Momo Mirage
Az autógyártásban már nagyon sokan próbáltak szerencsét. Van, akinek bejött és legendává vált, azonban talán többen vannak olyanok, akik megpróbálták a lehetetlent. Ígéretesek voltak, de a rossz konstrukció, az érdeklődés hiánya, vagy a szűkös anyagi források, netán ezek abszolút szerencsétlen konstellációja lökte őket a feledés feneketlen kútjába. Ezek közé a bohém szerencsét próbálók közé tartozik Alfredo Momo és Peter Kalikow, illetve az általuk megvalósítani próbált Momo Mirage járgány is, amelyről gyanítom, hogy még nem hallottak a Kedves Olvasók..
Álmodozó álmodozók
A bevezetőben említettem két nevet. Gondolom már felcsaptátok a Google-t, hogy utánanézzetek kik ezek az emberek, sőt már biztos rákerestetek az autó nevére is. Nem kell, mindent elmesélek szépen sorjában. Kezdjük a sztorit Peter Kalikow-val, aki elég nagy autóbolond hírében állt, illetve áll, hiszen még ma is él, 79 éves. Szóval Kalikow orosz felmenőkkel rendelkező, ámbár amerikai születésű üzletember, aki az építőiparból és az ingatlanleadásból szerezte a vagyonát. Alfred Momo szakmáját tekintve autószerelő volt, de inkább az autókereskedelemben próbált szerencsét, az övé volt a ’60-’70-es évek egyik legnagyobb Jaguar kereskedése New Yorkban, de más európai autók importjával is foglalkozott. Továbbá ő volt az egyik alapítója és a vezetője Briggs Cunningham versenycsapatának.
Szóval volt ez a két egyébként ambiciózus férfi az 1960-as években, de mégis mi szél hozta őket össze? Kalikow egyszer vett magának egy Jaguar XK-E típust (azaz E-type-ot) Momo szalonjából. Ekkor a két úriember barátságot kötött, Kalikow egyre több időt töltött Momo szalonjában, ahol sokat beszélgettek az autókról, főleg a gran turismókról és a luxusjárgányokról. Az ingatlanmágnás a beszélgetések eredményeként úgy döntött, hogy létrehozza a saját autóját, amelynek megalkotásához Momo által megfelelő társra is talált.
Kalikow egy luxusfelszereltségű kétajtós, négyüléses GT-t álmodott meg, valami olyasmit, ami kitölti az űrt a sportos Ferrari és a fényűző Roll-Royce között. A családja természetesen ellenezte az ötletet, de Kalikow-ot nem olyan fából faragták, hogy megijedjen bármitől is. Nem akármilyen elképzelés volt ez, főleg a ’60-as években. Nem ám csak úgy autót gyártani, hanem egyenesen a nagyok közé kerülni. Momo sem zárkózott el az ötlettől, megvoltak a szükséges iparági kapcsolatai és a műszaki megvalósításban vette ki a szerepét.
Később a két amerikai ellátogatott Olaszországba, hogy az autós világ nagyágyúival találkozzanak; Enzo Ferrari, Sergio Pininfarina és az Orsi fivérek. Vélhetően ez adta meg a fő lökést, és az ötletet hamarosan tettek követték.
Made in Italy
A két autórajongó a kezdetektől fogva egyetértett abban, hogy az új autónak olasz eredetűnek kell lennie. Ezért ismételten visszatértek Európába, hogy a digóknál toborozzanak mérnököket és designereket, akik segítenek az autó létrehozásában.
Útjuk 1969 nyarán Torinóba vezetett, ám ott nem jártak sikerrel, ezért délnek indultak és szétnéztek Modena környékén. Arrafelé másabb szelek fújtak, és összehozta őket a sors a korábbi Maserati főmérnökkel, Giulio Alfieri-vel. Három nap alatt sikerült megállapodniuk az alváz specifikációjában, Alfieri pedig megígérte, hogy három hónap alatt elkészíti a végleges változatot is. Mindeközben Kalikow leszerződtette Momo egykori munkatársát, aki a Fiat mérnöke volt, ő volt Hugo Bragoni. Neki az a feladat jutott, hogy felügyelje az alváz fejlesztését és az alkatrészek beszerzését.
Az év végén ismételten visszatértek Olaszországba, szomorúan konstatálták, hogy a fejlesztések nem a tervezett ütemben haladnak. Momo ezért egy másik kapcsolatát izzította be, az Automobili Stanguellini-hez fordult segítségért. A kis olasz műhely Vittorio Stanguellini cége volt, amely sportautókat és Formula Junior autókat készített, ezeket korábban Momo importálta az Egyesült Államokba.
