Oldtimer Expo 2012: látni kellett!

Még a kezemen a karszalag, töltöm a képeket, sőt már a hazafelé vezető úton a szavakat fogalmaztam magamban, amelyekkel legalább egy vázlatos képet festhetek nektek arról, milyen élmény is egy ilyen kiállításon részt venni. Nem késő még, nem: hétfőn is nyitva van a 2012-es Oldtimer Expo.

Számomra a fő szenzáció, de mindenki megtalálja a kedvencét.

Reggel feltöltött akssis fotómasinákkal és jókora lelkesedéssel ültünk be a nem kicsit csapzott megjelenésű Ladámba, hogy elzarándokoljunk az idei Oldtimer Expo-ra, a Hungexpo B pavilonjába.

A parkolás és belépés után már az első percben tudtam, hogy ezt az utat nem fogom megbánni. A pavilonba lépve szinte zavarba ejtő volt a sok-sok öreg járgány látványa.

A harmadik percben már betérdeltem: egy gyönyörű egyes Golf látványa taglózott le, és ez még „csak” egy Golf volt!

A zöld szépség. Szinte ifjúnak mondható a társaságban.

Nehéz dolog autómániásként részt venni egy ilyen kiállításon, mert csak kapkodtam a tekintetem, nem tudtam, mihez rohanjak először. Aztán a logika úrrá lett a lelkesedésen: mindent csak szép sorban, van idő bőven mindent megnézni. Többször csillapítottam magam: nem, nem fordulok hátra, tudom, hogy az egy R17 Gordini mögöttem, de majd a következő körben nézem meg, nem megy addig sehova.

A 85 éves Volvo előtt tisztelegve csodálatos vasakat vonultattak fel a kiállítók. PV544, P1800, és ez utóbbi kombi változata – ami szerintem a legszebb volt mind közül – a Totalcarról már ismert terepjáró szörnyek, szóval volt minden, ami nem jön szembe az utcán.

A sor végén egy Ford Thunderbird várta, hogy beüljünk, mondanom sem kell, hogy eszméletlen jó érzés volt egy ilyen meseszerű nagyvasban helyet foglalni, majd magunkra csukni a legalább két Suzuki Swift anyagát tartalmazó ajtókat. Mivel nem hajthattunk el vele a naplementébe, Anikóval – Mrs. Vancelloval – így inkább kiszálltunk és tovább sétáltunk néhány II. világháborús repülőroncs mellett elhaladva. Ahol ismét jelentős időre lecövekeltem, az a veteranzsiguli.hu standja volt. Az épülő kék kombi ezerkettes alá tolt tükörre patakokban folyt a nyálam, látva a hihetetlenül igényes felújítást. Aki csak egy talpas gömbfejet cserélt már, az tudja, milyen iszonyatos munka rejlik egy-egy ilyen gép mögött. Le a kalappal előttetek, srácok! Volt persze más Ladához köthető élmény is még, de a fő csemegét a beszámoló végére tartogatom (a Lada rajongók most átugranak néhány bekezdést).

A részletekben rejlik a szépsége.

Szükségem volt már némi benzinillatú inspirációra, itt megkaptam: a világon két példányban létező Nash, soha nem látott Škoda sportkupé, egyedi magyar autók, Ford T és A modellek. Tudtátok, hogy ez utóbbin vezette be Henry bá’ a négy kerékre ható féket? Ezt is egy információs táblán olvastam. Szinte minden autó előtt állt egy, ami korrekt módon tájékoztatta a nagyérdeműt arról, mi előtt is áll éppen.

A rali szerelmesei sem távozhatnak csalódottan: Kővári Trabantja, Renault R5, Wartburg és Zsiguli, Mk1 Escort, Škoda 110 Rallye, csupa régi kedves ismerős a fekete-fehér képekről, megkopott filmszalagokról. Itt szeretnék köszönetet mondani a német tanáromnak, ugyanis egy Renault R17 Gordini nagyon kedves osztrák tulajdonosa nem csak a motorháztetőt nyitotta ki a kedvemért, hanem az ajtót is, majd betessékelt a ralilegenda volánja mögé. Mindez nem sikerült volna, ha nem tudok pár szót összekaparni a háttértárból.

R17 Gordini. Igazi legenda.

