Így vettem Lancia Themát

Körülbelül két éve a húgomtól elkértem a Martinis kulcstartóját, hogy ha egyszer Lanciám lesz, feltehessem rá a kulcsokat. Lassan két hete vannak rajta a Thema kulcsai, de még csak a képeket mutattam meg róla itt. Most bepótolok mindent: alább olvasható, hogyan találtunk egymásra, hogyan került a nevemre és egy kis bemutató is belefért a végére. Kellemes időtöltést kívánok az olvasáshoz! 

A 2013-as év közepén határoztam el véglegesen – miután minden más lehetőséget kizártam magamban, hogy egy 80-as években készült olasz gépet fogok venni magamnak, amit hétköznap is tudok használni. A rendelkezésre álló összeg nem volt nagy, és kalkulálnom kellett az esetleges javításokkal is. Nekiláttam 75-ös Alfát keresni.
Hogy miért azt? Először is, mert imádom az Alfákat, másodszor pedig azért, mert Lanciából egyszerűen esélytelennek találtam azt, hogy egy ép példányt találjak. Úgy gondoltam, Alfa Romeóból jóval nagyobb lesz a kínálat. Naiv voltam, mert a 75-ös a maga transaxle elrendezésével, hátsókerék-hajtásával és Ermanno Cressoni által rajzolt gyönyörű vonalaival már szintén egy nem létező dolog.  Mikor láttál ilyen autót utoljára? Ugye? Ha van is szép eladó példány, akkor bőven fél millió Forint felett, így elég hamar kiesett a keresésből.

Idealizált álomkép, ha Alfáról van szó.

Úgy döntöttem, bővítek a körön. A 145-ös és a 155-ös típusok már egy másik korszak gépei, a 33-as viszont még OLYAN autó a szememben, amire vágyom – minden hibájával együtt. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a hazai kínálat kétharmadát végignyálaztam, a fél országot bejártuk. Kezdtem azzal az autóval, ami miatt megszerettem az Alfákat, de sajnos túl sok munka lett volna vele (váltó, kuplung, műszaki vizsga, esztétika, lakatosmunka), így le kellett tennem róla. Ilyenkor kell a minimálisan józan ész, hiszen legszívesebben minden – nálánál sokkal-sokkal rosszabb állapotú – szomorúan ácsorgó, gondoskodást igénylő  autót magamhoz ölelnék. Néznek rám a lámpáikkal, és közben csendesen pereg róluk a rozsda a félig leeresztett gumijuk mellé, én meg már trélerért telefonálnék – megmentelek, kislány! Hagyjuk.

Sok lett volna vele a dolog, sajnos nem vállalhattam be.

Műszaki vizsgás, mozgó, használható, nem teljes felújítást igénylő autóra van szükségem, így tovább keresgéltem. Ami ígéretesnek tűnt, azt már vagy eladták és nem vették le a hirdetését, vagy túl messze volt. Amit megnéztünk, azok meg mind roncsok voltak, két lépésre a bezúzástól. Volt olyan hibátlannak hirdetett járgány, amivel cserepet hordtak, és volt, aminek pillanatragasztóval volt összerakva a szilánkosra tört hátsó lámpája, a repedező gitt pedig Amazonasként kanyargott a vasoxidon. Nem tudtuk eldönteni, hogy öreg W124-es Mercedest (az én történetemmel párhuzamos kálvária), vagy szintén koros sportos olasz autót nehezebb-e venni Magyarországon? 
Hosszas keresés után már-már feladtam, megalkuvásként 1993 körüli Fiat Unókat (ki is próbáltam egyet kíváncsiságból) és 145-ös, 155-ös Alfákat kerestem. Az utóbbi kettő már nem azt a korszakot képviseli, amit annyira szeretek, szépek is, jók is, ha nem hajtották szanaszét őket, de nem lett volna az igazi. Az Uno pedig az addig nézett autók tükrében csak autópótlék lett volna, magam sem tudom, hogy vetődött fel bennem a gondolata. Amúgy városban közlekedni nem lehet rossz, de félig-hobbyautónak, majdnem-napi youngtimernek nagyon nem való.

