Velodrom Millenáris: vissza a jövőbe!

Július első hétvégéjén ismét különleges élményben volt részünk. Kilátogattunk a Velodrom Millenáris 2013 nevű rendezvényre, hogy aztán a hőségtől és a látottaktól elkábulva meredten bambulhassunk magunk elé, lassan feldolgozva a minket ért benzinillatú ingereket. Valerie és Cash a pixeleket reszelgette, miközben én gondolatban újra és újra végigjártam a Velodrom ódon betonteknőjét, hogy a lehető legjobb formában adhassam át Neked azt, aminek részesei lehettünk.

VALERIE FANTASZTIKUS FOTÓI A KÉPRE KATTINTVA ÉRHETŐK EL.

Nem kezdődhet jobban a megérkezés egy Lancia-rajongó számára, mint hogy leparkolva és az autóból kiszállva rögtön egy Lancia Beta Montecarlo mellett teremjen, ami a kígyózó veterán-sorból messziről kitűnt valószerűtlen formájával és ragyogó fehér színével. Nem csak az autók, hanem az érdeklődők is hosszú sorban várakoztak a belépésre, szerencsére árnyék is volt és a belépés is egész jó tempóban haladt. Az épület melletti parkolóban aztán CaSh már rá is vetette magát a nyitott tetővel ácsorgó Messerschmitt Kabinenrollerre. Miközben körbefotózta, a nem messze elhaladó sorban a legkülönfélébb gyártású és korú autók araszoltak befelé egymás után. Mi is elindultunk, hogy a rövid árnyékos átjáró után elnyeljen minket a Velodrom színes, motorzajos forgataga.

Harry Hard, a keletnémet felnőttfilm-ipar álló csillaga egy Trabanttal érkezett. 🙂

A szervezők kérésének megfelelően – miszerint lehetőleg mindenki 70-es évek előtti viseletben érkezzen – a nézelődők között fel lehetett fedezni Frédi-Bénis, kopott kék munkásköpenyes-svájcisapkás, 70-es évekbeli motoros rendőr-egyenruhás, harmincas évekbeli dámás, és pöttyös szoknyás-rakkendrollos résztvevőket is, csak ez megér egy külön albumot.

Volt egy kis időnk, mielőtt mindent elleptek volna a látogatók, így a csapat fotós tagjai nekiláttak megörökíteni az autókat és motorokat, amíg könnyebb dolguk van. Eközben a hangszórókból régi zenék szóltak, a döntött pályán pedig egy modern versenybringa, és egy nagyon régi kerékpár körözgetett, ez az ő otthonuk, a gépek csak vendégek itt.

IDŐUTAZÓK – VALERIE PORTRÉI A KÉPRE KATTINTVA ÉRHETŐK EL.

A pálya mellett, a füvön Mercedes, Jaguar, Alfa Romeo, Trabant, NSU, és VW Bogár parkolt be egymás mellé szép sorjában, közben itt-ott felzengett egy-egy régi kétkerekű is. Emitt egy krossz-Pannonia, ott meg egy Sachs, mellettünk Jawa Perak pöfögött el, miközben szemben egy őskövület merev vázas lélekvesztő pattogott a kiszáradt fűcsomókon.  A pálya közepén elterülő óriási betonplacc bejáratánál aztán térdre kényszerített az első négykerekű is: egy Fiat Abarth 1000, ami nyitott motorháztetővel kellette magát. Autós kukkolás ez kérem, belestem a lemezruha alá. Ha csak egy széria kacat, akkor is beindul a nyáltermelésem a karburátorházba öntött Weber felirat láttán, ez a motor viszont nagyon nem tűnt szériának. A motorkából kitekergőző bandázsolt kipufogócska csak fokozta a látványt. Egy olyan hűtőbordás olajteknőt pedig, ami alulról foglalta keretbe a gépszívet, be kell szereznem szobadísznek, perverzen egyszerű és szép. A tölcsér formájú kipufogóját ott helyben átkereszteltem kitrombitálónak, később elő is adtak vele egy remek szólót a pályán. Néha, mikor arra jártunk, oda- oda pillantottam a gépre, szabályosan sorba kellett állni a motortérhez.
Persze nem csak erre az autóra volt ez jellemző, hiszen a placcon jobbra elindulva a Gulf- és Mini-stand után megálljt parancsolt a felismerés a lábaimnak: egy Honda S600 állt velem szemben. A kis piros japó kabrió szívbemarkolóan szép volt, és végtelenül filigrán, a Mini szumó-birkózónak tűnt mellette. Nem tudom, mennyi van belőle Európának ezen a részén, de nem hinném, hogy ötnél több.

