Csípős reggel van, szorosabbra húzom magamon a fekete kabátot, miközben az autóhoz lépkedek. Felkelt már a nap, de ilyenkor van a leghidegebb. Dideregve veszem be magam a 4 éves Moszkvics belsejébe. Táskámat magam mellé teszem és már észre sem veszem, ahogy a megszokott mozdulatokat teszem. Kihúzom a szívatót, jobbom pedig a gázpedált pumpálja, aztán indítózok. A motor könnyedén életre kel, szerencsére még ősszel felsavazták nekem az akkumulátort a TSZ-műhelyben.
Príma gép ez, serényen szolgál már pár éve. Ha foglalkozni kell vele, a fiúk mindig rögvest kipofozzák. Sokan még egy új Pannóniát sem engedhetnek meg maguknak, becsben kell tartani. Mindjárt kinn vagyok a műúton. Az már tükörsima, nem olyan döcögős, mint a Bikaköz. A Tanácsház után jól jön a motor ereje, nagy az emelkedő. Mire elhagyom a temetőt, már belangyul az utastér is. Jó ez a műút. Egyidőben készült a Moszkvicsommal, 1963-ban. Azért szépen fejlődik az ország. Pár éve még a kilőtt tankok álltak itt a földeken, most meg friss szántás, amerre a szem ellát.
Az út melletti földön az egyik traktorosunk szánt. Farkas Jani az, a Zetor Superrel. Jól bírja a hideget, integet, amikor mellé érek. Mondjuk fiatal még, két kisleánya várja otthon, a nagyobbik sincs még tíz éves. Azért remélem, be tudunk majd szerezni új, fülkés traktorokat. Azzal biztosan könnyebb lenne a munka, talán a vegyszerezés is. Az a büdös Holló10E, vagy ahogy mostanában mondják, a DDT… Tessék, annyira elméláztam, már majd’ nyolcvannal száguldok! Pedig mindig megfontolt vagyok, soha nem bravúroskodtam a volánnál. Nem való az egy TSZ-elnöknek.
Fél évszázaddal később…
Hűvös a reggel. Gyula barátommal a párás Moszkvics felé lépkedünk. 59 éves, mégis milyen szép! Olyan kedvesen bumfordi! – mondom lelkesen. Az ajtó könnyedén nyílik a vaskos fém kilinccsel. A fotózás helyszínéig Gyula vezet, én az utasoldalon foglalok helyet. Osztatlan az első ülés, így lényegében ugyanazon kanapé két oldalán foglalunk helyet. Könnyen ülök be a 189 centimmel és az ülőhely is kényelmes. A beltérben még az eredeti kárpitozás vesz minket körül, a vezető oldalán azért már viseltes, de még mindig bírja. Most komolyan, mit vár el az ember egy ilyen régi kárpittól, hogy milyen legyen? Hat évtized alatt biztosan ültek már benne páran…
Gyula kihúzza a szívatókart, nekem meg eszembe jut a 17 év Ladázás. De hiányzik a hidegindítós játék azóta, hogy nem ilyen régi autót hajtok! Az esernyőre emlékeztető kézifékkar kiengedése után hátramenetet kapcsol a kormányváltóval, és már meg is mozdul alattunk az öreg gép. Kellemesen, már-már majdnem otthonosan érzem magam. Az illatok, a hangok mind ismerősek, pedig soha nem Moszkvicsoztam. A régiautóság érzése viszont már jópár gépben ugyanígy ölelt körbe, legyen az egy Impala, vagy akár egy Kispolski, amihez szerencsém volt. Békés tempóban haladunk a Bakony felé, miközben a faluban kivétel nélkül mindenki a 407-est nézi, kortól és nemtől függetlenül. Aki el akar rejtőzni, ne járjon ilyen ódon technikával. Arra azért kíváncsi lennék, hányan tudták megmondani legalább a márkáját. Rég kikopott már a legtöbb ember emlékezetéből.
Egy elhagyott erdei útra érkezünk, még az aszfalton is moha nő. Kiszállunk és nekilátok alaposan körbenézni az autót. Ha nem lenne az a fránya rendszám, tökéletes lenne az illúzió. A plakett viszont visszaránt a valóságba, nem a hatvanas években vagyunk. A gyári rádióból a Kossuth duruzsol felénk, valami beszélgetés megy éppen, ’56-ról van szó. Onnan nézve ez a fémhalom itt előttünk a kommunizmus bűzös, elavult mocska, innen nézve pedig már egy kedves, öreg autó. Vagyis gépjárómű, ahogy a régi forgalmi engedélyekre írták. Az ajtókon nagy, könnyen megfogható belső kilincsek, valóban könyöklésre szolgáló könyöklő, és a kedvenc klímaberendezésem, a kifordítható kisablak szolgálja az utazó kényelmét. A nagyméretű, vékonyka kormányhoz ülve percekig csodálom a cirill betűs műszereket. Egykori Lada-mániásként nem nehéz azonosítanom őket, de szerintem bárki hamar átlátja, mi, mit mutat.
Aztán jönnek a cifraságok, például a kormányoszlopra helyezett váltó, és a legkedvesebb részlet, a kis fehér pöcök a kormány mögött, felül. Ez kérem az irányjelző kapcsolója! Sokat elárul a korszak tempójáról és forgalmáról, hogy a kormánykeréken keresztül nyúlva kell kapcsolni az apró szerkentyűt. Ha mást nem is, de az akkori nyugodtabb ritmust irigylem az elődeinktől. De milyen a ma forgalmában egy 59 éves matuzsálem? El akarnak-e vele taposni, le akarnak-e tolni, át akarnak-e ugratni majd, mint azt a hétköznapi vasakkal szokás? Később kiderül, de most ideje fotózni!