Miközben keresgéltem, néha odapillantottam az eladó Lanciákra is, de a 280 ezerért hirdetett Deltát túl szépnek és ritkának találtam ahhoz, hogy kimerészkedjek vele a forgalomba, az újabbak meg már megint nem AZT a korszakot képviselik. A Themákat meg sem néztem, abból tudtam, hogy lehetetlen olyat találni a rendelkezésre álló összegből, amivel hazáig eljutnék, dízelt meg semmiképp nem akartam.
Aztán egyik nap az esélytelenek nyugalmával mégis átböngésztem a Themákat , és megláttam ezt a hirdetést:

Az egyetlen hirdetés, amit kifényképeztem a hasznaltauto.hu-ról. Megérzés?

A képek alapján ígéretesnek tűnt. Lehet, hogy mégis Lanciám lesz? Attila cimborámmal – aki a Lancia és az Alfa Romeo márkák fanatikus rajongója – felhívattam a tulajdonost, ő jobban ért ezekhez az autókhoz, puhatolja ki, érdemes–e megnézni. Megtudtuk, hogy 200 ezer km van benne, mindig garázsban tartották, és nem három darabból hegesztették össze egy sufniban. Ezen felül világítanak a lámpái és berreg a motorja, ami egy 24 éves olasz nagyautónál már-már extrának számít a germánimádat dogmáinak hazájában.
Döntöttem, megnézzük élőben is! Egyeztettünk egy időpontot – nem kellett félni, hogy elkapkodják előlünk –és három nap múlva délután már ott is voltunk a kis somogyi faluban a Nagy Megtekintésre.

Ismerd meg hazád: a hídon már rengetegszer átautóztam, de alatta ez volt az első alkalom. A Thema egy kis somogyi faluban lakott, mióta Ausztriából behozták.

És ekkor a történelem megismételte önmagát: a hátulját láttam meg először, ahogy csillogott a napfényben, akárcsak 10 éve a 2105-ös Ladámnál. Itt is rögtön ugyanúgy éreztem, hogy MEGTALÁLTAM!

Persze alaposan átnéztük egy másik Attila barátommal, aki konkrétan olaszautó-gyűlölő, így szerintem nála jobb autószerelőt nem kérhettem volna fel a feladatra. Az oda vezető út közben meg ment a „Miért kell neked baj a nyakadba” c. lemez, de már megszoktam az autókeresős utazásaink alatt, immunis vagyok rá. Ezt egyébként mindig végig kellett hallgatnom az ismerősöktől is, valahányszor szóba került, hogy olasz autót akarok venni, semmi mást.
„Hú, te gyerek, itt ez a jó F Astra, 6-ot eszik 100-on, soha nem romlik el!”
„Vegyél egy makulátlan hármas Golfot, nézd, semmi bajom vele!”
„Suzuki Swift, az a tutti! Autószerelők ellen találták ki!”
„Olasz fos, olasz fos, olasz fos, olasz fos! Németet, németet, németet, németet!” – visszhangzik még most is hipnotikusan monoton technoszámként a fejemben mondandójuk lényege.
Én viszont úgy vagyok ezzel, hogy egyedül magam tudhatom, hogy számomra mi a jó, ők meg azt tudják, hogy nekik mi az. Szerencsére az emberek nem egyformák.
Szóval egy alapos átnézés (szeretek a garázsban is szétnézni, mert mesél az autó múltjáról az ottfelejtett rossz generátor, vízpumpa, dobozok a polcokon, vagy a festékköd a falon) és egy próbaút után aztán már ő is azt mondta: „Ezt az autót itt ne hagyd, ilyet soha az életben nem találsz!”
Így semmi akadálya nem volt, hogy megírjuk az adásvételi szerződést, 2013. szeptember 25-én Lancia tulajdonos lettem!