Bevallom, a könnyeimet kellett nyelnem odabent, soha nem hittem volna, hogy valaha egy ilyen autót egyáltalán csak megérinthetek, most meg tessék, itt ülök, fogom a kormányt, nézem a Halda Tripmastert, érzem az öreg vas illatát. Kívánom mindenkinek, hogy legyen része ilyen érzésben. Ez a nap egyébként is a „soha nem gondoltam volna, hogy” kezdetű mondatok napja volt. Mikor levegőzni mentünk ki, egy 55-ös Ikarus utasterében, a porcelán – úgy tudom, hogy Zsolnay – lámpás asztalka mellett találtam magam. A székesfehérvári gyártású kék faros büszkén feszített az árnyékot adó fa alatt, és én mondom, LELKE van! Én is megsimogattam és megköszöntem neki az élményt, hogy beülhettem pár percre, ki tudja, mikor látok megint ötvenötöst.

Ikarus 55. A nagyon nagy veterán.

Visszatérve a pavilon tartalmára, volt pár furcsa érzést generáló autó is: Zaporozsec 968M, Škoda 105, Zastava, Polonez, Polski Fiat 125P, Wartburg 353W, ami frissen készült el, szóval csupa olyan autó, ami pár éve még az utcakép szerves részét képezte, vagy legalább néha-néha elpöfögött egy az orrom előtt, ha sokáig nézelődtem valahol. Na jó, Zaporozsec nem. 🙂 Bizony, már ők is kiállításra való autók, szerencsére vannak, akik megbecsülik és megmentik őket, hogy az utánunk következők is tudják, mivel jártak az ősök.

USA autós vonalon Camaro SS, Yenko Chevelle, Cadillac (tíz kényelmes lépésnyi átlagos hossz, próbáld meg kimérni a szobádban) minden korszakból, Mercury Park Lane, óriási négykerekű szobrok az autóipar legfényesebb korszakából, amikor még a króm vastag lemezeken terülve verte vissza a napfényt és nem műanyag ajtókilincseken hazudta valami ócska festék a bőséget. Hátsó lámpa fétisem is kiélhettem végre, mert volt rakéta, fáklya, bumeráng, és még a csuda tudja mire nem hasonlító forma, akkoriban még mertek rajzolni a tervezők, még volt szív és művészet a lemezdomborulatok mögött.

A legszebb USA far.

És azok a vaskos, nehéznek tűnő feliratok, azok a csodás betűtípusok! Több fantázia szorult egy akkori márkajelbe, mint most egy egész autóba…

A legerősebb USA vas egy 500 lóval rendelkező Pontiac Firebird volt, nekem földbe gyökerezett a lábam előtte. Valahogy örömömet leltem még így álló állapotában is a precíz technikában, talán a hang az, amiből kevés van egy ilyen kiállításon. Persze volt olyan autó, amit elindítottak – mondanom sem kell, hogy a csarnok jó partner volt a muzsika felerősítéséhez.

Ott álldogált a Hudson Hornet is, minden 12 év alatti gyerek Hádzöndoki-ja, az osztott szélvédő, és az osztásban pihenő antenna nagyon tetszett, akár a burkolt hátsó kerék is. Méltóságteljes egy vas, vagyis VAS, meg kell hagyni.

Érdekesek voltak az MG-k, Aston Martinok, volt Bentley, Rolls-Royce, Ferrari is, de valahogy nem fogtak meg annyira, persze azt sem mondanám, hogy rosszak voltak, csak nem az én világom. A Messerschmitt Kabinenroller, a Fiat 500 Abarth, már annál inkább.

Még valami, ami nagyon tetszett: a levegős VW-k. Nem tudnék kiemelni egyet sem, egyszer még kell egy ilyet birtokolnom, hihetetlen feeling árad belőlük, ültetve, vagy eredetire restaurálva, mindegy, de nagyon bejöttek. Boldog emberek lehetnek a gazdáik, ebben biztos vagyok. A Karmann-Ghiák, Transporterek és a Bogarak nagyon szép autók.

A VW Depoban részletesen bemutatták ezt a Transportert.

Voltak még Daciák és Mercedesek, Zsiguli taxik is, de mindezeket már Brundza VFTS-e után láttam, így jelentősen eltörpülnek emlékeimben. Mert bizony ott volt minden VFTS atyja, és az egyik veteránZsigulis srác, Meleg Norbert tolmácsolásában leránthattuk a leplet a városi legendákról.

A félisten szekere.