Bevallottan olaszautó-rajongó vagyok, így a következő autókat szinte simogattam a tekintetemmel. Alfa Romeók voltak. Egy Giulia, és egy Montreal álltak békésen egymás mellett. Míg a Giulia a végtelenül harmonikus négyajtósságával, addig a Montreal a rácsos szemöldökével és hegyes orrával igyekezett levenni a lábamról.

Általában sikerül 10 perc alatt lehiggadnom egy ilyen rendezvényen, de most a forgatag, az itt-ott rendre beindított motorok hangja, és a háttérzene szabályosan megbabonázott. Minden higgadtságomat hátrahagyva cikáztam át a szemközti sorban álló Fiat X 1/9-esekhez, egyik percben még őket, a másikban már a Borgward Isabella kombit nézve. Míg előbbi egy gyakorlatilag a Lampredi-motorra cipőkanállal felfeszített Bertone tervezésű kétüléses lapos ék, addig utóbbi egy domború, meredek szélvédőjű családi autó, elég kontrasztosak voltak egymás mellett. Később a Borgward formáját elemelte a Wartburghoz az eisenachi gyár, így a vasfüggöny innenső oldalán is megismerhettük.

  A sor végén VW-k álltak, egyikük egy kabrió- szerintem inkább a VW Depó találkozóra illett, mint a veteránok közé, a másik pedig egy egyszerűbb, de a szememnek annál kellemesebb szerkezet volt. A sarokban, és a placc végén aztán szépen sorakoztak egymás után a körlámpás Zsigulik a 70-es évek elejéről. A kör alakú visszapillantó tükör, a teli orr, a babás lökhárító szinte mindegyiken ott figyelt, remekül mutattak az Alfák és Fiatok után is, a történelem részei már, ami történelmünké. Két darab lógott ki a sorból: két 2107-es. Szép volt mind a kettő, de valahogy nem illettek a köröttük álló autók sorába. Nehéz lesz elfogadni a látványukat az ilyen eseményeken – elvileg lehetnek már 30 éves példányok – szerintem a bolygó ezen részén még legalább tíz-tizenöt évig nem számítanak majd a szó szigorú értelmében vett klasszikusnak.

CASH GIGA-ALBUMA A KÉPRE KATTINTVA ÉRHETŐ EL.

A megnyerő VAZ-mező után a Riga-erdőben veszett el a tekintetem. Nem vagyok motoros ember, de azért kiszúrtam egy Verhovinát is a sorban, amire nagyon büszke voltam (fogadjunk, hogy volt több is…). : ) Itthon aztán kigugliztam, mit is keresett a sorban, a Wikipedia szerint szerkezetileg azonos a Rigával. A Riga Klub is invitált minket a Velodromba (köszönjük nekik is), a Facebook-oldalukon azt is megtudtam, hogy ingyenes tombola segítségével kisorsolnak egy ilyen kismotort, nem tudom, végül ki lett a szerencsés, és mihez kezdett a nyereményével. Miközben a Riga-rengeteget elhagyva a vadítóan piros Škoda Spartak és a Fiat 127 között cikáztunk Vancellonéval – neki az előbbi, nekem az utóbbiak tetszettek jobban – körülöttünk a döntött pályán rendre körözgettek a csoportokba verődött gépek. Előbb a motorosok, aztán az autósok álltak sorba, a hanggal és a látvánnyal elvonva a figyelmet a nyugalomban lévő gépekről. A piros Honda S600 Cabrio is végigsuhant a döntött íveken, mint apró bogár a betonjárdán. A rút hasonlat ellenére rendkívül kellemes látvány volt.

