Gilles és Röhrl: legendák egy autóban!

1979, Olaszország. Walter Röhrl és Gilles Villeneuve egy autóban. Nem hiszed? Pedig volt ilyen is, olvasd csak!

(Leendő) bajnokok reggelije.

1979-ben a Lancia a Beta Montecarlo Turbo-t küldte harcba a Gruppe 5 szabályainak megfelelően átalakítva. A Dallara által fejlesztett vázra Pininfarinánál készült a kompozit karosszéria. A motor 1,4 literes volt, és 480 lóerővel tekerte a 19 colos hátsó kerekeket az ötsebességes váltón keresztül.  Az egész autó mindössze 780 kg-ot nyomott a mérlegen, és 7,2 másodperc alatt érte el a százas tempót – mérföldben! A végsebessége egészen félelmetes, 270 km/h volt.

Könnyű, erős, gyors.

Most pedig töltsük meg élettel a száraz adatokat!

Szóval bátornak kellett lenni ahhoz, hogy valaki megülje ezt a vadlovat. Bátornak és tehetségesnek.
1979-ben még bőven a tragikus sorsú B csoportos raliautók előtt vagyunk, így teljesen természetes volt, hogy egy ilyen szörnyeteg a közúton is közlekedhessen. Az 1979-es Giro d’Italia Automobilistico nevű autós őrület egy olyan verseny volt, ahol az egymást váltó pilóták áthasítva fél Olaszországon, közúti szakaszokon és körpályákon is összemérték a tudásukat. A Lancia nem akarta a véletlenre bízni az eredményt: közúton Walter Röhrl – navigátorával, Christian Geistdörferrel az oldalán igyekezett brillírozni, míg a pályákon a Ferrari legendás pilótája, Gilles Villeneuve próbálta az ellenfeleket maga mögött tartani az 576-os rajtszámú versenyautóban.

Nem csak őket indították Lanciával, ott volt még egy másik gépben Ricardo Patrese és Markku Alén, akik szintén nem nevezhetők kis neveknek az autósport világában. De kanyarodjunk vissza a történetünk főszereplőihez!

Patrese/Alén

Mondhatjuk úgy, hogy a rajt nem volt zökkenőmentes Röhrl-éknek. A Torino központjában felállított rajtdobogóról lehajtva a Lancia egyszer csak megállt. Éljen az olasz megbízhatóság! Waltert és Christiant szerencsére nem olyan fából faragták, hogy egy makacs autó csak úgy kifogjon rajtuk, nagy nehezen életet leheltek a talján dögbe. Hogy ez alatt milyen új káromkodási formákkal gazdagították a német nyelvet, abba inkább nem mennék bele. Szóval volt egy működőképes autójuk, és már „csak” annyi volt a feladatuk, hogy megtegyenek a sötét közutakon 180 km-t 55 perc alatt. Röhrl elmondása szerint volt olyan szakasz, ahol 250 km/h-s sebességgel hasítottak. Időben odaértek a következő állomásra, és közben senkit sem öltek meg. Szerencse?

Volt némi technikai malőr.

Az első pálya, amin Villeneuve került sorra, az imolai volt. Mivel Patrese elverte annak ellenére, hogy ő jól ismerte a pályát, így nem volt éppen elégedett a teljesítményével. Hogy jobban összeszokjon az autóval, kérte, hogy vezethesse azt közúti szakaszon is, így ő indult el Imolából Misano irányába.

Villeneuve a pályán. Gyors volt, de nem eléggé.

Itt következett be egy jelentős csavar a történetben. Gilles-nek ugyanis elege lett egy idő után abból, hogy minden kereszteződésben 8000-es fordulaton kell leugrani a kuplungról, így Rimini közelében a legközelebbi lehetőségnél felhajtott az autópályára, holott ezt a szabályok kifejezetten tiltották. Másnap a misano-i pályán (ami már Simoncelli nevét viseli) Villeneuve megint kikapott Patrese-től, amin aztán annyira berágott, hogy helikopterre szállt és otthagyta a versenyt.

Az arca mindent elárul.

A hátralévő szakaszokon Röhrl vezetett, és szerencsésen célba értek, sőt megnyerték a versenyt. A második helyen a Patrese-Alén páros érkezett be, míg a harmadik egy 935-ös Porsche volt, azzal a Giampiero Morettivel a kormányánál, aki a MOMO nevű vállalat alapítójaként ismert (A MOMO a Moretti és a Monza szavakból áll össze).

Moretti, a győztes.

Ő volt az, aki a célba futás után Villeneuve autópályás afférjára hivatkozva megóvta az eredményt – sikerrel. A verseny győztesének végül őt kiáltották ki, a két Lancia pedig kizárásra került.
Sok hűhó semmiért.

Képek: doubledeclutch.com