A próbakör után elcsendesedtek a károgók.

Hazafelé (kb. 70 km-es út volt) aztán volt időm ismerkedni az autóval. Ahogy lassan ránk sötétedett, valóságos időutazásban volt részem, elmerülve a 80-as évek kényelmében. Csak a hifi, és a két héttel korábban direkt a leendő olasz autómhoz vásárolt Ramazzotti CD hiányzott, de másnap már a Blaupunktom csücsült az örökre elcsendesült Sony helyén. Sebaj, legalább gyönyörködhettem a motor hangjában, Lampredi úr, köszönöm!
Azóta az ismerősök java része már megnézte az autót. Akik ellenezték, körbenézve-beleülve azok is elcsendesedtek. Persze a megnézés előtt még megkaptam, hogy ezután mindig tartanak majd egy vontatókötelet számomra a csomagtartóban, de erre azt szoktam válaszolni, hogy ez a minimum, ha már a szintén megszólt Ladámmal annyit vontattam az állítólag tökéletes autóikat. : )))
Visszakanyarodva a fő témához, egy autóvásárlás nem itt ér véget. A procedúra legkellemetlenebb része az átírás. Ha a megfelelő adatokkal a megfelelő adásvételi szerződést írtuk meg, akkor egy biztosításkötést követően (31ezer/év, mert a B7-es bónuszom a Ladán pihen) az eredetiségvizsgálatra vezet az utunk. Itt közel 20 ezer Forintért adnak egy A4-es lapot, amin az áll, hogy az idős bácsitól, a saját udvarában vett autó nem lopott. Hajrá, Magyarország!
Ezután az okmányirodában már egy maroknyi Mátyásért cserébe a nevemre írták a gépet. A teljes mutatvány, aminek a végén egy 10 Ft-os zöld papírt (forgalmi engedély), és egy 20 Ft-os plasztikkártyát (törzskönyv) kapok (utóbbit majd levélben), 75 ezer Forintomba került egy majd’ negyedszázados autóra. A legszebb az volt, amikor a törzskönyv papírból készült tartóját visszaadták, hogy ez még kelleni fog, mert nem kapok újat a 75 ezer Forintomért. Hajrá, Magyarország!
(A világ legszebb virágai bontsanak szirmot az felett, aki ezt az egészet kitalálta.)
Közben jártunk szerelőakna felett, így én is megnéztem alulról az autót. Új kipufogórendszer, szilentek cserélve, olajszivárgásnak semmi nyoma, nincsenek repedt gumiharangok, összevert lengőkarok, levélben málló küszöbök sem. Törődtek vele, ami megnyugtató. A rétegvastagság-mérő is mindenhol gyári értéket mutatott, ahogyan azt Attila barátom előre megmondta. Majdnem elfelejtettem: megkaptam hozzá az összes eredeti osztrák papírját, kezelési utasítást, honosítási papírokat, garancialevelet, szervizkönyvet, szóval egész jól visszakövethető a múltja.

Nyolc négyzetméternyi olasz autóipar. A felnik helyét gyári alufelni váltja majd.

