül is akadnak még ritkább gyöngyszemek, mint amilyen a gyári csúcsverzió, az SVJ, avagy Super Veloce Jota.
A Miura SVJ változatot a gyári tesztpilóta, Bob Wallace hatására építették meg 1970-ben. Ferruccio ugyan nem lelkesedett a motorsportért, mint a nagy konkurens Enzo, de mégis belement abba, hogy építsenek egy pályahasználatra is alkalmas autót. A csodajárgányból még csodásabbat építettek, Aki járt már a gyári múzeumban, az láthatta a Miura csupasz vázát, benne a hajtáslánccal. Az amúgy is kikönnyített elemekből felépülő vázra az SVJ esetében már a repülőgépiparban használt igazán könnyű alumíniumötvözetből, Avionalból készítették a karosszériát, ráadásul zömében szegecselték, ugyanis ezt az anyagot akkoriban nagyon nehéz volt hegeszteni. A fényszórókat fix beépítésűre cserélték, elhagyták a szexi szempillákat (versenyautó ez, nem szépségverseny). A híres V12-es motor egy nyitott rendszeren keresztül muzsikált, az alap 345 lóerő ennek is köszönhetően 418 lóra nőtt.
1971. április 28., a végzetes nap. Ezen a napon az esti órákban, a már vevőjére váró első SVJ-t Brescia egyik körgyűrűjénél lenullázták. Az első példány ugyan rövid életű volt, azonban az ötlet, hogy egy szélsőségesebb Miura készüljön kis szériában, tovább élt. Szerencsére mutatkozott rá igény a dúsgazdag autómániások és nem mellesleg a Lamborghini szerelmeseinek részéről. Cesare Lodi, a gyár egyik tesztpilótája szerint három példányt építettek gyárilag, amelyek mindegyike egy-egy elkészült SV változat átalakítása volt. Egyes források hat példányról írnak, még mások nyolc Jota változatot említenek. Nehéz igazságot tenni, a Miura történetének ezen szakasza kissé homályos, mindenesetre, ha szigorúak vagyunk, akkor fogadjuk el a hármat. Azt mindenképpen fontos megemlíteni, hogy az SVJ soha sem volt a hivatalos katalógus része, így konkrét gyári specifikációja sincs. Annyi bizonyos, hogy mindegyik egyedi megrendelésre készült, és nagyjából 20-30 lóerővel lehettek erősebbek, mint az „alap” SV.
Az első példányt, (ami már a második) amit sikerült értékesíteni, az az iráni sah, Mohammad Reza Pahlavi részére készítettek. Ennek a specifikációjáról azt lehetett tudni, hogy tütesoros karburátorokkal, elöl elhelyezett olajhűtővel, dupla Bendix Testa Rossa verseny célú üzemanyagszivattyúkkal, és hengersoronként 3-1 leömlőkkel szerelték fel. A külsejét úgy alakították át, hogy minél jobban hasonlítson az eredeti, első változathoz.
Az sah autója a #4934 alvázszámú Miura, a második egy hoteltulajdonos, Albert Silvera részére készült el, ez volt a #4990. A harmadik egy francia vevő, Paul Ferrandi részére készült. Ezt az autót nevezik úgy, hogy „The Corsician”, avagy „A korzikai”, amely jelen cikkünk alanya is.
Ferrandi jól ismerte Ferruccio Lamborghinit, és nem mellesleg a párizsi Lamborghini szalon ismert vevőjének is számított. A képeken is látható példány története 1972. július 5-én indulhatott, ekkor egy belső gyári feljegyzést Ubaldo Sgarzi, értékesítési igazgató „Urgentissimo”, azaz fontos/sürgős felirattal látott el, és utasította a gyártási részleget, hogy az autót a Jota specifikációk szerint készítsék el július 20-ig. Az autót az újdonsült tulaj augusztus 25-én vehette át, legalábbis a garancialevelet a francia kereskedő ekkor állította ki róla. A csodaszép Miura SVJ ugyanabban a mélyvörös (Rosso Granada) színben készült el, mint az iráni sah példánya. Ebben a beltér szintén piros, Pelle Rossa színben pompázik.