A Spartak mellett a Balatoni-Sándor páros egykori Škoda 110 Rallye versenyautója ácsorgott. Nem házi gyártmány, hanem eredeti, gyári versenyautó, alig 100 példány készült belőle a 70-es évek elején. A mellette álló 130 RS replika ugyan feltűnőbb, de emez sokkal komolyabb reli(rally)kviának számít a nyomkodásért könyörgő  Halda-számlálójával, meg a simogatni való sportkormányával.

Átellenben egy Tatra 603 és egy Zaporozsec szemlélte méltósággal az eseményeket. Sikerült a gépillat-fétisemet kiélni rajtuk, a Tatra nyitott motorterétől alig bírtam szabadulni, a léghűtéses V8-nak valami hihetetlen jó szaga volt. Hahó, Wunder-Baumék, ilyen autóillatosítót kéne fejleszteni, nem „New Car” illatút!

Szintén itt ácsorgott magányosan a földet szimatolva egy Renault R10. A műértők persze megálltak mellette is, de a közeli 130 RS rendesen elvonta a figyelmet. Nem csak a cseh, hanem a házon belüli konkurencia is erős volt, egy R5 Turbo formájában. A láthatóan használatban lévő autót nézve csak hitetlenkedve vigyorogtunk egymásra. Minden kis karc, és alkatrész tökéletes en mutatott rajta, nem kiállítási darab, hanem igazi élő autó, a motorháztetején Ragnotti mester aláírásával.

Sajnos ellőttem már a bogaras hasonlatot, pedig pont megfelelt volna szemben álló piros alapon fehér pöttyökkel díszített VW Karmann-Ghiához. Volt egy kabrió is valahol a sorban, Vancellonét alig bírtam elcsalogatni mellőle.
Ezután Danuviák következtek szép egymásutánban, velük szemben Harley-Davidson és rendőrségi P21 Pannonia pihent pompázva, 1975-ös felirattal. Abban az évben ért véget a csepeli történet. Bevallom, a Danuviáknál elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában, hiszen kisgyerekként az öcsémmel két ilyen gépen játszottunk. Szerettem a Danuviáink málló nyergét, a rozsdásodó festését, a kopott kormányát, betűzgetni a totyakos gumiján a feliratot, a benzinszagot is szerettem, ami a tankjából áradt, ha lecsavartuk a tanksapkát…

A következő autónál majdnem megszólaltam, hogy milyen szép ez a Dacia, amikor megláttam, hogy egy Renault R12-vel van dolgom. A belterén időzött el a legtöbbet a tekintetem, a franciák nagyon tudtak már akkoriban is valamit. Épp azon gondolkoztam, hogy milyen szép is volt az, amikor minden nemzet építgette a saját autóit – az R12-es Renaulton is minden Made in France-feliratos volt – amikor váratlanul hátba támadott minket egy poloska. Egy apró piros poloska, az Alpine-félék családjából. Egy A110-es törpült ott előttünk a maga teljes valójában. A stáb egyszerre kapkodott levegőért, miközben a kis legendát körbeállták a látogatók. Nem tudok olyat mondani, ami akkor és ott menőbb volt ennél az apró fenevadnál, amibe szerintem feldarabolva se férnék be.

A kábulatnál aztán erősebb lett a zaj. A közeli sátor alatt egy 125-ös MZ-et indítottak be, körülöttük csillogó szemű örökifjakkal. Szabó II László motorja volt a hang forrása. A róla szóló könyvet itt mutatták be, ezért én is beleolvastam a versenyző élettörténetébe, mielőtt elindultunk. Annyit tudtam róla régebbi újságokból, hogy sokszoros magyar bajnok, és hogy indult a VB-n, de azt már nem, hogy a sokszoros az pontosan 22 bajnoki címet jelent, és hogy a 125-ösök között többször is győzni tudott az MZ versenyzőjeként. Később aztán 250-es Yamahára nyergelt – ami szintén itt pihent mellettünk, de egy közúti baleset után felhagyott a versenyzéssel. A rövid áttekintés talán kicsit száraznak tűnik, de higgyétek el, azok, akik ezekre az őrjöngő, magas fordulatszámon üvöltő, 60-as évekbeli versenymotorokra rá mertek ülni, nagyon tökös gyerekek voltak. Minden tiszteletem az övék.