Hibák?
A jobb első ajtó ablaka nem megy le (kontakthiba), és a vonóhorog vezetékének cseréjéig a bal hátsó lámpa hibáját is jelzi még az amúgy tökéletes check panel – ezeket hamarosan orvosolni fogjuk. A hátsó sárvédők sarkán van egy kis javítás, ezek a hirdetésben még nem voltak megcsinálva, korrekt módon lefényképezték. Ideiglenesen jó, de nekem bántja a szemem. Tavasszal a festő ismerősöm majd nyomtalanul eltünteti a két kis foltot. Persze kíváncsi vagyok, hogy jön-e elő valami kellemetlen meglepetés. Idővel kiderül.
Tervek?
A vezérlés cseréje várhatóan a jövő héten megtörténik, az aktuális kontakthibákat is felszámoljuk hamar.
A jelenlegi alufelniknek tavasszal búcsút mondok – téli gumi van rajtuk – és az eredeti gyári alufelnik kerülnek majd fel rá felújítva, semmi felesleges cicoma. A cél a gyári állapot megőrzése rendszeres karbantartással amellett, hogy közben élvezni is szeretném mindazt, amit nyújtani képes. 24 éves, biztosan többet kell majd foglalkoznom vele egy átlagos autónál, hiszen nem elhasználni akarom, ahogy az itthon szokás. Számomra a ráfordított többletenergia megéri azt az élményt, amit a vezetése nyújt.
Ennyi volna a történet röviden, remélem, hogy sok szép élménnyel gazdagít majd minket a Lancia. Ígérem, hogy mindenről beszámolok, ami vele történik!
És az ígért bemutató:

Sportos elegancia

1984-ben mutatkozott be a Lancia új zászlóshajója, a Thema. A Gammát váltó utód megjelenése Giugiaro, valamint Tom Tjaarda (a Fiat részéről) keze munkáját dicséri, az SW-t Pininfarinánál rajzolták meg.
A Tipo 4 platform egyik tagjaként három testvértípusa is van a Themának: a Saab 9000, a Fiat Croma és az Alfa Romeo 164 – velük nagyrészt a padlólemez és a karosszéria elemei közösek.

A négy testvérből három egy korabeli teszten.

A motorok tervezőinél is nagy nevek olvashatók: a sornégyesek (szívó és turbo verzióban, dupla vezérműtengellyel, 8, vagy 16 szeleppel) Aurelio Lampredi – a Ferrari egykori mérnökének alkotásai, a V6-osból egy PRV és egy Giuseppe Busso-féle változat is létezett (ő az Alfa Romeo ikonikus motortervezője, az Alfa Fiatba történő beolvadása után kapta meg ezt a motort a Lancia). A turbódízel motoros verziónál is akad érdekesség: a világ leggyorsabb dízel autója volt bemutatkozásakor. És persze ott van még a kihagyhatatlan 8.32, amibe Ferrari-szív került, ez a Themák non plusz ultrája.

Az én autóm 1989-es, az első, 1988-as facelift utáni változat, a legkisebb benzines motorral, ami 117 lóerős teljesítménnyel bír.
Külsejét tekintve elég nagy, 1752 mm széles és 4590 mm hosszú, de a formája egyáltalán nem batár-szerű. Szerencsére a formatervezés mindig erőssége volt az olaszoknak. SZINTE mindig, most eszembe jutott a Fiat Multipla.
A világoskék-metál (valójában Verde Crystal Metallic, tehát zöld) szín elég fiatalosnak tűnik, könnyen kitűnik a korunkra jellemző szürke kulimászból.

Eddig egy ismerős nevezte zöldnek ezt a színt. Legjobban a szürkéskék-metál elnevezés illene rá. 

Az ajtókat fekete műanyag csík védi, az ablakok körül króm díszlécek vonzzák a tekintetet. Az ajtók alatt mélyen behajlik a küszöb, és felül is szinte rásimulnak a tetőre a nyílászárók. Szemből impozáns a nagy króm hűtőrács és a lámpák alatti sötétített (gyárilag ilyen) irányjelzők.

Króm hűtőmaszk, sötétített irányjelző.

A legtöbb embernek hátulról tetszik a legkevésbé, bár itt erősen megoszlanak a vélemények: vagy nagyon szépnek, vagy nagyon csúnyának találják.
A krómbetétes kilincset megfogva kinyithatjuk a méretes ajtót, és kényelembe helyezhetjük magunkat az Alcantara üléseken. Ezek egy későbbi modellből valók, a gyáriak a klasszikus öltönymintás-csíkos szürkék (el vannak téve), ennyi változtatás szerintem még belefér az eredetiség megőrzésébe.

