Műhelylátogatás a Kiss Zsiguli Rallye Teamnél

Érdekesen indult ez az év. A szilveszteri bulit kipihenve, január másodikán már reggel 8-kor a ház előtt állva vártam, hogy meghalljam azt a versenyekről ismerős hangot.

Nem vártam hiába, kisvártatva felbukkant egy bordó Lada 21053, melyből csodaszép hang hallatszott az egyenes fogazású váltónak köszönhetően. Kiss Janika barátom jött értem Várkeszőről, hogy elvigyen a műhelyükbe, és megnézhessek mindent a szerszámoktól a versenyautón át az utolsó csavarig.

Jókedvű beszélgetéssel telt az út, az autó csak úgy suhant alattunk, én pedig egyre csak a váltó, a motor, és a kipufogó adta hangversenyen lelkendeztem. Ki kellene próbálnia mindenkinek, az biztos. Azt hittem, egy idő után majd zavaró lesz, de tévedtem.

Aránylag gyorsan megérkeztünk a gyönyörű és csendes kis faluba, Várkeszőre, és egy jó reggeli után a ház mögött található igen szép és tiszta műhelybe indultunk.

Először a forgácsoló műhelyt néztem meg, ahol egy maró és egy esztergagép várta, hogy Janika édesapja valami újabb csodát alkosson rajtuk.

Ezután átléptünk Igor, az 1973-as H-s Zsiguli otthonába.

A műhely rendkívül barátságos hangulatú, a látványt a kék versenyautó mellett a csápos emelő, és a kupákkal teli szekrény uralják. A falon szép sorban felakasztva várakoztak a szerszámok, a padlóról szinte enni lehetett volna.

Körben mindenütt képek bekeretezve, Janiékról és más versenyzőkről is természetesen. Miközben fényképezni próbáltam a telefonommal, Janika igyekezett mindent a lehető legérthetőbben elmagyarázni, csak egy kihúzott fiókkal el voltunk vagy egy órát, hiszen minden alkatrészre kíváncsi voltam. Nem volt velem könnyű dolga, hiszen a műszaki tudásom kimerül abban, hogy bármit szétszedek, de összerakni… : -)

Természetesen Igort is közelről és alaposan szemügyre vettem, meg kell hagyni, csodálatos autó, engem teljesen elvarázsolt már 2006-ban is, mikor először suhant el mellettem azon a szanyi versenyen.

Az eredetileg családi kedvencként dédelgetett Zsiguli már egyetlen porcikájában sem emlékeztet régi önmagára, hiszen majd minden alkatrésze át lett alakítva, hogy bírja a raliversenyek igénybevételét.

A motorban többek között Audi dugattyúk és VFTS-be való Gaál vezérműtengely, rajta fogasíves karburátor, mely egy egyenes fogazású váltón keresztül hajtja a – és itt a lényeg:D – hátsó kerekeket.

A motortér, az autó alja és a belseje fehér, ami rendkívül jól mutat a kék külsővel, amin azért látszik, hogy nem vitrinben szokták tartani a kupák mellett, egy-két lassító nyoma és néhány javítás észrevehető volt, de korántsem nevezném ezeket a „hegeket” csúnyának, sőt, ettől talán még szebb és karakteresebb is lett az autó. : -)))

Végülis Janika nem kínzott tovább, beindította a vasat, sőt megtanította nekem is, hogy hogyan kell, mert természetesen itt sem a gyári megoldást találjuk. El kell, hogy mondjam, egy versenyautót beindítani igencsak felemelő érzés. A játék az áramtalanítóval és a kapcsolókkal, majd a gomb benyomása mind-mind valami szertartásos dologra emlékeztetnek, és azt hiszem én is kellő áhítattal láttam hozzá. : -)))

Természetesen ha elindítottuk, akkor már csak megyünk vele egy kört, így is lett. Beültem a fekete színű ülésbe, kiálltunk a műhelyből és végre megtudhattam, milyen is az a rali-Lada feeling. Mesélhetnék itt most hihetetlen útfekvésről, döbbenetes féktávról, az ordító motorról, a visító váltóról, meg a kipufogó hangorkánjáról, s ahogy mindezeket a szigeteletlen, folyton kitörő és pattogó karosszéria felerősíti, de higgyétek el, nem tudnék olyan szépen fogalmazni, mint amilyen szép élmény volt ez nekem.

Talán Balázs, Jani bátyja és navigátora fogalmazta meg a legjobban: vehetsz egy BMW-t és becsövezheted amatőrre, de az csak egy utcai autó lesz csővel, ennek a Zsigulinak meg pont az a varázsa, hogy semmi sem széria benne.

Nos, alkalmam volt tapasztalni ezt a varázst, köszönet érte!

Ezután visszaálltunk a műhelybe, és felemeltük az autót, hogy alulról is megnézhessek mindent. Érdekes volt a hátsó híd erősítése, és jó volt látni, hogy ami normál esetben nem látszik egy autón, az is szép és tiszta. Természetesen a lengéscsillapítók Bilsteinek, és a kerekek is jelentős szélesítéseken ülnek, a talpas gömbfejek Moog márkájúak, a féktárcsák elöl a MasterSport-tól érkeztek, nagyon szépek, és biztosan finomak is, mert a Ferodo Racing fékbetétek rendszeresen jóízűen beleharapnak a versenyek során. : -))) A kipufogó 60-as átmérőjű, a kartervédő pedig elég strapabíró darabnak néz ki, konkrétan szerintem egy atomtámadást is kibír. Alulról is számtalan helyen lehetett látni jókora behegesztett vasakat, a karosszéria alaposan meg lett erősítve, kívül és belül is.

Szerintem egy autókat szerető, de nem hozzáértő ember is napokig el tudta volna nézegetni az autót, és a műhelyt, én is nagyon élveztem, hála az „idegenvezetőmnek”

tanultam is egy-két nagyon fontos dolgot, majd miután Balázsnál megnéztük a hihetetlen mennyiségű tartalék alkatrészt a garázsban, inkább a ház felé vettük az irányt, már csak alig egy óra maradt indulásig, és még rengeteg fényképet és Ladás ereklyét akartam megnézni. Azt a keresztbe csúszós-porfelhős-Ladás képet igazán bescannelhetnéd, Janika! ; -)

Lassan elindultunk haza, sötét volt már, és rendkívül jeges szél fújt, de Boriszban, az utcai 21053-as Ladában azért kényelmesen elvoltunk, és hazáig beszélgettünk, többek között a korán rajzó vasárnapi vezetőkről is, akik igen érdekes dolgokat műveltek előttünk-mellettünk-mögöttünk.

Természetesen, bár van hifi az autóban, hazafelé sem azt hallgattuk, ha időnként elcsendesedtem beszélgetés közben, akkor egészen biztosan a váltó és a kipufogó duettje miatt tettem. : -)

Végül Fehérváron búcsút intettem barátomnak és az ő autójának, megköszönve az élményeket és bízva abban, hogy mihamarabb meglátogathatom, remélhetőleg a saját autómmal.