Igazából most le kellene írnom még négyszer ugyanezt kisebb-nagyobb módosításokkal, hiszen nem egyszer jártuk körbe a sorokat, sőt a lelátóra is visszavonultunk egy kicsit, mert elég forró volt a levegő a betongyűrű közepén. A rendezők ebben is kitettek magukért, vízpermetes ventillátorokkal hűthették magukat azok, akik már nem bírták tovább.
A pálya menti füves területen is végigsétáltunk, hiszen a megérkezésünk óta jelentősen bővült a felhozatal. Volt ott Bogár, Kacsa, Jaguar, szóval nagyon állatok voltak a gépek.:)

CaSh egy 911-es Porschét nyálcsorgott körbe, míg én egy eddig még csak képről ismert Plymouth Satellite  porszívóorra előtt vertem tábort. Mellette állt egy zöld Strichacht – magyarul állólámpás Mercedes, egész aprónak tűnt a jenki dög árnyékában, pedig azért nem olyan kicsi autó. Ha jól sejtem, Csikós Zsolt, az ország legjobb autós újságírója érkezett vele, mert ő is felbukkant a tömegben néha, bőszen fényképezve. A sárgálló Plymouth-lemezóceán túlsó partján egy Polski Fiat 125p, hétköznapibb nevén Nagypolski horgonyzott. A fél gyerekkoromat egy ilyen autó hátsó ülésén töltöttem, a nosztalgia-skálán ezért elfogultságból tőlem a maximális pontszámot kapta.

Magyarországon nem jellemző a japán veteránautó, ezért is néztük alaposabban körbe a szintén itt parkoló Toyota Corolla Lift Back-et.  Feltételezem, hogy ásítottál egyet a nevet olvasva, de annyira ritka, és annyira érdekes a formája, hogy egyáltalán nem nevezném unalmasnak. Az én szememben igazi klasszikus volt ő is.

Miután százötvenhetedszer is körbejártunk mindent (egyszerűen nem lehetett megunni), a lelátó alatt, a pálya mellett vertünk tanyát. Az autók kis csoportokban hajtottak fel a pályára, volt olasz, francia, meg német csoport is, így még intenzívebb volt az élmény. Elég szürreális, hogy szinte felülnézetből látod a falon guruló autókat, ráadásul olyanokat, mint a hörgő PRV blokkos Alpine A310, ami rendre utoléri az előtte guruló A110-est, miközben előttük egy R5 Turbo halad.  A fényképezőgépek kattogását aztán egy Lancia Fulvia HF raliautó nyomja el, miközben az előző turnus guminyikkanások közepette lehajt a pályáról. Folytatódik az időutazás, csak az autók mások. Mint egy benzingőzös tornádó, úgy hasít egy fekete, bukócsöves Fiat X 1/9, sajnos kilóg a sorból a viselkedésével, hiszen a többiek kulturáltan köröznek, míg ő vadul, nagyokat fékezget az értékes Bertone tervezte hátsók mögött. Lassításra intik, hiszen nem verseny ez, hanem ünnep, a régi gépek ünnepe.

Ritkák az öreg japán gépek… 🙂

Nehéz szívvel, de búcsút kell intenünk a Velodromnak. Fáradtan kifelé bandukolva CaSh még körbelő egy Citroën DS-t, a kapun kilépve pedig egy Fiat Topolino mosolyog az arcunkba. Közben már arról beszélgetünk, jövőre milyen jelmezbe öltözzön be a csapat, hiszen ez mégiscsak úgy lenne az igazi. Jó nap volt, nagyon jó. Köszönjük, hogy ott lehettünk, reméljük, még sokszor részesei lehetünk.