„Öltönymintás” 🙂 ajtókárpit, fa és Alcantara.

A kárpitok egyébként elsőrangúak, a műanyagok repedésmentesek, ami fának látszik, az pedig valóban fa – ebből jutott az ajtókra, a rádió és a hamutartó fedelére is. Olyan érzést sugall az autó, mintha egy kellemes fényű, kényelmes nappaliban ücsörögnénk. 
A négyküllős kormány magasságban állítható, akárcsak a vezető ülése. Az ülések remek oldaltartással rendelkeznek, nem csúszkálunk rajtuk a lendületesebben vett kanyarokban sem.  A pedálok kiosztása nagy lábbal is kényelmes. A vezető gyári könyöklőn támaszkodva kényelmesen kapcsolgathatja a váltót, sajnos ebben a könyöklőben nincs tárolórekesz. A vezetőülést magamra állítva kényelmesen elférek magam mögött (187 cm), helyben tényleg nincs hiány.

Kényelmesen elférek magam mögött, bőséges a hely. A valóságban nem foltos az ülés. A tetőkárpit tavaszig így marad.

Miután elhelyezkedtünk a vezetőülésben, elindíthatjuk a motort. A sok esetben állítólag karácsonyfaként világító check panel itt még ellátja funkcióját, néha azért bevillan egy fals üzenet egy kiégett izzóval kapcsolatosan – ezt a vonóhorog bekötésének hibája okozza, hamarosan megjavítjuk. Az elmondások alapján az ehhez hasonló kontakthibák nem szokatlanok az efféle öreg olasz gépekben, remélem, hogy minél kevesebbszer fogok találkozni velük.
A különféle gombok szépen, átláthatóan sorakoznak az automata fűtés kezelőfelülete felett, mindegyik működik. Hátsó ablak és tükörfűtés, első és hátsó ködlámpák, központi zár, tanksapka fedélnyitás. A motoros tükrök kapcsolója a sebességváltónál kapott helyet, az elektromos ablakokat a kapaszkodókról vezérelhetjük. A csomagtartó szintén gombbal nyitható, ez a kesztyűtartóban kapott helyet. A csomagtartó egyébként 550 literes és az osztva dönthető üléseknek köszönhetően gigászi űrré (1000 liter) növelhető.

Mélyről nyílik az óriási csomagtartó.

Sajnos a kalaptartó és a nyílás korlátozza a befogadóképességet, de így is több mint elég. A kesztyűtartó normál méretű és jól megvilágított, lenyitva a fedele pohártartóként is funkcionál. A már említett fűtéspanelen néhány gomb segítségével beállíthatjuk a kívánt hőmérsékletet, a ventilátor fordulatszámát, valamint azt, hogy hová szeretnénk levegőt juttatni. A hatásfoka és a működése kiváló, szabályos orkánt lehet vele létrehozni. Itt kapott helyet a kültéri hőmérsékletmérő gombja is.
A fejünk felett középen egy forgatható térképolvasó lámpa és egy nagyméretű beltéri lámpa kapott helyet, alattuk egy Szent Kvarcóra díszeleg – ez nappal elég nehezen olvasható. Az említett világításból jutott még a két C oszlopra is, remekül be lehet állítani, hogy ne zavarja a vezetőt.
A fa takaróelem alá rejtett rádiót rendkívül jó ötletnek tartom, nem bántja a fénye a vezető szemét éjszaka sem, és a kíváncsi szemek elől is elrejti az egységet.

Jól áll ennek a színnek az őszi napfény.

