Olyan, mintha az AMC Gremlin és a Lancia Stratos eltitkolt szerelemgyereke volna – ő az NSU Trapeze. Ismerjük meg közelebbről ’70-es évek eleji tanulmányautót!
Az 1873-ban, még szövőgép-gyártóként Riedlingenben alapított NSU csak 1880-ban költözött a nevét adó Neckarsulm városába. Az érdekes történettel bíró gyártó végigjárta a kor szokásos lépcsőfokait: az 1800-as évek végén kerékpárt, 1901-től motorkerékpárt, majd 1905-től már autót is gyártottak. Mire az NSU Trapeze megszületett, addigra túl voltak két világháborún és jópár üzleti kudarcon. Utolsó dobásuk, az 1968-as Év Autója-díjas NSU Ro 80, a híres Wankel-motorral a sajtó elismerése ellenére óriási fiaskó volt, az NSU Trapeze is e típus alapjaira épült. Minden bizonnyal azzal a feladattal bízhatták meg Marcello Gandini-t (ekkor még a Bertone alkalmazásában állt), hogy az 1973-as Párizsi Autószalonon a gyártóra vonja a figyelmet egy érdekes tanulmánnyal. Miközben a Lancia Stratosra emlékeztető koncepció a szalonon tündökölt, az NSU már negyedik éve a Volkswagen birtokában volt. A csodaszép farmotoros Prinz gyártását éppen leállították, 1977-től – a Ro 80 gyártósorának megállításával pedig megszűnt az NSU márkanév használata is.
Szóval mai főszereplőnk nem túlságosan ismert a benzinvérű világban, pedig elég érdekes ahhoz, hogy foglalkozzunk vele!
A koncepció célja az volt, hogy figyelemre méltó formája mellett négy személy számára nyújtson használható ülőhelyet, kihasználva a Wankel-motor kompakt méreteit.
Gandini mester ezúttal sem okozott csalódást. A hátsó üléseket egymástól eltolva, az elsőkkel egy trapéz négy csúcsát adták ki, innen jött a típusnév. A hátsó ülések közötti burkolat nem csupán esztétikai célokat szolgál: ide türemkedik be maga a motor, ettől lett kompakt méretű a Trapeze . A négyszemélyes, erősen döntött szélvédőjű járgány alig több, mint 4 méter hosszú, 1,8 m széles és csupán 1,1 m magas!
A külsőt tekintve a legérdekesebb részlet a rejtett első fényszóró, ami hat darab lámpatestet foglal magába. Nem bukólámpa, hanem egy burkolat billen le a fényszórók elől. A Stratosra hajazó szélvédőív mellett említésre méltó még a négy kerek szellőzőrostély, valamint a szintén kör alakú kilincsek. Ez utóbbiak néhány évvel később hasonló formátumban bukkantak fel a Fiat Ritmo-n, ami szintén Bertone-tervezés. Említésre méltó még a karosszérián körbefutó műanyag védőburkolat, később ezt is számos modellen alkalmazták szériagyártásban.
A hátsó ülések az elsőknél valamivel kisebbek lettek, a hátsó utasok lábtere pedig az első utasok mellé nyúlik, jócskán csökkentve odabent a zsúfoltságot. Az igényes kárpitozás mellett nekem a műszerfal tetszik a legjobban. Egy egyszerű burkolat segítségével az adott kor embere számára előremutatóan divatossá és egyedivé varázsolta az alkotó.
A Trapeze-ben egy 1000 ccm-es, 115 LE-s és 162 Nm-es nyomatékkal rendelkező Wankel-szív kapott helyet. Menetteljesítményekről nem találtam információt, de minden bizonnyal egész jól mozgathatta a kompakt testet, míg a motor spéci éltömítései bírták.
Az autó szerencsére még napjainkban is kiváló állapotnak örvend. Az olasz autóklub, azaz az ASI gondnoksága alatt álló Bertone-gyűjteményben pihen, a Milánó-Malpensa repülőtér közelében. Aki arra jár, látogassa meg, mellesleg 78 másik sorstársa is mind-mind nagyon érdekes és híres gép.