Feltárul a motortér, és máris elveszek benne. Egész rendezett minden. Olajtükrös levegőszűrő, zárható zsalus hűtő, üvegtetejű AC-pumpa öleli körbe a motort. Tetején vadon nőtt csihatagként trónol a gyújtáselosztó. Baloldalt még egy bakelit dugaszoló aljzatot is felfedezek, ebbe kell bedugni a steklámpát, ha éppen sötétben kéne igazítani valamit a technikán. Hosszú a vezeték, úgyhogy a hátsó kerék cseréjénél is segítségére lehetett a vezetőnek. A Ladában is van hasonló. Tudja valaki, ott hová kellett csatlakoztatni a lámpát?
A sofőr az 1358 ccm-es, alulvezérelt, felülszelepelt benzinmotor 45 lóerejével gazdálkodhatott, egészen a 115 km/h-s végsebességig. Mindezért cserébe a 407-es 10 liter benzint kért 100 km-enként, ami mai szemmel soknak hat, de akkoriban inkább átlagos volt ez a fogyasztás. A géptér után vegyük szemügyre a csomagteret! Ha van szemügye a Tisztelt Olvasónak is, tartson velem, érdekes lesz! A csomagtartót a jobb hátsó ülés alatti kallantyúval nyithatjuk ki, nyitás után pedig egy kis támasztóval akaszthatjuk meg. A rakodóhely elég méretes, pedig az óriási pótkerék is sok helyet igényel. Míg mi befelé nézelődünk, minket a 60-as évekbeli sci-fi hangulatú robotszem figyel. Vagy csak én látok ilyesmit a rendszám világításában? A csomagtartó alatt található a benzintank, amit – akárcsak az amerikai gépeken – a rendszám lehajtása után tölthetünk meg. Ha méretben és teljesítményben nem is, de ebben legalább van hasonlóság. Ha már hátul vagyunk, lessünk be az öreg szovjet csoda alá! Kardán, merev hátsó híd, laprugók fogadnak minket alul. Egyszerű, robusztus szerkezet, ma már elképzelhetetlen hasmagassággal. Nem hiába bírta jól a bakhátas földutakat, ma már talán a terepjárók sincsenek ilyen magasak…
Miközben a képeket készítem, még csodálattal adózok az első sárvédők típusjelzésének, a két színben pompázó karosszériának, valamint a motorháztető Moszkvics-feliratának. Múltbéli romantikus részletek ezek, látszik, hogy igyekeztek szép autót készíteni annak idején. Meg kell mondanom, hogy igencsak magával ragadott az ódon technika szépsége, de ideje megtudnom, milyen érzés vezetni, így aztán a vezetőoldalra huppanok, útitársam pedig jobbról adja az instrukciókat.
Remélem, hogy nem csinálok belőle Útitárskrémet (emlékszik erre a termékre valaki?), és az autó is egyben marad. Egykörös fék, rásegítés nélkül, a kuplung kicsit fent fog. – kapom az első infókat rögtön. A sebességváltóról is szükséges az eligazítás, hiszen eleddig még Moszkvics-szűz voltam, és kormányváltós Wartburgot is már vagy ezer éve nem vezettem. Beindítom a motort, egyest kapcsolok és óvatosan elindulok. A biztonsági övet nem kapcsoljuk be, mert nincs. Nem is volt, jóval később lett kötelező tartozéka az autóknak. Tetszik ez a békés ringatás. A 407-es nem ismeri az úthiba fogalmát, mindent kisimít alattunk. Ha valami mégis eljutna az ülésig, azt az ülőlap rugói falnák fel észrevétlenül. A nagy kormányt sem nehéz tekerni, csak a bal lábammal ne lépnék folyton a reflektor kapcsolójára, amikor leemelem a kuplungról. A gyorsulás nem számottevő, de nincs hiányérzetem. Éppen megfelel ez a békés tempó, szervótlan féket úgyis nagyon rég nem tapostam már. Negyedikben haladunk, amikor eszembe jut, hogy annak idején már ez a fokozat is újdonságnak, extrának számított az elődmodell háromgangosához képest.
A faluban haladunk. A kilométeróra 50 környékén bandukol, én meg egy réges-régi világból bámulok ki a keskeny szélvédőn át abba a távoli, túl modern világba, ahonnan érkeztem. Amott azt mondanák, lassú vagyok. Idebent viszont úgy érzem, biztonsággal, megfelelő sebességgel haladok. Igazán felírhatna az orvos mindenkinek egy kis veteránozást, olyan jó az állandóan tiltáson forgó jelenből belecseppenni egy kis időre ezekbe a régi járgányokba! Miközben elmélázok, irányt kell jeleznem, ez még a kormányváltónál is szokatlanabb számomra. Átnyúlok a kormánykeréken, és megpöccintem a kis kart. Ez azért nem a legbiztonságosabb megoldás, de biztosan lehet hozzá alkalmazkodni.
Legalább idejében kapcsolok indexet! – mentegetem magam előtt a Moszkvicsot. Volt szervótlan körlámpás Ladám, úgyhogy a fékezésnél nem ér nagy meglepetés, tök korrekt módon megáll az autó vele. Megérkezünk a műhelyhez, rövid próbautam a végéhez ért. Utoljára még behúzom a kilinccsel a kéziféket, és megállítom a motort. Tekintetem búcsúzóul még megsimogatja a műszerfalat, a kapcsolókat, az A oszlop lemezből préselt takaróit. Fantasztikus volt, kedves Moszkvics! Köszönöm az utazást!