Nem lennének olaszok az olaszok, ha nem adnának egy pofont az ergonómiának: az ellenőrző panelből jókora részt kitakar a kormánykerék, cserébe a műszerek alatt jól látható helyen CHECK felirat villog, ha valami hiba van. A műszerfalon ezen felül kifogástalanul tájékozódhatunk a hűtőfolyadék hőmérsékletéről, az üzemanyagszintről (a tank 70 literes), valamint fordulatszám-mérő is hasznos extra, ha az ember fia egy 2105-ös Ladából ül át (ott hallani a motort, itt csak magasabb fordulaton). Az econ műszer is biztosan hasznos lesz később, de egyelőre még csak ismerkedek az autóval.
A kilométeróra a gyári adatok szerint 9,7 másodperc alatt éri el a 100-as értéket, a végsebesség pedig 195 km óránként. Ezt valószínűleg soha nem fogom kipróbálni, de előzésnél megnyugtató a rendelkezésre álló tartalék.
A sebességváltó könnyedén kapcsolható, csak a hátramenet akadékoskodik kicsit néha, 1500 körüli fordulaton elváltva hangtalanul suhanhatunk át a városon. A szélzaj jelentéktelen, a 0,32-es cw érték önmagáért beszél. Természetesen egy közel negyedszázados olasz autónál már nincs kifogástalan csend az utastérben, nyiszog és perceg két kárpit, de ez eddig csak egyik barátom fülét bántotta, aki a 3 évvel öregebb 124-es Mercedeséből ült át hozzám. Én 11 évig Ladáztam, nem tudom, mi a problémája. : ))) (A sokkal többet futott dízel Mercedesben amúgy tényleg síri csend van, kipróbáltam!)
A kormányzás tökéletes, a szervó teszi a dolgát, a fordulókör viszont nekem még szokatlanul nagy. Egy első szériás Mondeo kombiénál azért nem nagyobb, hogy konkrét példát is említsek. Menet közben már nem tudok rosszat mondani rá. A legjobban a hosszú, tempós kanyarokat szerette a Vértesben, a tökéletesen sima aszfalton kanyarogva, szerintem a váltó is erre lett kitalálva. A kanyarokban várakozáson felül stabil, pontosan irányítható marad, szerencsére hátul is független kerékfelfüggesztés dolgozik – én merev hídhoz vagyok szokva, ezt részben ezért is tartottam fontosnak megemlíteni. A fékek megdöbbentően hatásosan állítják meg az 1300 kg-os autót, elöl és hátul is tárcsafékek teszik a dolgukat.
Hogy milyen érzés vezetni?

A kedvenc képem.
(A KÉPRE KATTINTVA A MÁR KORÁBBAN BEMUTATOTT GALÉRIA NYÍLIK)

Az alcímben említett sportos elegancia a legjobb kifejezés erre. Meglepően lehet vele sietni, nem nézném ki ezt a fajta úttartást és vezetési élményt egy ekkora autóból. Gyakorlatilag mióta megvan, csak a gondolat is mosolyt csal az arcomra, ha vezethetem. Mindegy, hogy nyílt országút, vagy lendületesebb hegyvidék, remek társ, akivel könnyen össze lehet fonódni. Ezt attól elvonatkoztatva is így gondolom, hogy hat még az újdonság varázsa által létrehozott rózsaszín köd. 
Az utcán haladva az emberek észrevehetően felkapják rá a fejüket, többen utána is fordultak már, hol csodálattal (jó látni, amikor valóban csak gyönyörködnek benne egy kicsit), hol kérdőn nézve az ismeretlen autóra. Kikopott a köztudatból a Lancia márkanév. Mióta megvan (12 napja), összesen három darab Lanciával találkoztam, ami nem csoda: ötezernél is kevesebb ilyen márkájú van az országban.
Hogy kinek ajánlanám?
Senkinek, aki nem a márka elkötelezett rajongója. Ez egy öreg olasz nagyautó, drága az átírása, közel 8 litert eszik 100-on (nekem ez nem sok, jóval többre számítottam), és állítólag mindig várható valami elektromos kontakthiba (szinte minden Bosch benne), a karbantartását pedig nem lehet úgy elhanyagolni (rossz magyar szokás szerint), mint egy Suzukiét, vagy Opelét, mert nagyon hamar bosszút áll a hanyag tulajdonoson.