Ennek a vörös autócsodának a teljes eddigi története igen jól dokumentált. 1972 decemberében volt az első szervize, amely 48 500 lírába került, majd egy évvel később 68 678 és 48 105 lírát hagyott ott a tulaj, Ferrandi. Ekkor 11 ezer km volt az autóban. Ferrandi ritkán használta az autót, de egészen 1982-ig a tulajdonában volt. Ekkor egy másik francia, Alain Aouizerat vásárolta meg, nagyjából 13 ezer kilométernyi futásteljesítménnyel.
A második tulaj így emlékszik vissza az adásvételre: „Ferrandi úr háza Korzikán volt. Ismert fegyvergyűjtő hírében állt, egy szoba tele volt Winchester puskákkal, állítólag az egyik Buffalo Billé volt.” A tárgyalás nehezen ment, de Acuizerat végül megszerezte az autót, majd már azzal tért vissza a komphoz, hogy visszamenjen Franciaország déli részébe. Ezután következett a hazavezető út az izgalmas Col de Venice-n, amely egy drámai útszakasz volt csodás panorámával a francia riviérára. Most ezt mindenki képzelje el, ahogy a kanyargós utakon egymás után fűzitek az íveket a Lamborghini Miura SVJ volánja mögött, szigorúan bőrkesztyűben, letekert ablakkal, miközben hallgatjátok a mögöttetek működésben lévő V12-es motor muzsikáját. Bizsergető érzés.
Az újdonsült tulaj, amennyire csak lehet megőrizte az autó állapotát, leszámítva a fényezést. Azt ugyanis a Carosserie Chapron műhelyében ezüstszürkére festette. De minden más részlet, így például a Ferrandi által beszereltetett stopperórák érintetlenek maradtak. Acuizerat nagyjából 3000 km-en keresztül használta a Miurát, majd 1984-ben eladta az autót.
Michel Barthet, gyűjtőhöz került a Limoges melletti Bonnac la Côte-ba. A rendszáma ekkor megváltozott, 1717 YN 75-re. Nála 2006-ig maradt a különleges olasz bika, amelynek ezután az új tulajdonosa a bergamói befektető, Luciano Colosio lett. Ekkor az órájában 17 ezer km volt. Az olasz tulaj visszaszerezte az eredeti, 8447 QV 87 rendszámot.
Ennek az álomautónak az életében 2010 volt egy jelentős mérföldkő, ekkor egy kiemelkedő Miura kollekció részévé vált és elkezdődött a teljes restaurációja. A munkálatokat a Top Motors végezte, két egykori Lamborghini munkatárs, Luca Salvioli (mechanika), és Pietro Cremonini (karosszéria, fényezés) bevonásával. Szerencsére visszakapta az eredeti Rosso Granada színét is. Az egész procedúra három évig tartott, az autónak két magas rangú minősítése is van. A futásteljesítménye pedig még mindig hihetetlen: 20 ezer km alatti, egészen pontosan 19 582 km.
Omne trium perfectum, a latin kifejezés annyit jelent, hogy „minden tökéletes, amiből három létezik”. Szigorúan véve a három gyári Lamborghini Miura SVJ valóban a tökéletes klasszikusok mintapéldája. A korzikai ráadásul ezek közül is az utolsó, szám szerint a 756. elkészült Miura. Olyan szent grál ez a gépcsoda, mint a maranellóiaknak a 250 GTO.
De miért is érdekes most ennyire ez az autó? A Kidston értékesítésre kínálta fel. Árat ugyan nem közöltek, de bizonyára nagyon drága lesz. Most pedig mindenki tekerje maximumra a hangerőt!
Forrás, képek: Kidston