A váz fejlesztése most már jó kezekben volt, azonban kellett valaki, aki megtervezi és megépíti a karosszériát. Kalikow egy angliai útja során találkozott Derek Hurlock-kal, aki az AC Cars ügyvezetője volt. Hurlock arra biztatta az amerikait, hogy bízza meg az autó tervezésével a Frua stúdiót, akik az AC Frua-t is megalkották. Ez az autó koncepciójában hasonló volt ahhoz, amit Momo és Kalikow is megálmodott.
A Carrozzeria Frua elvállalta a megbízást, a Stanguellini-től kapott vázra 1970 őszén építették fel az első koncepciót, amelyet egyszerűen csak Momo AM Coupé-nak neveztek el. Ez az autó még jóval lekerekítettebb formával rendelkezett, mint amit Kalikow eredetileg elképzelt. Egy darab fotót nem sikerült erről találnom.
Kalikow jól ismerte Dick Fritz-et, aki Luigi Chinetti amerikai Ferrari kereskedését vezette. Általa lépett kapcsolatba Gene Grafinkle tervezővel, aki korábban dolgozott a GM-nek, majd Pete Brockkal, illetve szabadúszóként, míg végül Raymond Loewy new york-i stúdiójában kötött ki. Grafinkle volt az, aki megrajzolta a Mirage végleges formáját.
Amerikai szív
1970-ben a Momo Mirage kezdett összeállni, ezért a lemezek alatti technikáról is gondoskodni kellett. Az alapkoncepció az volt, hogy egy olasz stílusban tervezett túraautót építenek, amelyet amerikai motor fog mozgatni. A választásuk a korabeli Chevy Corvette 5,7 literes V8-as szívére esett. Egyes források szerint az első működőképes prototípusba az LT-1 blokk került, erre utalhat a Rochester által szállított Quadrajet karburátor is.
A két amerikai autóbolond elképzelése az volt, hogy némileg különlegesebbé teszik a Mirage motorját. Ezért elkezdték egy befecskendezőrendszer kifejlesztését, amely zömében egy Lucas rendszer átalakítása volt. Időközben a Weber megígérte, hogy olyan karburátort fog szállítani, amely megfelel az USA szigorú előírásainak. A motorhoz a háromfokozatú GM-től származó Turbo-Hydramatic, vagy a ZF ötfokozatú manuális váltóművét társították.
A futóművet a Jaguar Mark II-ből kölcsönözték, ennek csak a hátsó traktusán változtattak. Koni lengéscsillapítók és négy darab hűtött Girling féktárcsa került az autó alá. A szervókormány az Alford & Alder cégtől érkezett. Egyáltalán nem volt ez rossz konstrukció, csak nehézkesen született meg.
A bemutató(k)
Az első prototípus alváza 1971 márciusára lett kész, a kész autó szeptemberben gurult ki az üzemből. Az autókat Frua szerelte össze, itt készült a karosszéria is. A gesztenyebarna színű járgányt még tesztelési célokra használták Olaszország útjain. A szülőföldjéről elküldték az USA-ba, ahol egy privát bemutatón mutatták meg egy szűk közönségnek, innen egyből visszaküldték Európába, hogy a Párizsi autószalonon is bemutassák. Ugyanebben az évben a Road & Track magazin decemberi számának címlapján is ott virított a Momo Mirage,
A második prototípus 1972 elejére készült el, ezt az autót kék színre fényezték. Számtalan finomításon esett át az elsőhöz képest, finomhangolták a futóművet, változtattak a szabad hasmagasságon, és már Campagnolo kerekekkel szerelték.Végül a hivatalos bemutatót az 1972-es New York-i Autószalonon tartották meg.
Szertefoszlott álmok
A két ötletgazda, Momo és Kalikow úgy tervezte, hogy 1972-ben elindulhat a kis szériás gyártás. Az első két évben 25 példányt kívántak gyártani, ha ez sikeresnek bizonyult, akkor további 250 autót készítenek. Az árcédulán 12 ezer dollár szerepelt, ami akkoriban egy luxus GT-ért teljesen elfogadható volt.
Azonban az olaszoknál ekkor eléggé zavaros volt a gazdasági helyzet. A munkások gyakran sztrájkoltak, ezért akadozott az ellátás, a gyártási költségek pedig hirtelen az egekbe szöktek. Frua az autók darabonkénti összeszerelését 3650 dollárról 7000 dollárra emelte. Stanguellini, aki az alvázat készítette, szintén a duplájára, 8000 dollárra emelte az árat. Így már semmiféleképpen sem lehetett a Mirage-t 12 ezer dollárért árulni.
Az első évben Stanguellini kilenc vázat készített el, ebből hat került a Frua műhelyébe, de végül csak öt autó készült el teljesen. 1972 őszére a két alapító úgy döntött, hogy befejezik a projektet. Peter Kalikow félmillió dollárt invesztált a projektbe, vélhetően egy pohár whisky mellett el is felejtette az egészet, de az bizonyára vigasztalta, hogy megalkothatta a saját autóját.
Forrás, képek: supercars.net, dyler.com, paologarella.com