Stasys Brundza – aki kétségkívül a rendezvény legnagyobb híressége – elmondta, hogy utoljára a nyolcvanas évek közepén, a Salgó ralin járt magyar földön, ahol a kardán leszakadása és némi tűz vetett véget a versenyzésének. Leginkább a 76-os Akropoliszon elért abszolút hatodik(!) helyezésére büszke, amit még egy ezerhatos négykörszeművel teljesített. Megemlítette Moszkvicsos múltját is, majd ahogy a tömeg az interjút követő taps után lassan szétszéledt, előkerültek a legendás kérdések.

Kiderült, hogy a Budai-féle gyári VFTS bukócsövén szereplő szám nem a VFTS, hanem a cső sorozatszáma, és csövet nem csak Ladába tettek Brundzáék.

A VFTS-ek nem a regékben elhangzó tengeralattjáró-bázison épültek, hanem egy normál műhelyben.

Egyik kérdésemre válaszolva azt is megtudhattuk, hogy nem a 131-es Fiat dizájnja inspirálta a VFTS vonalait, hanem néhány ügyes szovjet műanyagos oldotta meg a szélesítés és a szárnyak megvalósítását. Ők alkották meg a Gruppe 2-es körszemű szélesítéseit is, de egész autókat is építettek műanyagból.

A jelenlevő VFTS 1982-es, és a legelső példányok közül való, azonban soha nem versenyzett. Ennek ellenére szó szerint körbejárta a világot (mintha még Perut is említette volna), bemutató autóként.

Brundza úr Bulgáriában talált rá egy márkakereskedésben, és onnan vitte haza a gyűjteményébe a ritka szépséget. Ez az autó egyébként az EVO 1-es változat, utcai négyes váltó van alatta, még semmi sem készült alumíniumból a karosszérián, de pl. az üléstartó titánból van rajta, ahogy a kartervédő is. Az ATS felniket szerették jobban használni, mert a Cromodora ugyan könnyebb volt, de könnyen is törött, míg a nehezebb ATS-ek jobban bírták a legkomolyabb gyorsasági szakaszok alatti terhelést is.

Meg tudtam kérdezni azt is, hogy üres karosszériát, vagy kész autót kaptak-e a versenyautó építéséhez a gyárból. Azt a választ kaptam, hogy kész autókat kaptak a gyártósorról, de már eleve szigetelés nélküli (úgyis ki kell kaparni) és gyárilag 2106-os motorral, nyugati piacos rugókkal szerelt autókat adtak át nekik, abból faragták aztán a VFTS-eket.

A nyugati alkatrészeket versenyzéseik során gyűjtötték be (karburátorok, lengéscsillapítók), de valamivel könnyebb dolguk volt, mint a hazai versenyzőknek.

A Metalex nevű céggel is együttműködtek, a csehek készítették a későbbi VFTS-ek alumínium elemeit.

Ugyan még sok alkatrésze van, de rengeteget eladtak az idők során, ezért a 77-es kereklámpás Gr2-es sajnos nem tökéletes, persze majd rendbe teszik azt is.

Megtudhattam, hogy a két létező példány közül az egyik Samara EVA még mindig a tulajdonában van, és jövőre el is hozza magával, némi festés és renoválás után. A szörny-szamár 1800 ccm-es motorján turbo és K-Jetronic is van, már most várom, hogy milyen lesz élőben.

Jó volt a lehető leghitelesebb forrásból megtudni a fentebb olvasottakat.

Stasys Brundzát egyébként egy nagyon kedves és barátságos emberként ismertem meg, készséggel mutogatta az autó minden porcikáját, miközben afféle „minden ralis nagyapjaként” válaszolt a kérdéseinkre.

Kaptam autogramot is – a VFTS tetején írta alá a veterán Zsigulis szórólapot Brundza úr, és közös kép is készült, életem egyik meghatározó élménye ez.

Remélem, hogy jövőre is találkozhatok vele és az autóival, és hogy jövőre is ott lehetek ezen a nagyszerű, felejthetetlen élményekkel gazdagító kiállításon, csodálkozva az elmúlt idők gördülő emlékein.

Ilyen is van: Pannonia, félig restaurálva.

Ha eddig nem voltál az Oldtimer Expo-n, hétfőn még kimehetsz, vagy megnézheted elsején a Velodromon körözgető veteránokat is, ha statikus állapotukban nem mozgatják meg a fantáziádat. Brundza is tesz néhány kört a VFTS-sel, ha tudsz, menj ki, és nézd, hallgasd meg!

Galéria:

Ricsi képei ITT,

Mrs. és Mr. Vancello képei ITT. 

Köszönet: a szervezőknek a színvonalért és a meghívásért, Anikónak, Katának és Ricsinek a fényképekért.